Ki kell mondani, hogy aki támogatja Magyarország csatlakozását az Európai Ügyészséghez vagy az Európai Egyesült Államok megteremtésének programját, az tevékenyen hozzájárul a nemzeti önrendelkezés és szuverenitás felszámolásához, és ezzel a nemzet megmaradását gyengíti. A jelenlegi hazai politikai folyamatokban pedig olyan törekvést látok, amely ennek az önállóságnak a megszüntetését szolgálja, és a politikai megleckéztetésen túl a szuverenitás későbbi védelmére képes kulturális és szellemi hátország meggyengítésére is irányul.
Lehet nem csak én érzem úgy, hogy valami nyugtalanító abban, ahogyan napjainkban a nemzeti szuverenitásról beszélünk. Egy állami hatáskör átadása a politikai vitában gyakran technikai szabályozásnak vagy elkerülhetetlen európai alkalmazkodásnak látszik. Pedig az ilyen döntések túlélhetik az őket meghozó kormányokat, és hosszú időre meghatározhatják, hogy egy ország mely ügyekben, milyen intézményeken keresztül, kinek a felhatalmazásából cselekedhet.
A magyar történelem indokolttá teszi az óvatosságot. Állami önállóságunk korlátozása, a külső hatalmakhoz való kényszerű igazodás és az önrendelkezés visszaszerzéséért folytatott küzdelem mélyen beépült a nemzeti emlékezetbe. Mégis könnyen beszélünk jogosítványok átadásáról, mintha az kizárólag igazgatásszervezési kérdés volna. Az intézmények neve és jogi formája változhat, a tét azonban ugyanaz marad: ki dönt, ki ellenőrzi a döntést, és kit lehet érte felelősségre vonni.
A csendes országvesztés veszélyét abban látom, hogy az önrendelkezés nem feltétlenül egyetlen látványos eseményben fogy el. Az állami szervek működnek tovább, miközben bizonyos döntések fokozatosan olyan intézményi körbe kerülnek, amely fölött a magyar politikai közösség csak közvetett és korlátozott ellenőrzést gyakorol. Egy-egy lépés külön megindokolható, következményeik együtt azonban átrendezhetik az állam tényleges mozgásterét. Az európai együttműködés közös szabályokat és közösen gyakorolt hatásköröket is kívánhat. Ettől még minden átruházásnál világosan meg kell nevezni a nyereséget, a feladott mozgásteret és a demokratikus felelősség útját. A tisztességes igazságszolgáltatás, a közpénzek védelme és a korrupció visszaszorítása közös érdek. E célok sem tehetik fölöslegessé a közjogi mérlegelést, különösen akkor, amikor az állam büntetőhatalmáról van szó.
Az Európai Ügyészséghez való csatlakozást kezdettől fogva ellenzem. Az Európai Bizottság 2026. július 10-i határozata alapján Magyarország 2026. augusztus 2-ától részt vesz a megerősített együttműködésben. Ez még nem jelentett teljes operatív működést: az (EU) 2017/1939 tanácsi rendelet 24–27. és 31. cikkének rendelkezései Magyarország tekintetében a magyar európai ügyész kinevezésétől számított huszadik napon válnak alkalmazandóvá. A kézirat 2026. október 10-i lezárásakor az Európai Ügyészség tájékoztatása továbbra is ehhez a kinevezéshez kötötte a magyarországi működés megkezdését. A büntető igazságszolgáltatás az állami főhatalom egyik legérzékenyebb területe. Az Európai Ügyészség az Európai Unió pénzügyi érdekeit sértő bűncselekmények meghatározott körében járhat el, így csalási, korrupciós és pénzmosási ügyekben, valamint a legalább tízmillió euró összkárral járó, határokon átnyúló áfacsalások esetén. A nyomozást az európai delegált ügyészek végzik, a vádat a tagállami bíróság előtt képviselik. A nemzeti bírósági kontroll lényeges garancia, de nem szünteti meg a hatáskörátadás közjogi jelentőségét. A rendelet 27. cikke lehetővé teszi, hogy az Európai Ügyészség a hatáskörébe tartozó, nemzeti hatóság által már vizsgált ügyben gyakorolja az ügy átvételének jogát. Ilyenkor a nemzeti hatóság átadja az ügyiratot, és ugyanazon bűncselekmény ügyében tartózkodik a további nyomozati cselekményektől. E ponton válik számomra kézzelfoghatóvá a szuverenitási kérdés: a magyar büntetőhatalom egy részének irányítása olyan szervezeti rendbe kerül, amelynek központi irányítása a magyar közjogi rendszeren kívül működik.
Az időbeli hatály sem mellékes. A csatlakozásról szóló bizottsági határozat szerint az Európai Ügyészség hatásköre a 2021. június 1. után elkövetett, a rendelet alá tartozó bűncselekményekre is kiterjedhet. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 86. cikkének (4) bekezdése pedig megengedi, hogy az Európai Tanács egyhangúlag, az Európai Parlament egyetértésével és a Bizottsággal folytatott konzultáció után a hatáskört a súlyos, több tagállamot érintő bűnözés további területeire is kiterjessze. A bővítés nem automatikus, de a jogi lehetősége valós. A csatlakozás mellett felsorakoztatott érveket nem lehet lesöpörni. A magyar ügyészi rendszer függetlenségével és következetességével kapcsolatban súlyos társadalmi kételyek alakultak ki. A politikai hatalomhoz közel álló gazdasági szereplők ügyeiben tapasztalt tétovaság, a közpénzek átláthatatlan felhasználása és a határokon átnyúló csalások nehéz felderíthetősége érthetővé teszi az erősebb külső ellenőrzés iránti igényt. Aki ezeket a problémákat tagadja, a szuverenitás ügyét is hitelteleníti.
Mégsem fogadom el, hogy a hazai intézmények rossz működésére a büntetőhatalom részleges kiszervezése legyen a válasz. A magyar ügyészség szakmai és személyi megújítására, a bíróságok függetlenségének megerősítésére, a közbeszerzések ellenőrizhetőségére és a politikai befolyást korlátozó garanciákra van szükség. A közvagyon eltulajdonítása és az állami szervek pártpolitikai kisajátítása maga is rombolja az önrendelkezést, mert kiüríti a közösség saját intézményeibe vetett bizalmát. Az Európai Számvevőszék és az OLAF már most is vizsgálhatják az uniós pénzek felhasználását, adatot adhatnak át a nemzeti hatóságoknak, illetve együttműködhetnek az Európai Ügyészséggel. E szervek nem pótolják a büntetőeljárást, de ellenőrzési jogosítványaik, a nyilvánosság és a tagállami hatóságok közötti kötelező együttműködés erősítése kisebb közjogi árat jelentett volna. A nehezebb út a magyar intézmények rendbetétele, mégis ezt tartom tartós megoldásnak.
A külső segítség iránti bizalom mögött régi politikai gyengeség húzódik meg. Magyar közéleti szereplők különböző korszakokban külföldi központoktól vártak támogatást a hazai küzdelmeikhez. Szövetségesekre szükségünk van, de veszélyes, amikor a saját politikai közösség ítélete másodlagossá válik, és a belső viták eldöntéséhez külső jóváhagyást keresünk. Ez a magatartás nem erősíti a magyar demokráciát, hanem fenntartja az intézményeinkkel szembeni függő viszonyt.
Az 1867-es kiegyezés körüli viták jól mutatták, milyen súlya van a közös és a saját hatáskörök elválasztásának. A történelmi helyzet nem azonos a mai európai integrációval, de az ellenőrzés, a felelősség és a döntési jog pontos kijelölése akkor is az államiság lényegéhez tartozott. A rendszerváltozás után Magyarország szabadon választotta meg szövetségeit, a NATO- és uniós tagság pedig ennek a döntési szabadságnak a gyakorlása volt. Éppen ezért kell a további integrációs lépéseket külön-külön, érdemi közjogi vita alapján megítélni.
Az Európai Unióról szóló szerződés egyszerre védi a tagállamok nemzeti identitását, és rögzíti a hatáskör-átruházás, valamint a szubszidiaritás elvét. Az uniós intézmények csak a tagállamok által rájuk ruházott hatáskörökben járhatnak el, a meg nem osztott hatáskörök a tagállamoknál maradnak. A szuverenitás védelme ezért nem Európa-ellenes jelszó, hanem a szerződéses rend működéséről és politikai határairól szóló vita.
És itt kell megemlíteni az Európai központosítás és globalizmus veszélyét is. Az Európai Egyesült Államok elnevezés többféle politikai elképzelést takar, közös vonásuk azonban a föderális intézmények jelentős megerősítése. Támogatóik a világpolitikai súly, a közös védelem és az egységesebb gazdasági fellépés érveit hozzák fel. A kihívások valósak, de nem következik belőlük szükségszerűen egy európai szuperállam létrehozása. Számomra ez a program a politikai központosítás veszélyes lázálma, mert az egységesebb kormányzásért cserébe történelmi nemzetek döntési jogát szűkítené.
Európát különböző nyelvű, kultúrájú és politikai hagyományú közösségek alakították. Demokratikus intézményeik a saját történelmi tapasztalataikból nőttek ki, ezért a közös döntések legitimitása nem választható el a nemzeti nyilvánosságtól és a választók tényleges ellenőrzési lehetőségétől. A további központosítás esetén a kisebb tagállamok érdekérvényesítése nehezebbé válhat, a döntések pedig távolabb kerülhetnek azoktól, akik viselik a következményeiket. A gazdasági globalizáció közben átalakította a politikai erőviszonyokat. A multinacionális vállalatok, befektetési alapok és digitális platformok országhatárokon át szervezik működésüket, miközben jelentős erőforrásokkal vesznek részt a szabályozás alakításában. A nemzetközi tőke munkahelyeket, technológiát és piacokat is hozhat, de a koncentrált gazdasági hatalommal szemben csak erős, demokratikusan ellenőrzött állami intézmények képesek közérdeket érvényesíteni.
A globalizmus politikai veszélyét ott látom, ahol a nemzeti közösségek önrendelkezése a hatékonyabb nemzetközi igazgatás akadályává minősül. Csurka István a „Szent István ünnepén” című írásában nyersen fogalmazott: „A globalizmus felszámolja a nemzeteket, mert útban van neki.” Nem minden nemzetközi együttműködés igazolja ezt az ítéletet, a figyelmeztetés magva azonban ma is érvényes: a gazdasági integráció nem kaphat korlátlan elsőbbséget a demokratikus önrendelkezéssel szemben.
A döntések erős központosítása a nagyvállalati érdekérvényesítés terepét is megváltoztatja. Huszonhét eltérő parlament, kormány és szabályozó hatóság több belépési pontot, de több ellensúlyt is jelent. Ha fontos szabályok egy szűkebb intézményi központban születnek, a jól szervezett és tőkeerős szereplők befolyása aránytalanul megnőhet. Ezt kockázatnak látom, nem bizonyított összeesküvésnek. Éppen ezért van szükség átlátható lobbiszabályokra, nyilvános döntés-előkészítésre és erős tagállami ellenőrzésre.
A központosítás kulturális következményei kevésbé látványosak. A nagy nyelveken működő médiapiacok és platformok biztosabb megtérülést kínálnak, ezért a kisebb nyelvű sajtó, könyvkiadás és művelődési intézmény eleve hátrányból indul. A munkaerő szabad mozgása személyes lehetőségeket nyit, ugyanakkor a tartós elvándorlás kiürítheti azokat a helyi közösségeket, amelyekben a nyelv és a történelmi tudás a mindennapi élet részeként öröklődik tovább. E folyamatokért nem lehet minden felelősséget Brüsszelre vagy a világpiacra hárítani. A magyar oktatás, a gazdaságpolitika, a lakhatás és a kulturális intézményrendszer állapota legalább ilyen fontos. A nemzeti önrendelkezés értelme éppen az, hogy legyen eszközünk a saját hibáink kijavítására, és ne külső kényszerekre hivatkozva mondjunk le a cselekvésről.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a nyelv, kultúra és gazdasági önállóság egymással szoros kapcsolatban áll. A magyar nyelv számomra nem lehet holmi ünnepi kellék. Benne él történelmünk tapasztalata, irodalmunk, családi emlékezetünk és az a fogalmi világ, amelyben először értelmezzük a környezetünket. Fennmaradásához színvonalas oktatás, olvasó közönség, működő kulturális intézmények és az anyanyelvüket értéknek tekintő családok kellenek. Az állami elismerés fontos, de kevés, ha eltűnnek a nyelvet ténylegesen használó közösségek.
Ezért aggasztó a tanárhiány és a pedagógustársadalom elöregedése. Aggasztó az a tény is, hogy a pedagógus társadalom felhigult, egészséges önreflexióra sokszor alkalmatlan. Az Európai Bizottság 2025-ös országjelentése szerint a 2024/2025-ös tanévben a magyar tanárok fele ötvenéves vagy idősebb volt, a harminc év alattiak aránya pedig mindössze 7,2 százalékot tett ki; a képesítés nélkül tanítók aránya a hátrányos helyzetű iskolákban az országos átlag kétszerese-háromszorosa. Ezt nem lehet puszta létszámkérdésként kezelni, mert az oktatás minősége a kulturális folytonosság és a társadalmi felemelkedés egyik alapja.
A határon túli magyar közösségek helyzete különösen világossá teszi, hogy a nyelvhasználat intézményi feltételei mennyit számítanak. Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban és Kárpátalján az anyanyelvi oktatás, a közigazgatási nyelvhasználat és a kulturális szervezetek működése a közösségi megmaradás része. Az országonként eltérő jogi környezetet pontosan kell bemutatni, mert a túlzó állítások inkább gyengítik, mint segítik az érdekérvényesítést.
Romániában a közigazgatási törvénykönyv húszszázalékos helyi népességi arányhoz köti a kisebbségi nyelv használatának több közigazgatási garanciáját. Az Európa Tanács szakértői 2023-ban arra figyelmeztettek, hogy e küszöb merev alkalmazása túl magas, és számos közösséget kizárhat a gyakorlati nyelvhasználatból. A magyar nemzetpolitika állandó feladata e jogok következetes képviselete, miközben Magyarországnak ugyanilyen elvi alapon kell biztosítania az itt élő nemzetiségek kulturális és nyelvi jogait.
A magyar vidék állapota egy másik de fájdalmas kérdés. Fiatalok költöznek nagyvárosokba vagy külföldre, sok településen nehézzé válik az iskola, az orvosi ellátás és a kulturális élet fenntartása. Senkitől sem lehet elvitatni, hogy biztonságosabb megélhetést keressen. Az állam felelőssége az, hogy az itthon maradás valódi választás legyen, és ne pusztán érzelmi áldozat azok számára, akik ragaszkodnak a szülőföldjükhöz.
A népességmozgást a statisztikák rögzítik, de a veszteség társadalmi tartalmát kevésbé mutatják meg. Egy család távozásával gyengülhet a nemzedékek közötti kapcsolat, fogyhat a helyi kezdeményezésekhez szükséges emberi erő, és bizonytalanná válhat egy intézmény fenntartása. A táj, a temetők, a családi történetek és a megszokott közösségi kapcsolatok olyan kötődést alkotnak, amelyet gazdasági számításokkal nem lehet teljesen leírni.
Csurka István a „Föld, kultúra, alkotmány” című írásában a tulajdon, a megélhetés és a kulturális folytonosság kapcsolatát így sűrítette egybe: „[…] akkor a nemzet megtartja a földjét és ellenszélben is megőrzi nyelvét, kultúráját.” A mondat ereje számomra nem a romantikus földmítoszban rejlik, hanem abban a felismerésben, hogy tartós kulturális jelenlét nincs a közösségek anyagi és intézményi feltételei nélkül.
A hazai termelőkapacitás, a mezőgazdaság, az energiaellátás és a stratégiai infrastruktúra állapota közvetlenül befolyásolja az ország politikai mozgásterét. A nemzetközi munkamegosztás szükséges és hasznos, a tartós egyoldalú függőség viszont válsághelyzetben korlátozza a döntési szabadságot. A gazdaságpolitika feladata ezért a hazai tudás és vállalkozások megerősítése, az ellátási kockázatok mérséklése és olyan életfeltételek kialakítása, amelyek mellett a fiatalabb nemzedékeknek van jövőképük Magyarországon.
A gazdasági önállóság nem bezárkózást jelent. Egy kis, nyitott ország jóléte exporttól, beruházásoktól és szövetségi kapcsolatoktól is függ. A lényeg a kiszolgáltatottság határának felismerése: mely kapacitások elvesztése tenne bennünket könnyen zsarolhatóvá, és hol kell a rövid távú megtérülés mellett biztonsági, társadalmi vagy kulturális szempontokat is érvényesíteni. Erről nyilvános, adatokra épülő vitára van szükség, mert a szuverenitás gazdasági alapjai jelszavakkal nem pótolhatók.
Az önrendelkezés csak működőképes állammal védhető. Egy minisztérium, kormányhivatal, rendőrkapitányság vagy más hatóság teljesítménye nagyban függ azoktól a szakemberektől, akik ismerik a jogszabályok alkalmazásának nehézségeit, a helyi viszonyokat és a szervezetek közötti együttműködés gyakorlatát. Ez az intézményi emlékezet évek alatt épül fel, indokolatlan felszámolása pedig a papíron változatlan szervezetet is működésképtelenné teheti.
Ha a szakmai alkalmasságot tartósan felülírja a politikai lojalitás, romlik a hatóságok együttműködése és az állam reagálóképessége. A szervezett bűnözés, a pénzmosás, a korrupció és a külföldi befolyásszerzés felismeréséhez tapasztalt, egymásban bízó szakemberekre van szükség. A közszolgálatnak a választott kormány törvényes politikáját kell végrehajtania, működését azonban világos szakmai szabályokhoz és ellenőrizhető felelősségi rendhez kell kötni.
A magyar állam megerősítése nem azonos a mindenkori kormány hatalmának növelésével. Erős államnak azt tartom, amely képes a közérdeket érvényesíteni, a jogsértést politikai kapcsolatoktól függetlenül kivizsgálni, és saját vezetőivel szemben is alkalmazni a törvényt. Ugyanazt a jogot kell érvényesítenie a miniszterrel és az egyszerű állampolgárral szemben; ha erre nem képes, a szuverenitásra való hivatkozás önigazolássá silányul.
Az Európai Ügyészség ügyében megfogalmazott ellenkezésem ezért nem jelent felmentést a hazai visszaélésekre. Éppen az kívánja a legszigorúbb belső mércét, aki a magyar állam döntési jogát védi. A korrupció üldözése, a közpénzek nyomon követhetősége, a független bíráskodás és a közigazgatás szakmai színvonala együtt dönti el, hogy az állam méltó marad-e arra a bizalomra, amelyből a hatalma ered.
Magyarország történelmileg és kulturálisan Európához is tartozik, ezért érdeke a működő európai együttműködés. A közös piac, a biztonsági együttműködés és a szabad kapcsolattartás komoly érték. Mindez nem kötelez bennünket arra, hogy a nemzetállamok politikai szerepének folyamatos csökkentését tekintsük az egyetlen lehetséges jövőnek. Az együttműködés formájáról szóló vita Európa alakításának része, és Magyarországnak ebben saját történelmi tapasztalata alapján kell állást foglalnia.
A magyarság megmaradása ugyanakkor nem intézhető el vétójogokkal és alkotmányos mondatokkal. Művelt, felelősséget vállaló társadalomra van szükség, amelynek fontos a magyar nyelv, a történelmi emlékezet és a következő nemzedékek életlehetősége. Ehhez bizalom is kell: annak tapasztalata, hogy a közéleti részvételnek van értelme, a törvénysértés feltárható, a teljesítményt megbecsülik, és a fiatalok Magyarországon is tervezhetnek.
A csendes országvesztés ezért nem egyetlen brüsszeli döntésből vezethető le. Bekövetkezhet akkor is, ha lemondunk saját intézményeink megjavításáról, elnézzük a közvagyon magáncélú felhasználását, hagyjuk elsorvadni iskoláinkat és helyi közösségeinket, vagy természetesnek vesszük, hogy az ország jövőjéről nélkülünk döntenek. Külső nyomás és belső mulasztás együtt szűkítheti azt a teret, amelyben a magyar politikai közösség még valóban alakítani tudja a sorsát.
Nem szeretném, ha a következő nemzedék olyan országot örökölne, amelynek intézményei formálisan megmaradtak, de a közösség egyre kevesebb ügyben dönthet önállóan, és közben saját államában sem bízhat. A nemzeti önrendelkezésről, az európai központosításról és a magyar állam minőségéről most kell tárgyszerű, kemény vitát folytatnunk. És ha egyszer valóban elveszítenénk saját sorsunk alakításának képességét, aligha vigasztalhatna bennünket, hogy mindez szabályos eljárások és gondosan megszerkesztett okmányok alapján történt.
————————————————
Források
*Az Európai Bizottság (EU) 2026/1701 határozata Magyarország részvételének megerősítéséről; EUR-Lex. Az Európai Ügyészség tagállami tájékoztatója; EPPO. Ellenőrizve: 2026. október 10.
* Az (EU) 2017/1939 tanácsi rendelet, különösen a 22., 25. és 27. cikk; EUR-Lex.
* Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 86. cikkének (4) bekezdése; EUR-Lex.
* Az Európai Unióról szóló szerződés 4. és 5. cikke; EUR-Lex és EUR-Lex.
* Csurka István: „Szent István ünnepén”, archív online közlés; Magyar Fórum.
* Románia közigazgatási törvénykönyve, 94. cikk; román jogtár. Az Európa Tanács szakértői jelentésének összefoglalója; Council of Europe.
* Európai Bizottság: Oktatási és Képzési Figyelő 2025, Magyarország; országjelentés.
* Csurka István: „Föld, kultúra, alkotmány”, 2011. február 27.; Magyar Fórum.
Vélemény, hozzászólás?