Csak rezignáltan tudom szemlélni az eseményeket. Ugyanazt a csőcseléket látom, amelyet a demokrácia álarca mögött démosznak illik nevezni. (Tudom az ochlosz tárgyilagosabb lenne.) Amíg gyújtogat, addig a nép szava; amikor már minden lángol, kiderül, hogy senki sem adott neki gyufát.
A francia forradalom szabadságígéretéből is kinőtt a jakobinus diktatúra. Aki azt a történetet a szabadság diadalmeneteként meséli, annak a guillotine valahogy mindig csak lábjegyzet marad. Értem én, liberális barátaim, hisz a levágott fejek fölött is szépen mutatnak az eszmék, ha elég magasra tartják őket.
A forradalom, ahogy látjuk, ha lassan is, csak felfalja a gyermekeit. A baj, hogy nem éri be velük. Felzabál mindent, ami rend, önazonosság, hagyomány, emlék, örökség, gyökér és folytonosság. Mindent, ami már azelőtt is ért valamit, hogy ő megérkezett a gyufával. Úgy veszi birtokba a világot, mint a házfoglaló, aki az elődök bútoraival fűt, majd a családi fényképeket is a tűzre dobja, mert sérti az érzékenységét, hogy előtte is lakott ott valaki. Mindezt a szabadság nevében teszi, és büszkén bejelenti, hogy végre megszabadult a múlt terhétől.
A bevándorlásról és a beilleszkedésről szóló vitát sem zárja le az, hogy a második vagy harmadik nemzedék már itt született. Ahol a szülők szegénysége, elzártsága és kívülállása a gyerekeik életét is meghatározza, ott a beilleszkedés gondját sem oldotta meg pusztán az idő. Ebből az állapotból kiutat kellene találni, amíg nem késő. Ám aki az országgal szemben csak a jogait emlegeti, a kötelességeiről pedig hallani sem akar, attól igenis számon kell kérni, hogyan akar együtt élni másokkal. Az örökölt sérelmek senkinek sem adnak felmentést a törvények betartása és a saját tetteiért viselt felelősség alól. Ezt valahogy mostanság ismét divat lett elfelejteni.
A mostani képekről Obertone Gerillája jut eszembe. Pedig mennyien legyintettek rá. A regényben három nap alatt összeomlik Franciaország. Addig magától értetődő, hogy ég a villany, folyik a víz, van élelmiszer a boltban, és ha baj történik, megérkezik a segítség. Aztán mindez megszűnik, az emberek pedig ott maradnak, és várják, hogy az állam végre csináljon valamit.
A mostani rombolást nézve az az érzésem, hogy a gyújtogató és pusztító csőcselék fejében meg sem fordul: ők is abból az országból élnek, amelyet éppen szétvernek. Másnap ugyanúgy szükségük lesz mindarra, aminek a működését most akadályozzák, a fenntartását pedig másoktól várják.
Én attól tartok, hogy egyszer nem lesz, aki rendbe hozza. A felgyújtott épület ott marad, a bezárt üzlet nem nyit ki, a rendőr és a tűzoltó pedig hiába akar, már nem fog odaérni. Nemzedékek munkáját lehet így elherdálni, abban a biztos tudatban, hogy majd csak lesz valahogy. Aztán ott állnak a romok között azok is, akik minden örökölt rendben elnyomást láttak, és követelik, hogy végre tegyen rendet valaki.
És ne legyen kétségünk: lesz, aki rendet ígér. Csakhogy az a rend aligha lesz olyan, amilyet a mostani tüntetők szeretnének. A végén a teljes kontrollt is megváltásként fogadják majd: egy modern kori guillotine-t, amely alá a többség önként hajtja a fejét.
Franciaország aligha marad magára ebben a felfordulásban: Belgiumban, Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában is utcára vonultak már az elégedetlenek. Ha ezek a tiltakozások egymást erősítve továbbterjednek, hamar kiderülhet, mennyit bírnak még az öreg kontinens eresztékei.
Hogy 2030-ra milyen Európa marad, azt ma senki sem tudja megmondani. Félek, hogy addigra nemcsak a kormányok cserélődnek ki, hanem az is megváltozik, mit követelhet az állam a polgárától, és mit kérhet számon a polgár az államon.
Nem vagyok optimista.
A vén Európa vesztésre áll.
Vélemény, hozzászólás?