Hoztam egy kevésbé ismert verset. Értő olvasással ajánlom mindenkinek!
Mostanában újra mindenki a gyermekvédelemről beszél. Meg „ Zsolt bácsizik”. És politikai oldalakra mutogat,anélkül, hogy feltenné a kérdést: vajon a társadalom miben és mennyiben felelős? Mi magunk mennyire vagyunk felelősek? Influenszerek, politikusok, közéleti szereplők emelik fel mostanság a hangjukat. Van aki meghatottan, van aki dühösen; van aki kamerába nézve, pulpitus mögül, van aki a billentyűzetet püfölve, és van aki a bűnt lemosni akarván magáról. Félreértés ne essék, jó, hogy végre újra beszélünk róla. De talán ennyi ami pozitívum. Ez az egyetlen mentsége ennek az egész lármának. 
Mert közben nincsenek illúzióim. Aberrált, beteg, gonosz mocsadék emberek mindig is voltak és lesznek. És hogy ebből a felső körökbe is mindig jut, vagy sokszor jut sajnos szintén nem meglepő. De néhány esetet leszámítva, most sem a gyermek vagy annak védelme van a középpontban, hanem a megszólaló. Nem a sérült, elhagyott, megalázott gyermek valósága számít, hanem az, hogyan lehet belőle ügyet, lájkot, szavazatot és erkölcsi fölényt kovácsolni. A gyermekvédelem így válik újra meg újra jelszóvá azok szájában is, akik csak addig „látják” a gyermeket, amíg az hasznos díszlet a saját céljuk eléréséhez.
Emlékszem, vagy jó 15 éve is van már, mikor ezt a verset elmondtam egy gyermekvédelmi rendezvény háttérbeszélgetésének kezdetekor. Megjátszott taps, utána pedig szemrehányás és egyéb cifraságok a színfalak mögött amit a szervezőktől „kaptam”. Mert ugye, hogyan is merészeltem; hogyan is gondoltam…Nos így, ahogy ma is gondolom. Sajnos a szerző Soós Zoltán rég nincs már köztünk. Viszont verse ma is szól hozzánk. Sőt 1970 óta, amikor papírra vetődött folyamatosan üzen. És éppen ez benne a legkegyetlenebb: hogy semmit sem veszített az érvényéből. Nem lezárt kordokumentum, hanem ma is eleven vádirat. Tükör. Azt kérdezi tőlünk, amit mi is félve merünk kérdezni: változott-e bármi? Vagy csak a kor változott körülötte: mások az eszközök, nagyobb a zaj, kifinomultabb a képmutatás?
Ez a vers nem a gyerekekről beszél szép szavakkal. Hanem értük kiált. És talán ma is erre volna szükség: kevesebb pózra, kevesebb haszonleső felháborodásra – és sokkal több valódi, csendes, következetes felelősségre és tettre. Sokkal több támogatásra és eszközre azoknak, akik láthatatlanul, egész életüket feltéve, nem az elismeréseket hajszolva végzik munkájukat, folyamatosan kemény ellenszélben.
“A KÖLYÖKÉRT
Lásd: az össznépi tévémackó
ezeregyszer ágyába mászik.
Becsukja önmagát az ember.
Párnázott közönyén a másik
dörömbölhet: magába zártan
sunyít, tűnő idillbe fullad;
kívülrekesztve mások gondját,
szidott jelent, feledett múltat.
S míg filmre-szabott banditákért
szurkol emésztve – féltve őrzött,
libaként hízlalt csemetéjét
altatják új típusú nörszök.
(A gyermek álmában mezítláb
futkározik s talán utálja
a háztól-házig Chevroletet;
kacagva száll sárga tujára,
magát fülig bemaszatolja,
undorral gondol a nagyokra.)
Krimit nézve szellent a polgár,
s illúziói transzparense
recsegve törik darabokra.
– Intézetből szökik a csitri,
kocsit áhít éretlen teste:
az úrvezető vigyorogva,
készségesen szállítja Pestre!
Tizennégy éves. Negyven évnyi
fásultsággal kuncogva várja
az üzletet: a kopasz ürge
milyen sóderral tér a tárgyra.
Tizennégy éves. Ötvenedszer
szökik, segítik visszatértét
ötvenedszer. Az okos felnőtt
szuszogva tapogatja térdét.
S míg zsenge mellét markolásszák,
a kocsi ülésén az árva
rágógumit és cigit áhít,
és arra gondol, arra gondol:
FOGOTT-E ÚJ PALIT MAMÁJA!
És az össznépi tévémackó
ki tudja, hányszor, ágyba mászik.
Tévé előtt horkol a polgár,
s nem tudja: gyermek éjszakázik,
csavarog vagy bandában kószál.
Pincékben alszanak vagy lopnak,
vagy lelkük kedves szóért szűköl:
ENGEM A FELNŐTTEK
SZERETNEK,
CSAK APÁM ÚJABB CSAJA
GYŰLÖL!
Virágot árulnak s forintért
letörlik szégyenlős cipődet.
A pincér is forintra gondol,
míg unottan átlépi őket.
ENGEM A FELNŐTTEK
SZERETNEK –
a felnőtt is forintra gondol:
a link dohányra. – KIS CSALÁDOM
OTTHON SZUNYÁL, CSAK
EGYSZER ÉLÜNK!
S igazi „magyar úrként” tombol.
ENGEM A FELNŐTTEK
SZERETNEK!
Szeretik-é a Tetováltat,
kinek mellén „Fradi” a jelszó,
s csenevész hátán cowboy vágtat;
jobb öklén: „Üss!” a tetoválás,
– szegénykém, tizenhárom éves –
sovány bal karján: „Bűn az élet”,
hasán tussal kiverve: „Éhes”,
Hasán tűvel kiverve: éhes! –
meghallod-é idilli társam,
derűs atya: a Tetoválték
tízen tipródnak egy szobában!
Meghallod-é büszke családfő,
amíg titkolt nőddel cicázol:
VESZÉLYBE KERÜLHET
A MEGHITT
ÍGY VAN-ÍGY LESZ CSALÁDI
JÁSZOL!
Szólok hát, az EGÉSZÉRT szólok,
rossz példákon el nem időzöm,
hisz szép az újkori gyerekkor,
jóízű örömeit őrzöm.
Szólok hát – mert a srácot féltem:
ne legyen „jövőnk szemefénye”
dolláros mukik matracává,
kivénhedt buzik csemegéje!
Szólok hát – mert a jövőt féltem:
hülyék példája, hogy ne tessék
követendőnek – és a gyermek
szülők által se fertőztessék!
EMBER legyen, ne VAD, ki végül
„gondviselőjét” hazavágja!
Szóljon, pereljen hát a példa
a kölyökért: ne merüljék a
NEM-HIVATALOS alvilágba! (1970)”
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás