Ha néha összejön a régi társaság, előkerül egy-két történet, ahogy szokott. Darvasról mindig egy félmosoly marad, Bessenyeiről meg a nagy, dörgő mondatok. Sinkovits hangját még őrzi valamelyik fal, Raksányi tréfáján ma is nevetni kell. Az ember azt hinné, együtt van újra mindenki – aztán észreveszi, hogy valaki nincs közel.
Éva olyankor nem szólna. Ismertük ezt a csöndet. A poharához érne, de nem inná meg talán. Csak nézné azt az ajtót, ahogy régen annyiszor, mikor mindenki megjött, csak ő késett igazán. Mi persze mondanánk, hogy kezdjünk nélküle, a rendező dobolna két ujjal az asztalon. De tudtuk jól: az este addig csak készülődik, amíg az a hang meg nem szólal valahol.
Nem volt könnyű ember. Minek szépíteni rajta? Haragja is volt bőven, és nem tartotta bent. Ha rossznak érzett bármit, nekiment a világnak, s a világ rendre visszaütött odakint. Volt, hogy bántott. Volt, hogy őt bántották. Volt, amit később talán megbánt maga is. De ha kilépett este, és felnézett a fénybe, egyszerre igaz lett, minden ami hamis.
Szindbádként egy pohár fölött a múlt ízét kereste, az őrnagy léptétől a csönd a falak közé szorult. Adyt úgy mondta, hogy beleremegett az este, József Attila magánya mindannyiunkra borult. Nem szebben mondta. Úgy, ahogy más sohasem szólt, mert nála minden szó mögött egy másik élet volt. A könyvet összecsukta. A taps még váratott, míg a nézőtér őrizte az utolsó mondatot.
Vajon a Zoli elhitte volna? Ezt kérdezzük még annyi év után. Ha hamis egy szó, ha olcsó egy könnycsepp, ha túl nagy a gesztus, túl kicsi a talány. Vajon a Zoli elhitte volna? Vagy félrenézne, s rágyújtana csak? Nem ő hiányzik csupán, a kérdés az maradt, hogy amit este játszol, elhiszed-e te magad.
Mérnöknek indult. Hidakat rajzolt. Talán ezért tudta, mit bír el egy ív. Melyik mondat omlik össze félúton, és melyik tartja meg, amit rábíz a szív. Nem kellett hozzá díszlet, sem nagy rendezői ötlet. Elég volt egy szék, egy kabát, egy pohár. A többit odatette abból, amit magával hordott: indulatból, kételyből, abból, ami fáj.
Mi megtanultuk közben, mikor kell hallgatni, melyik mondatot jobb egy tréfával elütni. Ő összekeverte a próbát az élettel, amit este kimondott, nappal sem feledte el. Ezért lett annyi harca, annyi bezárt ajtó. Ezért maradt körötte mind kevesebb hely. Aki folyton tükröt tart, azt ritkán hívják vissza, mert nem mindenki kíváncsi arra, mit felel.
A szemesi estéről ne beszéljünk sokat. Ötven év alatt sem lett hozzá biztos szavunk. A sín csak sín marad, a tó pedig csak hallgat, és amit nem tudhatunk, arról jobb, ha hallgatunk. Ne ott keressük őt. Ne az utolsó percben. Ne abban, ahogy egyszer csak vége lett. Hanem abban a pillanatban, mikor a nézőtéren mindenki együtt fojtotta vissza a lélegzetet.
Ma más a társulat, másképp szólnak a darabok, más ritmusban élünk, más dolgokon nevetünk. A régi öltözőkben új kabátok lógnak, és lassan mi is egy régi történet leszünk. És néha, mikor túl simán kijön egy mondat, a súgó felnéz, a rendező csak tollat forgat. Megáll a próba. Mintha valaki ránk szólna: – Jól van, uraim. De a Zoli elhitte volna?
Vajon a Zoli elhitte volna? Ezt kérdezzük még annyi év után. Ha hamis egy szó, ha olcsó egy könnycsepp, ha túl nagy a gesztus, túl kicsi a talány. Vajon a Zoli elhitte volna? Vagy félrenézne, s rágyújtana csak? Nem ő hiányzik csupán, a kérdés az maradt, hogy amit este játszol, elhiszed-e te magad.
Nincs adás
Kapcsold be a képernyőt, ott a kész valóság, három percben megmondják, mi is az igazság. Kit kell ma szeretni, kit illik megvetni, melyik kész véleményt kell hangosan követni.
A címlap ordít, az apróbetű hallgat, a tény térdre rogy, ha a nézet parancsolhat. Nem az számít, mi történt, csak hogy ki meséli, a hazugság is szent lesz, ha elég sokan nézik.
Tízezer követő, egyetlen gondolat, kölcsönvett mondatok, bérelt indulat. A bohóc koronát kap, a bölcs meg hallgat, a hangos lett a fontos, az érték díszlet maradt.
Mondd, amit hallottál, hidd, amit mutatnak. Ne kérdezd, miért van, csak állj be a sorba.
NINCS, ADÁS! Csak zaj van a fejekben, nincs válasz, csak jelszó a kezekben. Nincs irány, csak sodródó tömeg, mindenki beszél, de senki sem figyel.
Gyökér nélkül állsz egy műanyag erdőben, nem tudod, ki voltál, mi marad belőled. Nagyapád nevét se tudod, de egy sztár botrányát, ismered, a válását, a testét, minden hibáját.
Apád csak egy fénykép, anyád fáradt árnyék, a családi asztal helyén töltőkábel, játék. Együtt vagytok külön, minden arc lehajtva, négy ember egy szobában, négy világba zárva.
Nem tudod, honnan jöttél, de választanod kéne, milyen címkét ragassz a saját neved helyére. Fiú, lány, férfi, nő - vita lett e szóból, közben a gyerek semmit nem vár a holnaptól.
Nem az a baj, ki mit érez, kit szeret, hogyan él, az a baj, ha kész válasz jön, mielőtt kérdeznél. A szülő nem mer nevelni, az iskola nem vezet, az algoritmus közben személyiséget tervez.
NINCS, ADÁS! Csak villódzó képek, készen kapott vágyak, kölcsönkapott évek. Ha nem tudod, ki vagy, majd elmondják neked, csak add oda cserébe a lelkedet.
Tabletta az éjjel, koffein meg reggel, mosolygós kép készül egy szétesett emberrel. A profilja ragyog, a szobája sötét, a világ lájkot küld, de nem fogja a kezét.
Pánik a mellkasban, üresség a gyomorban, „Minden rendben” – mondja, ezt tanulta pontosan. A fájdalom nem filter, a psziché nem divat, de minden segélykiáltást elnyom majd egy új kirakat.
Közben gyerekek zuhannak ki saját életükből, mert nem látnak kiutat bezárt jelenükből. És míg egy anya várja, hogy forduljon a kulcs, a képernyő azt kérdi: „Tetszett? Nyomj egy pluszt!”
Hová lett a szomszéd? Hová lett a barát? Ki veszi észre rajtad, hogy nem bírod tovább? Nem szégyen azt mondani: „Maradj még! Beszélj!” Néha egyetlen kéz kell, hogy ne vigyen el a mély.
Nézz fel! Ne a kamerába, a másik szemébe.
Kérdezz rá! Ne a keresőbe, hanem az elmédben.
Tudd meg, honnan jöttél, tudd meg, mitől félsz. Ne attól legyél valaki, hogy valaki ellen élsz.
Nem minden új haladás, nem minden régi lánc. Nem minden hang igazság, csak mert száz száj egyszerre kiált.
Szabadságot ígérnek, de csak lojalitást szűrnek, azt mondják: „Légy önmagad!”, aztán mintába gyűrnek. Vedd meg ezt az arcot, ezt a kész választást, ezt a gyári dühöt, előre gyártott lázadást.
Balra vagy jobbra, középen nincs ember, csak célkereszt, tábor és a felhevült rendszer. Aki nem üvölt velük, biztos ellenük áll, így lesz párbeszédből, nyilvános akasztás.
Történelem törölve, a hagyomány kiröhögve, de a semmiből nem nő ki a jövőnek terve. A fa is addig él csak, míg gyökere tartja, ha mindet elvágod, odalesz a sarja.
Nem múltba vágyom! Nem aranykort siratok! Csak látom, a máz alatt repedt vakolatok. Haladni kell igaz, csak tudni kéne, merre, mert ki gyorsabban fut, nem jut biztosan előre.
Ha maradt benned kérdés, ha maradt benned kétely, még nem írt át egészen ez a villódzó éjjel.
Tudd meg, honnan jöttél. Tudd meg, hová tartasz. Mielőtt a világ átír: találd meg önmagad.
Merre vagy?
Cigarettát gyújtok és azon tűnődőm, vajon meddig von körém lila ködöt a füst. meddig fedi el mocskát e világnak, melyben a jelszó csak ennyi: üss.
Izzik a dohány, a nyelvem rég elzsibbadt, régi barát felelj hát végre: merre vagy?
Az együtt átbeszélt órák, a sok emlék nem tűnhet el nyomtalan, rég volt már mikor még azt hittük: életünk oly gondtalan.
Sok sebet ütött rám a világ azóta, s szívem vérzik; már csak az igazra gondolok, s ezt sokan megérzik.
Ők azok kik harcot fogadtak ellenem és ellened, mert ugye hiszed, hogy az igazság még valahol itt lehet.
Hisz ott volt velünk, gyermeki gondolatainkban s szavainkban, most pedig fáj, hogy nem látom kiált-e felénk valahonnan?!
Számba dohány darabkák kerülnek, köpni tudnék; de a dohány mi legkevésbé zavar, A keserű ízt mi bennem gyűlik, lenyelni nem tudom már, barátom még halkan kérdem: merre vagy?
Fekete Bárány
A hazugság ma már nem kiabál. Mosolyog. Simogat. Megmagyaráz. A múltat ma is újraírják. A csendnek is gazdája lett. Ezért maradok ébren... bármi áron.
Én még emlékszem!
A falból szól a régi hang, a képernyőn kész a parancs. A tegnap mára mást jelent, aki emlékszik, ellenségük lett.
Szeretet, ez lett a jelszó, mögötte csak gyűlölet. Mosoly mögé bújt pofonok, hazug, szentnek festett kezek.
Április tizenkettő óta új arc került a régi plakátra. Minden képen ő van középen, az ország csak árnyék lett a fényben.
Árnyéka lassan nőtt az égre, minden út csak hozzá vezet. Nem lett egy nemzetté az ország, csak egy ismétlődő tükrözet.
A trónon ül a sértett gyerek, felnőtt hangon oszt szerepet. Kapott pofonjait rajtunk veri, az ország az árát keményen megfizeti.
Körötte áll a szolgahad, egy szóra fordul, egy szóra marad. Tegnap még mást vallott a száj, de ma új kabáthoz új hit jár.
Kabátot vált a becsületük, hitüket naponta eladják. Reggel új múltat húznak magukra, s estére kész az új „igazság”
Aki kérdez, az túl hangos! Aki hallgat?- az jól keres. Aki fél, gyorsan megtanulja, melyik szó most a helyes.
Fekete bárány, rajtam a jel, senki előtt nem hajtok fejet. A fekete bárány, ébren áll, míg körülötte alszik a nyáj. Hiába bélyeg, hiába vád, nem lesz igaz, amit százszor kiált. Lehet, hogy végül kevesen leszünk, de nem hallgatunk, nem térdelünk.
Lassan minden ablak csukva, s minden ajtón már ott a zár. Nem a rács a legrosszabb börtön; hanem a hazugságban lelt barát.
Nem kell a béke, ha néma a száj, nem kell a rend, ha karámban a nyáj. Inkább a bélyeg, inkább a vád, mint hogy igaznak mondjam, amit kiált.
Néha azt hiszem, késő talán, túl mély az álom, túl néma a táj. De amíg kimondom, amit látok, nem győznek rajtam a hazugságok.
Nem tudom, hogy lesz-e győztes?! Nem tudom történik-e csoda. De nem teszem fel a lelkem árát, egy hazug de kényelmes holnapra!
Fekete bárány vagyok! Ha rám sütik is a bélyeget, ha ezt jelenti a szabadság,
én inkább számkivetett leszek!
Színházi etűd
Színházi esték, sok megfakult emlék, minden, mi volt, tovaszállt. A rivalda fénye, mintha még égne, az emlék a múltba visz át.
A színpadon éltünk, sokszor elégtünk, minden, mi volt, csodaszép, ennyi a létünk, a tapsokért élünk, a színpad számunkra a menedék.
A színpadra lépve még minden sötét, egyedül magadra hagyva állsz, megszűnik lenni idő és tér, te vagy, s a színpad. Nincs más.
S kigyúl a rivalda, szíved egy dallamra hangosan ütemre ver. Mindenről lemondva, magadra maradva végig csak játszod az életet.
„Színésznek születtem” – gondoltad mindig, nem néztél, s nem láttál mást. Magadat nyugtatva Shakespeare-t idézted, hisz: „Színház az egész világ!”
Mindent, mit akartál, elértél végül, eljátszottál minden nagy szerepet. Elbuknod csak egyszer az életben sikerült, pedig mondják: az élet is egy nagy szerep.
Éltél vagy túléltél? – nem tudod már. Magad s lelked az ördögnek eladtad, hiába várod – nem ért meg a világ, lám, sokáig éltél – csak nem így gondoltad.
Párizsi kávé
Már hűvös lett a Szajna esti partján, a nyár kalapját csendben letette. A fény aranyból lassan szürkébe váltott, s az ég vállamat némán betemette. A Boulevardon még élt a város, de bennem már a fájó csönd lakott, mint reggel mikor a tükör előtt állva, rájössz, hogy mögötte az idő hallgatott.
A Boulevard Saint-Germain kövén mentem, lassú léptem visszhangot vert odalent. A Café de Flore teraszán leültem, s a feketéből lassan este lett. A csésze fölött vékony füst gomolygott, mint félbehagyott, régi mondatok, míg az utcazaj a köveken len szétszóródott, én az ősz felé fordultam, s hallgatok.
A gesztenyefák rozsdás ruhát viseltek, a padokra már ráült a hideg, a nyár utolsó, könnyű nevetése úgy szállt tova, mint régi operett. Az ember egyszer könnyű léptű árnyék, később már csak kabát, mi kissé megkopott, s nem veszi észre, mikor lesz a délutánból egy halk szeptember, mely mindent itt hagyott.
Ó, Párizs, mondd, hová lett a nyár, a terasz zsongása, a könnyű délután? Feketém keserűbb, mint valaha már, s a szív is lassabban felel talán. Mert minden ősz egy kicsit én vagyok, egy ránc a fényben, egy titok mely hallgatott, az őszi szélben, még a város nevetve forog, bennem már csak a tegnap él, míg kihűlt kávét kortyolgatok.
A pincér jött, és csészét cserélt, a megszokodt, fáradt mozdulattal, mint ahogy az ég a kék ruháját szürkére váltja, minden alkonyattal. A szomszéd asztalnál fiatal arcok szemükben még a holnap lángja élt, én meg csak merengve néztem, a régi fények, hogy hullanak alant csendben szerteszét.
Nem búsulok, csak másként hallom az órák vánszorgó, öreg ütéseit, azt mondják, minden nyárnak ára van, mert az ősz behajtja régi tévedéseit. A kéz most görcsös, egykor könnyű volt, a hang, mely lázadt, már mélyebbre hajol; de van valami szép e halk fogyásban, az ember igazabbá kopik el valahol.
És mégis, mikor később kigyúltak a lámpák, az ablakokban sorra remegni kezdett a fény, úgy éreztem, nem halt meg bennem minden, csak már csendesebben él a szenvedély. Mert aki átélt már néhány hosszú őszt, az tudja jól, hogy a veszteség is ad: egy csésze feketéből, egy kávéházi teraszból egész életre megmarad egy mozdulat.
Ó, Párizs, mondd, hová lett a nyár, a terasz zsongása, a könnyű délután? A feketém keserűbb, mint valaha már, s a szív is lassabban felel talán.
Most már tudom, az ősz nem ellenség, csak régi szabó, ki átszab csendesen, levesz rólam egy-egy cifra színt, hogy egyszerűbb legyek, de teljesebb. A Saint Germain még őrzi lépteimet, a Flore terasza egy árnyat visszatart, ha felém fúj a szél az emlékekből, megint felidézem azt azelmúlt, régi nyarat.
S ha egyszer végleg majd elmarad a nyár, s csészém alján csak hűlt zacc marad, talán még ott időzöm képzeletben egy kis kerek asztalnál, a lombok alatt. Nem bánom már, hogy őszbe fordult minden, csak megmaradjon bennem az a régi kép: Párizs , egy terasz, gőzölgő feketével, s a fölém hajló nyári csendes éjj.
Vége
Csendes éj, mondd hol vagy már, hova tűnt amit együtt álmodtunk rég? Belül ég, s a szívem fáj, végleg eltűnt az az álom, s te is elmentél.
Könnyeső, áztasd a föld porát, hisz nem lesz soha napsütött az ég. Őszi szél, most messze szállj, és hagyd, hogy ránk köszöntsön a tél.
Jó barát, te se számíts rám, belátom, nem nekem való ez az élet. Vén világ, ne hívj soha már, elhagylak, már nem szeretlek téged.
Még itt vagyunk, mind kik együtt álmodtunk régen; halk szavunk, s nem szól már rég dalunk – én félek.
Indulok, vár rám egy szép halál, de a „szebb” jövő már nem talál itt minket. Nem kell már, hogy megbocsáss, de tudd, hogy mindig szerettelek téged.
S féltelek, téged is kit még nem ismerlek, mert jól tudom, te is több sebből vérzel. Nézz körül, közelít s körbe vesz száz ököl, de te nem tudod kérnek, ütnek vagy ölnek.
Nem tudom, mit mondanál, ha éreznéd, amit most érzek – pedig félek. Jól lehet, nem számít már, mégis tudnod kell: mindig értettelek téged…
Hova tűnt...? (Megtartani)
A múltat végképp eltörölni! - kiáltják világgá barátnak, társnak, embernek vélt „izék”. Romba döntve maguk körül mindent, és mindenkit, s én csak gyűjtöm számban a szomorúság keserű ízét.
Hatalmasok jönnek, hatalmasok mennek, de amíg itt vannak mindent tönkretesznek, letaposva azt is ami igazi érték, s ha megkérdezed: miért? –csak rád borul a sötétség.
Rád néznek halszemekkel, megfognak hideg kezeikkel, s ha nem harcolsz,megfojtanak torz eszméikkel. Lassan égsz el, s ők ott maradnak lesben, szíved, lelked utolsó szikráit tiporják el csenben.
Embernek lenni embertelen korban, hova lett az ember az emberi szóban? Hova tűnt mindaz amit ránk hagytak az ősök, úgy tűnik feladtunk mindent, de hol vannak a Hősök?
Hideg ital, meleg éj...
Hideg az ital, meleg az éj, a rendes ember már rég hazatért.
Vagyunk egy páran, kiknek nincsen hazájuk, egész életünk bolyongás, helyünket nem találjuk.
Menedékünk csak három szó: pia, dohány, nő, pénzünk nincs, csak emlékeink, egy régi életből. Melyben voltunk – nem kutyák, nem vadak – és nem szörnyetegek! De mára szívtelen rosszak és kapzsik lettek az emberek.
Vagyunk egy páran, kiknek nincsen hazájuk, egész életünk bolyongás, helyünket nem találjuk. Így ismét kitaszítva élünk a világ peremén, de ma már „szarunk arra”, hogy mi rólunk a vélemény.
Kifosztottak, megaláztak, eldobtak maguktól, éltetve, táplálva bennünk a növekvő undort, undorunkat, melynek tárgyai ők maguk; igazunkat keresgettük, de nem voltak tanúk!
S szavainkból tettek lettek, ököl, halál, vér; most már úgy élünk, mint ők, de nem terem babér.
Vagyunk egy páran, kiknek nincsen hazájuk, egész életünk bolyongás, helyünket nem találjuk. Így ismét kitaszítva élünk a világ peremén, de ma már „szarunk arra”, hogy mi rólunk a vélemény.
Hideg az ital, meleg az éj, a rendes ember már rég hazatért.
Hiszek
Miben hiszünk- teszik fel sokan és sokszor a kérdést, ahány ember megannyi válasz, s nem találjuk a megértést; van-e még hit, lehet még hinni, megengedik még nekünk, vagy pórázra kötve rángatnak minket, s mi vakon parancsra megyünk.
Ha van még hit, ha szabadon dönthetek s nem néznek rám sandán, Akkor megpróbálom összeszedni, s elmondani mindazt, hogy lám:
még hiszek a jóban az őszinte szóban mint milyen az első volt- „mama”, még hiszek a barátban, hiszek a családban s, hogy az emlékek nem halnak meg soha.
Hiszek a csodában, mert hisz csodák nélkül élni mily unalmas lenne, hiszek a szépben, az élet tüzében, s hogy egy napon elégek majd benne.
Hiszek a lányban, hiszek a csókban, s hallgatom a szív dalát, hiszek a lélek tiszta fényében, a munkában mely felépíthet egy új hazát.
Hiszek a dalban, hiszek a versben, hiszem, hogy minden ember jó, hiszek a harcban, a könnyes malasztban- s hogy minden bűnünk megbocsátható.
Hiszek a bocsánat nemes gesztusában, hiszek a gyermek lázas álmában, s hiszek a küzdés elsöprő erejében, hiszek a célok jóságában.
Hiszek a napban mely életet teremt, ahogy fenségesen ragyog, s hiszem, hogy a végtelen űrben, örökké pulzálnak csillagok.
S hiszek mindenben, mi hitet áraszt, s segít elérni célomat, hogy együtt, közös barátsággal járjuk be a megkezdett utat,
az utat melyet egy láthatatlan erő, kiben mindennél jobban hiszek, kijelölt nekünk, s az út porában elrejtette a legszebb kincset: a hitet.
Hol van?
Hol van az érték, mondd merre vitték, azok akiknek szüksége volt rá? Hol van a remény mely nem hal meg soha? – legalábbis bölcsek ezt gondolták.
Hová tűnt el a Földről a jó, s merre száll el az őszinte szó, mikor úgy döntöttünk utoljára mondjuk ki? Hol van az ember, mondd merre keressen azt, aki még jó, s képes hallani?
Aki képes arra, hogy nem önös célból, de minket jó felé vezet, Hol van az aki nem csak pénzért, de szolgálatból töröl le könnyeket?
Hol vannak azok, kik messze mentek, keresve egy új jövőt, S hol vannak azok kik „nekünk s értünk” festettek szebb jövőt?
Hol van az érzés, hol van a megértés, hova tűnt a szerelem, hol van mindaz ami érték, kerestem, de nem lelem.
Hol van aki mellett állna, s keresve együtt szíveket, melyek velünk együtt teremtenének egy új s egy szebb életet.
Hol vannak azok akik még tudnak hinni, s kik tele írtak könyveket, hol vannak azok akik tudják a választ, s szeretni tudják az életet?!
Unom a zajt
Unom a zajt, ami körbevesz, minden szó mögött csak egy érdek lesz. A mosoly mögött mindig kés lapul, és másnapra minden újra átfordul.
Nem tudom már, ki az, aki igaz, csak profilok vannak, de senki se vigasz. Beszélünk, de nincs már kapcsolat, csak kínos csend és hangos zaj marad.
Kurvára unom, hogy megmondják, mit higgyek, ha nem bólogatok, már kérdik: minek is élek? Mindenkinek van felém egy kész dumája, de ha visszakérdezel, már remeg a szája.
Profil mögül könnyű keménynek lenni, de hús-vér emberként már nem tud jelen lenni. Tegnap még tesó, ma hátba basz, aztán vigyorog rád, hogy "ugyan már, mi a fasz?"
Tegnap még veled , ma ellened beszél, felnéznél rá - már teljesen mást mesél. Kétszínű arcok, Oscar-díjas szerepek, mire észbe kapsz, rád húzták a terheket.
Kétszínű játék, naponta új arc, ma még testvér, holnap meg full harc. Amit mondtál tegnap, ma már tagadod, mára a múlt csak egy törölt adatod.
És én csak nézem... ahogy minden szétesik…
Unom a zajt, ami rám szakad, minden szó mögött valami érdek marad. Mosoly mögött ott vigyorog a kés, reggelre fordul minden - és szart se ér.
Nem tudom már, ki az, aki tiszta, túl sok az arc, de egyik se visz ma. Beszélünk, de nincs kapcsolat, csak üres zaj - bennünk meg a harag marad.
Ez nem beszélgetés - csak vélemény-harc, mindenki ordít, nincs benne tartalom, nincs benne arc. Nincs figyelem, csak kivárt pillanat, hogy rád dobják a saját nyomoruk s kínjukat.
Digitalizálod az életet - de nem éled meg, szintetikus arcok, de nincsenek szemek. Filterezett igazság, torzított kép, a valóság meg csendben hátrébb lép.
Nincs tekintet, nincs kézfogás, nincs jelenlét, csak kijelzőfény meg hamis közelség. Scrollozod a napod - elfolyik az életed, de legalább szépen néz ki a kibaszott feeded.
Minden mondat mögött ott mászik az érdek, minden kézfogás mögött valami rohadt mérleg. Ki mit nyer rajtad, ki meddig használ, aztán nem vagy több egy kifacsart, eldobott palacknál.
Mondd, mikor lett ez normális? Hogy minden szó szinte totális. Nem figyel senki, csak válaszra készül, közben a világ napról napra széthűl.
Unom a zajt, ami körbevesz, minden szó mögött csak egy érdek lesz. A mosoly mögött mindig kés lapul, és másnapra minden újra átfordul.
Nem tudom már, ki az, aki igaz, csak profilok vannak, de senki se vigasz. Beszélünk, de nincs már kapcsolat, csak kínos csend és hangos zaj marad.
Túl sok hang... de senki nem mond semmit...
Nem az a világ
Volt idő... mikor a szó még élt. Volt idő... mikor a szív nem félt. Súlya volt minden könnynek még, s nem adták el egy marék aranyért.
Most nézd csak... mivé lett a világ. A hamis fénylik, az igaz bujkál. Ami szent volt, már csak ócska jel, és ami tiszta, némán tűnik el.
Ó, ez már nem... nem az a világ... nem az a világ, ahova élni hívtak minket. Az érték por lett, s gyorsan tovaszállt, az ember rideg lett, szíve kővé vált.
Arcok jönnek felém... s arcok mennek el. De nincs egy szó sem, ami igazán átölel. A jó túl halk, a zaj meg önfeledt mulat, és az ember lassan a saját árnyéka marad.
Ó, ez már nem... nem az a világ... nem az a világ, ahova élni hívtak minket. Az érték por lett, s gyorsan tovaszállt, az ember rideg lett, szíve kővé vált.
De én még érzem... s nem adom át életem... van mi nem halt meg egészen mélyen odabent. Egy kis parázs még ég, a növekvő hamu alatt, és minden éjjel érzem, hogy a múlt belém ragadt.
Ó, ez már nem... nem az a világ... nem az a világ, amit régen a szívünk ismert. Az érték már por, de bennünk a vágy, hogy egyszer még az igazság ránk talál.
Nem... nem halt meg minden még. Nem... nem lett a hamis szép. Míg bennem ég... egy emlék, egy hang, egy láng... nem veszett el egészen az a múlt, s ez a világ.
Utolsó tangó
Utolsó tangó, ez vár még ránk, utolsó táncunk, s szét hull ez a világ, utolsó tangó, s a vége legyen szép, utolsó táncunk, még legyen a miénk.
Egy mosolyt őrizz még meg nekem, múltunk itt kísért s szívemben ég a holnap könnyeivel, ölelj meg újra, úgy hogy ez a végső tánc, felizzik bennünk s eléget ez a láz.
Utolsó táncunk, s könnyem porba hull, utolsó tangó s a szívem elcsitul. Utolsó tangó, már csak ezt hallom én, utolsó táncommal rád várok még.
Bűnös a világ, én veszni hagytam, szoríts magadhoz, gyönyörű angyal, emelj fel kérlek, vegyél fel én félek, nem él már bennem semmi, csak az emlékek.
Ha elfogy a világ, senki nem vár már, te gyere el hozzám egy éjjel, s táncoljuk át, egy utolsó tangót mely kell még nekem, szerettem volna áttáncolni veled az életem.
Utolsó táncunk, s könnyem porba hull, utolsó tangó s a szívem elcsitul. Utolsó tangó, már csak ezt hallom én, utolsó táncommal rád várok még.
Börtön bennünk
Csalódtunk már sokszor, kaptunk számtalan pofont. Börtöncelláinkban bámultuk... csak a plafont. Sanyarú sorsunkért hibáztattunk mindent, keserűen mondogattuk: látjátok még sincs Isten!
Ledönteni szeretnénk börtönünk falait, magányos életünk mellé őrnek keresünk valakit. Reményünk rég meghalt, hitünket elvették. Okokat keresünk, s azokat kik ezt velünk tették.
Nem vesszük még észre, hibásak csak mi vagyunk magunk. Önigazulást remélve tanukat keresünk,de nem villantak vakuk; tanú csak szívünk lehet, a börtönőr a lelkünk. Nem kéne feladni mindent amiben hittünk.
De gőgös az ember és reménytelenül ostoba. Istenünk nem ver bottal, mi vagyunk önmagunk ostora. Az ördögi körből lám kilépni nem lehet, míg el nem jön a az utolsó óra, hajszoljuk az életet.
Van aki szerencsés, és túl jut korlátjain. De még mindig kevesen vannak a rácsok túloldalain. Többen vannak azok, kik önmagukat becsapatva élnek, hangzatos igékről regélnek—de még önmaguktól is félnek.
Parlament blues
Füst ül a városon, nehéz most az ég. Az ember az utcán már csak túléli rég. Odafent beszélnek, míg lent hallgat a nép. Minden szép ígéret már csak széttört cserép.
Kopott a cipőmön a tegnapi sár. A hírekből megint csak ugyanaz jár. Az egyik azt mondja, hogy minden rendben. De boltban húst már luxus lett vennem.
Ó, ez a mocskos parlament blues. Szavakból palota, zsebekben a kulcs. A nép csak várja, hogy forduljon a szél. De minden új reggel, ugyanarról mesél. Ó, ez a hamis parlament blues. Az egyik kéz integet, a másik lehúz. És én csak játszom a rozsdás húrokon. Míg az igazság megfagy kint az utakon.
A téren plakátok mosolyognak rám. Mintha nem volnának sebek ezen a hazán. A hangos beszédben sok lett, a hazug szó. De csak a csend kérdezi, mi is volna jó.
Az öreg a kocsmánál csak ennyit felel: „Fiam, itt az igazság mindig késve kel.” A fiatal menne, mert nem remél csodát, nem lát csak hitetlen, unott pártkatonát.
Ó, ez az unott parlament blues. Szavakból palota, zsebekben a kulcs. A nép csak várja, hogy forduljon a szél. De minden új reggel ugyanarról mesél. Ó, ez a vádló parlament blues. Az egyik kéz integet, a másik lehúz. És én csak játszom a rozsdás húrokon. Míg az igazság megfagy kint az utakon.
Nem vagyok szent és nem vagyok hamis, Teszem a dolgom, kiterítenek úgyis. Ha marad még hangunk, majd szóljon a dal, Mert hallgatni annyi, mint bukni hamar.
Ó, ez a hamis parlament-blues, Kényes mosoly mögött,sok ki nem mondott szó. A nép meg csak nézi, hogy dereng, fogy a fény, S nem érti, mi végre fogyott el a remény. Ó, ez a keserű parlament-blues, Nehéz ez a játék, sokszor mélybe húz. De amíg a gitár a kezemben sír, Lesz még, aki kérdez, lesz még, aki ír.
Kesergő
Búval élem világomot, sírván töltöm napjaimot, sűrű bánat, nehéz bánat, elborít most minden tájat.
Amerre én járok-kelek, hulladoznak a levelek, mire azok földre hullnak, tőlem jó napok elmúlnak.
Elhervadott rózsafácska, száraz kóró lett az ága, elfonnyadott zöld leveli, madár sem jár pihengetni.
Este megyek temetőbe, s ráborulok egy sírkőre, nem a szellő sír ott, jaj de, az én szívem sóhajt benne.
Jaj, istenem, mért teremtél, víg nap nélkül búba vetél? bú kenyerem, bú italom, búval fekszem, búval alszom.
De az Isten el ne hagyjon, árva szívemre hajoljon, ha már éltem búval tele, vigye lelkem csendességre.
Nem tudom
Görgeted. Nem a hírt, a hőfokot, kék fényben hunyorog benned a józan ész. Jön egy mondat; nem kérdez, csak kijelöl, egy szó már zászló, s a zászló már ítél. Kábán ülsz a napban, még nem untad el, pedig rád mászik a félmondat nesztelen. Mint nyirkos, olcsó enyv, úgy tapad reád, s mire föleszmélsz, már formálja szavad. Reggel még ember vagy, délre már csak „mi”, estére „ők” meg „ezek” hangja közt menetelsz. A kommentek alatt valaki felnevet: „Nem a valóság számít — a hang, a hang vezet.” Te nyeled a port, a kék fényt, a szégyent, mint szomjas ember a száraz levegőt. „Vissza ne nézz” — szól a konok belső hang —, „ott már csak a tegnap, s neki reflexből tapsolnak.” Előtted kordon feszül, szalag az semmi más, de csontig vág, amikor köréd feszítik a határt. És akkor rád harap — nem farkas, gépi rend —, a gyomrodig nyúl, s kiforgat odabent. Kitépi minden bizalmad, megtépázza hitedet, s te az algoritmusra ordítasz: ördög vigyen el. De csak a feed jön újra, és csattogtatja a percet, horkan a város, s dübörög alattad a híd. Üvölt a sziréna, a házfal ver ütemet, s a benned ébredő félelem felkiált: Segítsen valaki! — Mindegy barát vagy ellenség —, csak mondja ki végre: „Nem tudom.” Ennyi elég. S kérdezze meg halkan: „Mondd, te hogy látod?” Mert ettől egy pillanatra kijózanodsz. Visszajön a levegő. S érzed talán nem fulladsz bele, néha ennyi is megtart, ha rád támad, a mocsoknak tengere. S akkor hirtelen megérzed: a másik sem zászló, hanem mellkas, csont, szív és tüdő. Ha túléled e napot, ne a tábort áldd érte, hanem a falrepedést, hol a friss szél utat kérve beszökik; s ahol a szó megint mondattá lehet, a mondat kézzé szelídül, s nem bélyegez, nem sebez. Ott marad meg bennünk talán még valami emberi rész: s már nem a lárma beszél, hanem aki felelni kész.
Valaki hív, valaki vár
A történet itt véget ér, már nem remeg meg az a kéz, valaki vár, valaki néz…
Kettőnk sorsa összefolyt, süllyedő papírhajók, szakadnak szét; de valaki vár, ránk vár ma még.
Lám a gyertya csonkig ég, s már nem nyúl értünk semmi kéz; nyugodt az ég. Valaki vár, ránk vár ma még.
Mennyi nappal s mennyi éj, álma oszlik semmivé, s éget a szél, valaki vár, valaki néz.
A csend szól hozzánk, a csend beszél, virág illat lelkünkbe ég, ölel a fény. Valaki hív, valami szép. Álomszép.
Szubjektív vélemény 