Már hűvös lett a Szajna esti partján, a nyár kalapját csendben letette. A fény aranyból lassan szürkébe váltott, s az ég vállamat némán betemette. A Boulevardon még élt a város, de bennem már a fájó csönd lakott, mint reggel mikor a tükör előtt állva, rájössz, hogy mögötte az idő hallgatott.
A Boulevard Saint-Germain kövén mentem, lassú léptem visszhangot vert odalent. A Café de Flore teraszán leültem, s a feketéből lassan este lett. A csésze fölött vékony füst gomolygott, mint félbehagyott, régi mondatok, míg az utcazaj a köveken len szétszóródott, én az ősz felé fordultam, s hallgatok.
A gesztenyefák rozsdás ruhát viseltek, a padokra már ráült a hideg, a nyár utolsó, könnyű nevetése úgy szállt tova, mint régi operett. Az ember egyszer könnyű léptű árnyék, később már csak kabát, mi kissé megkopott, s nem veszi észre, mikor lesz a délutánból egy halk szeptember, mely mindent itt hagyott.
Ó, Párizs, mondd, hová lett a nyár, a terasz zsongása, a könnyű délután? Feketém keserűbb, mint valaha már, s a szív is lassabban felel talán. Mert minden ősz egy kicsit én vagyok, egy ránc a fényben, egy titok mely hallgatott, az őszi szélben, még a város nevetve forog, bennem már csak a tegnap él, míg kihűlt kávét kortyolgatok.
A pincér jött, és csészét cserélt, a megszokodt, fáradt mozdulattal, mint ahogy az ég a kék ruháját szürkére váltja, minden alkonyattal. A szomszéd asztalnál fiatal arcok szemükben még a holnap lángja élt, én meg csak merengve néztem, a régi fények, hogy hullanak alant csendben szerteszét.
Nem búsulok, csak másként hallom az órák vánszorgó, öreg ütéseit, azt mondják, minden nyárnak ára van, mert az ősz behajtja régi tévedéseit. A kéz most görcsös, egykor könnyű volt, a hang, mely lázadt, már mélyebbre hajol; de van valami szép e halk fogyásban, az ember igazabbá kopik el valahol.
És mégis, mikor később kigyúltak a lámpák, az ablakokban sorra remegni kezdett a fény, úgy éreztem, nem halt meg bennem minden, csak már csendesebben él a szenvedély. Mert aki átélt már néhány hosszú őszt, az tudja jól, hogy a veszteség is ad: egy csésze feketéből, egy kávéházi teraszból egész életre megmarad egy mozdulat.
Ó, Párizs, mondd, hová lett a nyár, a terasz zsongása, a könnyű délután? A feketém keserűbb, mint valaha már, s a szív is lassabban felel talán.
Most már tudom, az ősz nem ellenség, csak régi szabó, ki átszab csendesen, levesz rólam egy-egy cifra színt, hogy egyszerűbb legyek, de teljesebb. A Saint Germain még őrzi lépteimet, a Flore terasza egy árnyat visszatart, ha felém fúj a szél az emlékekből, megint felidézem azt azelmúlt, régi nyarat.
S ha egyszer végleg majd elmarad a nyár, s csészém alján csak hűlt zacc marad, talán még ott időzöm képzeletben egy kis kerek asztalnál, a lombok alatt. Nem bánom már, hogy őszbe fordult minden, csak megmaradjon bennem az a régi kép: Párizs , egy terasz, gőzölgő feketével, s a fölém hajló nyári csendes éjj.
Szubjektív vélemény 