Nincs jobb? Nincs bal? Csak magyar?

Az elmúlt két évben végig jelen volt ez a mondat: “Nincs jobb, nincs bal, csak magyar!” Hogy a mondatot megálmodó konkrétan mire is gondolt, nem tudom. Viszont egyre többször jön velem szemben az a megfejtés, mely szerint – most már a Tisza győzelmével- be kell látni, hogy nem kell ideológiai alapon pártoknak országot vezetni, hanem csak szak- és hozzáértőknek.

Ha az idézett mondat arra utalt, hogy ’mindennek a végén’ a magyar nemzetnek, a magyar népnek kell jól járnia, akkor nincs vitám senkivel. Hiszen ebben aligha lehet vita közöttünk. Csakhogy ezt nem biztos, hogy úgy lehet a legjobban megfogalmazni, hogy „nincs jobb, nincs bal, csak magyar van”, mert ez félreérthető, sőt félrevezető is lehet. Attól, hogy egy nemzet közös sorsközösség, a politikai és szellemi különbségek még nagyon is valósak maradnak. Másképp gondolkodhatunk szabadságról, igazságosságról, államról, közösségről, hagyományról vagy társadalmi felelősségről – és ettől még mindannyian magyarok vagyunk. A nemzet nem jelentheti a különbségek eltörlését, hanem, hogy ezek fölé helyezendő a közös haza gondolata. Talán te sem vitatkozol olyan szellemi elődökkel mint Németh vagy Bibó.

Bibó szerint – és ezt a nézetét osztom- különösen veszélyes, amikor a közösség önmagát egyneműnek képzeli, és a nézeteltérést már nem legitim vitának, hanem erkölcsi hibának vagy árulásnak látja. Nála a szabadság lényege éppen az, hogy az ember megadja a másiknak a neki járó tiszteletet; a politikai közösség pedig nem a különbségek eltüntetéséből, hanem azok civilizált kezeléséből áll. Ő is kifejezetten a többpártrendszert, a szabad nyilvánosságot és a plurális politikai teret tekintette az egészséges parlamentarizmus feltételének, és óvott a „közösségi hisztéria” logikájától.

De Németh Lászlót is leegyszerűsíti ez a mondat, mely szerint „Nincs jobb nincs baloldal, magyar van”. Az ő által képviselt „harmadik oldal” nem azt jelentette, hogy nincs jobb és nincs bal, hanem azt, hogy a kor hamis végleteit meg kell haladni egy önállóbb, magyarabb és egyben európaibb szintézis felé. Életműve változó, nem rögzíthető egyetlen jelszóba; sőt, éppen az volt benne fontos, hogy a kész táborlogikákat akarta meghaladni, nem pedig megszüntetni a valós szellemi különbségeket. Nem egynemű nemzetet akart- ahogy én sem, hanem magasabb minőségű vitát és szintézist.

Hozhatom példának Csoóri Sándort is. Ő erősen bírálta a rendszerváltás utáni demokrácia torzulásait, de közben világosan leírta, hogy a demokrácia elfogadása önkorlátozást, a „belső indulatok önkéntes korlátozását”, a „türelem katekizmusát” is jelenti. Ez nagyon nem ugyanaz, mint hogy egy közösségben mindenki ugyanazt gondolja, és a politikai tagoltság megszűnik. Csoórinál a nemzeti gondolat nem a pluralizmus felszámolása, hanem annak követelése, hogy a nemzeti sors szempontjainak is jelen kell lenniük a demokratikus vitában.

És szeretném még meghivatkozni, személyes kedvencem Csengey Dénest is. Az ő esetében különösen nem áll meg az a tétel, hogy a pártok vagy az ideológiai különbségek fölöslegesek volnának. Csengeyt „plebejus nemzeti demokrataként” írhatnám le, aki a pluralizmusért, versenyző pártokért, sajtószabadságért, vallási toleranciáért és nemzeti szuverenitásért küzdött. Ez pontosan az ellenkezője annak, hogy „ne legyen jobb és bal”. Csengey nem a különbségek eltörlését akarta, hanem azt, hogy a nemzeti szempont demokratikus keretben kapjon helyet.

Ezért szerintem pontosabb lenne úgy fogalmazni: nem az a cél, hogy ne legyen jobb és bal, hanem az, hogy jobb és bal fölött is legyen haza, erkölcsi minimum, nemzeti felelősség és szakértelem. Országot valóban nem ideológiai vaksággal kell vezetni – de nem is politikamentes technokráciával. Szakértelem kell, igen, de értékrend, történelmi önismeret és demokratikus felelősség nélkül a szakértelem önmagában kevés. A magyar érdek nem a véleménykülönbségek eltörlését, hanem egy plurális demokrácia nemzeti keretét kívánja.