Az ügynökkérdés valódi tétje

A hír ismert. „A Tisza-kormány megnyitja az ügynökaktákat”. De valahogy nehezen tudom elképzelni. Pedig régen várunk rá sokan. És most nem is Ruff Bálint esetleges SZDSZ-s „kötődése” miatt, vagy Kapitány István édesapja esetleges aktákban való szereplése miatt olvasom hitetlenkedve a hírt. ( Arról meg már nem is beszélnék, hogy Vásárhelyi Mária legújabb bejegyzése – nekem a gyomorforgató kategória – mely szerint szegény családja mennyire elszenvedte a megfigyeléseket, ismét napfényre hozza a múltat átíró jellemtelen alakokat….Már majdnem meg is sajnáltam apját Vásárhelyi Miklóst, az „írógépes verőemberből átvedlett demokrácia őrét”. És azt a dobozt ki se nyitnám, hogy az ujjongó tömegek vajon láttak e már levéltárat belülről? Úgyszólván vannak fenntartásaim.) Mező Gábor jól összefoglalja a kérdéseket.

„Hogyan kell ezt elképzelni? Mindent feltesznek majd az internetre? Vagy annyi lesz a váltás, hogy bárki besétálhat a levéltárba és kikérhet és megkaphat bármit? Vagy megegyezés született Moszkvával, és azokat az iratmásolatokat is láthatjuk, amelyek igazán fontosak lennének, csak az iratmegsemmisítés idején vagy eltűntek, vagy bizonyos fiókokba kerültek? Nyilvánosságra kerül a teljes szt-tiszt lista? A hivatalos és társadalmi kapcsolatok nevei is elérhetőek lesznek mindenki számára? Nem az lesz az egésznek a vége, hogy újra az ügynököket fogjuk megbillogozni, a bezsarolt szerzetest, aki azonnal elmondta, hogy beszervezték, és utána együtt megbeszélték a ferencesek, hogy mit is jelentsen (forrás: A tartótiszt), meg a nagyszájú írót, aki nem is jelentett, vagy a másokról jelentő ismeretlen gyári munkást, vagy az igazán szemét besúgót, ahelyett, hogy a komoly felelősöket, a diktatúra arcait, vezető fogaskerekeit, fő-kollaboránsait vennénk elő? És mit kezdhetünk a „szabaddá tett” információkkal? Lehet majd idézni, szabadon fel lehet dolgozni? Feldobják majd az emberek az internetre? Jönnek majd a perek tízezrei?”

Na de lássuk akkor. A magyar közélet egyik visszatérő, máig lezáratlan kérdése a kommunista állambiztonsági múlt feltárása. Időről időre előkerült az „ügynökakták megnyitásának” ígérete, többnyire politikai fordulatok, választási kampányok vagy közéleti botrányok idején. A kérdés viszont sokkal komolyabb annál, hogy néhány ismert ember múltjának leleplezésére szűkítsük csak. Ahogy Schiffer András ( aki nem egyszer próbálkozott már a dokumentumok kutathatóvá tételével) éppen erre hívta fel a figyelmet. Nem egyszerűen „ügynöklistáról” vagy egy névsor nyilvánosságra hozataláról kellene beszélni, hanem a kommunista állambiztonsági múlt kutathatóságáról, az aktanyilvánosság rendezéséről, vagyis egy történelmi és társadalmi önismereti folyamatról.

Éppen ezért félrevezető az „ügynökakta” kifejezés is. A szó azt sugallja, mintha volna egy jól körülhatárolható irattípus, amelyben az „ügynökök” nevei, jelentései és bűnei egyszerűen olvashatók. A valóság ennél jóval bonyolultabb. Az állambiztonság nemcsak beszervezett ügynökökből állt, hanem hivatásos tisztekből, tartótisztekből, operatív kapcsolatokból, fedőintézményekből, pártállami döntéshozókból, gazdasági és külkereskedelmi hálózatokból, valamint olyan emberekből is, akiket megfigyeltek, zsaroltak, manipuláltak vagy felhasználtak. Az „ügynökakta” kifejezés sajnos csak leszűkíti a problémát, és azt túl egyszerű jó–rossz sémára redukálja. Nem lehet csak az a kérdés, hogy ki volt ügynök és ki nem.Voltak emberek, akiket félelemből, zsarolással, múltbéli sebezhetőségük miatt vagy családjuk védelmében kényszerítettek együttműködésre. Mások karrierből, meggyőződésből vagy hatalmi számításból váltak a rendszer részévé. Megint mások nem ügynökként, hanem tisztként, irányítóként vagy politikai döntéshozóként működtették a rendszert. Ha mindenkit egyetlen szóval, „ügynökként” írunk le, akkor éppen a felelősségi szintek közötti különbség tűnik el. És ez akkor nem igazságot szolgáltat, hanem újabb igazságtalanságokat teremt.

Vigyázni kell vele, hogy az akták kutathatóságának elsődleges célja ne a nyilvános megszégyenítés legyen. Nem az a feladat, hogy harmincöt évvel a rendszerváltás után „erkölcsi kivégzőosztagok” alakuljanak, és a közvélemény félmondatok, kiragadott jelentések vagy hiányos dokumentumok alapján kezdjen el ítélkezni. A kutathatóság igazi céljának annak kellene lennie, hogy a történészek, levéltárosok, jogászok, újságírók és érintettek végre rekonstruálhassák azt a kapcsolatrendszert, amely a diktatúra utolsó évtizedeiből átnyúlt a rendszerváltás utáni Magyarországra. Miért fontos ez? Mert az állambiztonsági múlt nem egyszerűen múlt. A valódi tét nem pusztán az, hogy „mi történt akkor”, hanem az, hogy mik azok a hálózatok, személyi függések, gazdasági kapcsolatok és politikai alkuk amelyek továbbéltek 1990 után is. Mára azért már láthatjuk: a rendszerváltás nem minden esetben jelentett éles törést. A politikai intézményrendszer megváltozott, de a személyes kapcsolatok, informális hatalmi csatornák, gazdasági előnyök és zsarolási potenciálok részben tovább élhettek. Ezért az állambiztonsági múlt feltárása a jelen megértésének egyik feltétele. Nagyra értékelem Ilkei Csaba, Mező Gábor és Borvendég Zsuzsanna kutatásait a témában. Munkáik alapján felmerül a gyanú, hogy a hidegháborút a Nyugat nemcsak a fegyverkezési versennyel nyerte meg, hanem részben azzal is, hogy a keleti állambiztonsági, külkereskedelmi és nomenklatúra-hálózatok egy része „átállt”, illetve bekapcsolódott a nyugati gazdasági térfoglalásba. Nem elképzelhetetlen számomra, hogy a rendszerváltás idején az aktanyilvánosság elmaradásában akár nyugati érdek is szerepet játszhattak, és ezt akkor a „békés átmenet” szükségességével csomagolták be.

A kutathatóság segíthetne megérteni, hogyan alakult ki a rendszerváltás körüli gazdasági elit, milyen szerepe volt az állambiztonsági vagy pártállami kapcsolatoknak a privatizációban, a külkereskedelemben, a médiapiacon, a pártfinanszírozásban vagy az első nagy magánvagyonok létrejöttében. Nem azért, mert minden vagyon mögött állambiztonsági múltat kellene sejteni, hanem azért, mert a gyanú légkörét éppen a feltáratlanság tartja fenn, mind a mai napig. Amíg nincs megismerhető tényanyag, addig a legendák, a politikai vádak és összeesküvés-elméletek hatják át a közbeszédet.

A nyilvánosság üdvözölendő részemről, de csak a fentebben leírt módon. Így viszont nemcsak a múlt iránti kíváncsiságot szolgálná, hanem a közbizalom helyreállítását is. Mert egy demokratikus közösségnek joga van tudni, hogy kik és milyen módon működtették az elnyomó állam gépezetét, különösen akkor, ha ezek az emberek később közhatalmi, gazdasági vagy véleményformáló pozícióba kerültek. Különösen indokolt volna a magas közjogi tisztséget betöltők, miniszterek, államtitkárok, országgyűlési képviselők, alkotmánybírók, köztársasági elnökök és más fontos közszereplők múltjának rendezett, intézményes feltárása. És végre nem pletykákra, hanem ellenőrizhető, jogállami eljárásra lenne szükség. De fontos figyelmeztetni mindenkit, hogy ne várja az akták megnyitásától azt, hogy minden titok azonnal megoldódik. Mert nem lesz egyetlen lista, amely végre „megmondja az igazat”. Az iratok hiányosak lehetnek, egy részük megsemmisülhetett, manipulálhatták őket, vagy eleve az állambiztonság saját torz logikája szerint készültek. Egy jelentés nem mindig igaz. Egy aláírás nem mindig azonos a szabad döntéssel. És egy fedőnév sem mindig tud teljes bizonyíték lenni. A dokumentumokat értelmezni kell, összevetni más forrásokkal, és különbséget kell tenni áldozat, kényszerített együttműködő, karrierista besúgó, hivatásos tiszt és politikai irányító között.

És még tovább rombolnám a lelkesedést. Azt sem várhatjuk, hogy az aktanyilvánosság önmagában erkölcsi megtisztulást hoz. A társadalmi szembenézés nem automatikus következménye a dokumentumok hozzáférhetővé tételének. Csehország, Szlovákia vagy Románia példája is jól mutatja, hogy a nagyobb nyilvánosság sem feltétlenül jár együtt teljes politikai vagy erkölcsi következményekkel. Ugyanakkor ez nem lehet érv a kutathatóság ellen. Fontos továbbá, hogy fenn kell tartani bizonyos korlátokat is. A kutathatóság nem jelentheti élő személyek indokolatlan személyiségi jogi sérelmét, ártatlan családtagok meghurcolását vagy ma is érvényes nemzetbiztonsági érdekek veszélyeztetését. Valódi védelem és korlát kell, pontosan azért, hogy a „védelem” ne váljon örök ürüggyé a titkolózásra. Jogállami szabályozással meg lehet különböztetni a valóban védendő adatokat attól, amit a hatalom pusztán kényelmi vagy politikai okból tart vagy tartana zárva. Számomra az ügynökkérdés kutathatósága végső soron segítene lezárni egy lezáratlan korszakot. Nem bosszúval, nem politikai leszámolással, hanem tudással. Végre véget vethetnénk a mindenki mindenkit gyanúsít időszakának, azzal, hogy a múlt tényei hozzáférhetők, ellenőrizhetők és vitathatók lennének. Nem hiszem, hogy sokat tévedek, ha azt mondom: a titokban tartott múlt zsarolhatóvá tesz embereket, mérgezi a közéletet, és fenntartja azt az érzést, hogy a rendszerváltás mögött kimondatlan alkuk, láthatatlan hálózatok és elvarratlan szálak maradtak.

Most tényleg van lehetőség a rendezésre, a számvetésre, a tények megismerésére és ismertetésére. Ezért is fontos, hogy nem az „ügynökakták” szenzációhajhász megnyitására, hanem a teljes állambiztonsági múlt felelős kutathatóságára kell a hangsúlyt helyezni. Az igazi kérdés tehát nem pusztán az, ki volt ügynök?! Az igazi kérdés az, hogy meg akarjuk-e érteni, hogyan működött a diktatúra, kik működtették, kiket tört meg, kik profitáltak belőle, és milyen nyomai maradtak a demokratikusnak nevezett jelenünkben. Egy teljes körű feltárás szerintem nem a múlt bolygatása volna, hanem a jelen megtisztítása a múlt rendezetlen örökségétől. És erre van most a legnagyobb szükség.