Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója a magyar nemzeti emlékezet egyik legérzékenyebb napja. Azokra emlékezünk, akik életüket adták a szabadságért, fegyvert fogtak a szovjet megszállók ellen, majd börtönt, megtorlást vagy száműzetést szenvedtek el. Egy ilyen megemlékezés rendjét elsősorban az áldozatok és a túlélők iránti tiszteletnek kell meghatároznia. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök meghívása ezért történelmi és kegyeleti szempontból egyaránt komoly aggályokat vet fel.
A kérdés megítéléséhez külön kell választani a mai Ukrajnát a Szovjetuniótól. A magyar forradalom leveréséről Moszkvában döntöttek, a támadást pedig a soknemzetiségű szovjet hadsereg hajtotta végre. Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság nem rendelkezett önálló külpolitikai és katonai döntési joggal. A mai ukrán állam 1991-ben vált függetlenné, Zelenszkijt pedig sem személyes, sem politikai felelősség nem terheli az 1956-ban történtekért.
Mindez azonban nem teszi érdektelenné az események ukrán vonatkozásait.
Magyarország területére 1944 őszétől elsősorban a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai nyomultak be. Az „ukrán front” elnevezés hadműveleti irányt jelölt, ezért ezeket az alakulatokat történelmi hiba volna önálló ukrán nemzeti hadseregként bemutatni. A szovjet frontok több hadseregből álló, Moszkvából irányított hadseregcsoportok voltak, soraikban a Szovjetunió számos népének katonái szolgáltak. Az elnevezés földrajzi eredete ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az érintett csapatokban kevés ukrán harcolt volna. A második világháború során mintegy 4,5 millió ukrán szolgált a Vörös Hadseregben. A szovjet csapatok Ukrajna visszafoglalása közben tömegesen mozgósították a helyi férfiakat, köztük olyanokat is, akik a német megszállás éveit átélték, majd rövid kiképzés után kerültek a frontra. A hadtörténeti kutatások szerint a Balkán és Közép-Európa felé előrenyomuló 2. és 3. Ukrán Fronton az ukrán katonák alkották a legnagyobb, feltehetően többségi nemzetiségi csoportot.
1944 októberének végén a 2. Ukrán Front mintegy 580 ezer katonával harcolt Magyarország területén. A 3. Ukrán Frontnak és a dunai flottillának hozzávetőleg 206 ezer katonája volt, ezek az erők decemberben kapcsolódtak be teljes súlyukkal a magyarországi hadműveletekbe. A további erősítésekkel együtt a Magyarországon harcoló szovjet csapatok létszáma megközelíthette a 900 ezret. Ebből az ukrán nemzetiségű katonák pontos száma nem állapítható meg, mivel a fennmaradt hadműveleti kimutatások elsősorban alakulatok és fegyvernemek szerint rögzítették az állományt. A rendelkezésre álló adatok alapján több százezer ukrán katona magyarországi jelenléte valószínűsíthető.
A szovjet bevonulás véget vetett a német megszállásnak és a nyilas uralomnak, a magyar lakosság számára azonban egy új megszállás kezdetét is jelentette. A hadműveleteket fosztogatások, nemi erőszak, önkényes letartóztatások és tömeges elhurcolások kísérték. Hadifoglyok és civilek százezrei kerültek a Szovjetunió táboraiba, sokan soha nem tértek haza. A megszállást néhány éven belül a kommunista diktatúra kiépítése követte. Magyar családok sokasága őrzi a málenkij robotra hurcoltak, a fogságban elhunytak és az erőszak áldozatainak emlékét. Számukra a „felszabadítás” szó önmagában aligha képes visszaadni mindazt a veszteséget, amit 1944–45-ben szenvedtek el.
Az 1956-os forradalom leverésének szintén volt közvetlen ukrajnai katonai vonatkozása. A szovjet vezetés október végén rövid ideig mérlegelte a tárgyalásos rendezés lehetőségét, majd október 31-én Nyikita Hruscsov kezdeményezésére a párt legfelső vezetése jóváhagyta a fegyveres beavatkozást. A támadás a „Forgószél” – orosz fedőnevén „Vihar”, azaz Vihri – hadművelet keretében indult meg.
A hadművelet teljes katonai irányítását Ivan Sztyepanovics Konyev, a Szovjetunió marsallja, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka kapta. A „Mennydörgés” fedőjel 1956. november 4-én, magyar idő szerint hajnali négy órakor hangzott el. Ezzel egy időben megindult a támadás Budapest, a magyar katonai objektumok, repülőterek, hidak, közlekedési csomópontok és vidéki helyőrségek ellen. A Forgószél hadműveletben tizenhét szovjet hadosztály részei, összesen mintegy hatvanezer katona vett részt. Az erők között nyolc gépesített, egy páncélos, két lövész-, két légvédelmi, két repülő- és két légideszant-hadosztály szerepelt. A Magyarországon állomásozó Különleges Hadtest mellett bevetették a 8. gépesített hadsereget és a 38. összfegyvernemi hadsereget is. A támadó alakulatok jelentős része a Kárpáti Katonai Körzetből érkezett, amelynek területe nagyrészt az Ukrán SZSZK nyugati vidékeit foglalta magában. Egy gépesített hadosztály az Odesszai Katonai Körzetből, Románia felől lépte át a magyar határt.
A csapatok között ukrán nemzetiségű katonák is nagy számban szolgáltak, pontos etnikai bontás azonban az 1956-os intervenció esetében sem áll rendelkezésre. A szovjet hadsereg alakulatainak nemzetiségi összetétele vegyes volt. Konyev orosz származású volt, a 8. gépesített hadsereget az örmény Hamazasp Babadzsanian, a 38. hadsereget az oszét Hadzsi-Umar Mamszurov vezette. Ez is mutatja, hogy a beavatkozást szovjet birodalmi hadműveletként lehet pontosan leírni. Az „ukrán hadsereg leverte a magyar forradalmat” állítás nem állja meg a helyét. Az viszont történelmi tény, hogy a támadó erők jelentős része Szovjet-Ukrajna területéről érkezett, és soraikban sok ukrán katona harcolt.
A túlerővel végrehajtott támadás következményei súlyosak voltak. A forradalom és az azt követő harcok során mintegy 2500–3000 magyar vesztette életét, a sebesültek száma megközelítette a húszezret. Körülbelül kétszázezren hagyták el az országot. A leverést követő megtorlás során mintegy 22 ezer embert ítéltek szabadságvesztésre, 13 ezret internáltak. A Nemzeti Emlékezet Bizottságának kutatásai jelenleg 126 olyan megtorló pert tartanak nyilván, amelyekben összesen 231 embert végeztek ki. Közöttük volt Nagy Imre miniszterelnök, Maléter Pál honvédelmi miniszter, számos fegyveres felkelő, munkás, diák és olyan fiatal is, aki a forradalom napjaiban még nem töltötte be a tizennyolcadik életévét. A statisztikán túl, minden szám mögött családok, félbeszakított életek, özvegyek, árvák és hosszú évtizedekig hallgatásra kényszerített emberek állnak. A meghurcoltak közül sokan szabadulásuk után sem tanulhattak tovább, elveszítették állásukat, rendőri megfigyelés alatt maradtak, gyermekeik pedig származásuk miatt szenvedtek hátrányt. Egy állami megemlékezés szervezésekor ezt az örökséget akkor is figyelembe kell venni, ha a mai ukrán vezetést nem terheli közvetlen felelősség a szovjet rendszer bűneiért.
Zelenszkij jelenléte továbbá óhatatlanul a jelenlegi orosz–ukrán háborúra irányítaná a figyelmet. A megemlékezés könnyen külpolitikai állásfoglalássá, diplomáciai látványeseménnyé vagy belpolitikai vitává alakulna. Ebben a helyzetben háttérbe szorulhatnának azok, akiknek október 23. valójában emléket állít: a pesti srácok, a sortüzek áldozatai, a kivégzettek, a bebörtönzöttek, a szovjet fogságba hurcoltak, a menekülésre kényszerülők és családjaik.
A magyar forradalom és Ukrajna jelenlegi honvédő háborúja között kétségtelenül találhatók párhuzamok. Mindkét esetben egy nagyobb katonai hatalommal szemben fellépő nemzet küzdelméről beszélhetünk. A hasonlóság mégsem teszi azonossá a két történelmi helyzetet. Az 1956-os Magyarország a szovjet érdekszféra része, a Varsói Szerződés tagja és szovjet csapatok által megszállt ország volt. A forradalom céljai között szerepelt a nemzeti függetlenség, a szovjet csapatok kivonása, a többpártrendszer helyreállítása és a diktatúra felszámolása. Mindezt egy mai háború politikai üzeneteinek szolgálatába állítani óhatatlanul leegyszerűsítené a magyar forradalom történetét.
A meghívás ellenzése ezért nem szükségszerűen Ukrajna-ellenes álláspont, és nem jelenti az ukrán nép kollektív felelőssé tételét. Annak kifejezése, hogy egy nemzeti gyásznap és szabadságünnep középpontjában a magyar áldozatoknak kell maradniuk. Diplomáciai találkozóra, a mai háborúról szóló egyeztetésre és az ukrán néppel vállalt szolidaritás kifejezésére más alkalom is kínálkozik. Az október 23-i megemlékezésnek saját erkölcsi rendje kell, hogy legyen.
A történelmi felelősséget pontosan kell megnevezni: a forradalom leveréséről a Szovjetunió politikai vezetése döntött, és a szovjet hadsereg hajtotta végre. Ezzel együtt tiszteletben kell tartani azok érzékenységét, akik családjuk történetén keresztül a Szovjet-Ukrajna területéről érkező katonai alakulatokkal, az elhurcolással, a megszállással vagy az 1956-os fegyveres beavatkozással találkoztak.
Zelenszkij meghívása diplomáciailag megmagyarázható, kegyeleti szempontból mégis szerencsétlen döntés. Egy 1956-os megemlékezés értékét nem a jelen lévő külföldi vezetők rangja adja. Méltóságát az határozza meg, hogy mennyire hűségesen őrzi azok emlékét, akik Magyarország szabadságáért áldozták életüket, viselték a megtorlást, vagy évtizedeken keresztül hordozták annak következményeit.
——————————————–
Források:
Györkei Jenő–Horváth Miklós (szerk.): Soviet Military Intervention in Hungary, 1956. CEU Press, 2000.
David Holloway–Victor McFarland: 1956 and the Soviet-American Military Balance. Hungarian Studies, 2006.
Vojin Majstorović: Violence and Occupation. Cambridge University Press, 2026.
Vojin Majstorović: The Red Army in Yugoslavia, 1944–1945. Slavic Review, 2016.
Internet Encyclopedia of Ukraine: „Soviet Army”.
Nemzeti Emlékezet Bizottsága: Törvényesített bosszú.
Vélemény, hozzászólás?