„Nincs módunkban kitérni a hűség elől.”

Ha már Könyvhét. Ott-tartózkodásom idején szerencsére nem futottam össze sem Tarr Zoltánnal, sem Lannert Judittal, sem Bódis Krisztával. Kérdéseim ugyan lettek volna bőven, ám válaszokat aligha kaptam volna. A „szerencsére” szót nem véletlenül használom: Tarr Zoltán helyszínen elmondott beszéde ugyanis meglehetősen pontosan előrevetíti, mi várhat a magyar kultúrára most, hogy az általa képviselt gondolkodás ismét vezetői szerepbe került. Érzésem szerint sok jóra nem számíthatunk.Milyen szépen hangzik például az ígéret: „Azonnali intézkedéscsomagot hozunk a magyar irodalom megmentésére.” Csakhogy a piaci szereplők egy része ezt korántsem látja ilyen megnyugtatónak. (És akkor az olvasók egy jelentős részéről nem is beszélek.) Érdemes odafigyelni Tarr Zoltán üzenetére -aki a kultúra egységes képviseletére szerintem alkalmatlan- arról, hogy a jövőben nem utólagos, formális társadalmi egyeztetést, hanem már „a gondolatok megszületésétől” kezdve valódi, folyamatos párbeszédet kívánnak folytatni a szakmai szervezetekkel és alkotókkal, hogy a „lerombolt magyar kultúra” végre újra lélegzethez jusson.

Bizony. Nekem mindez nem a szabadság, hanem inkább a rendszerváltás körüli idők baljós emlékét idézi. Azt az időszakot, amikor a volt szocialista káderek és a hozzájuk társuló liberális körök hathatós együttműködéssel szállták meg a kulturális intézményrendszert, miközben a konzervatív, polgári, jobboldali hangokat háttérbe szorították vagy ellehetetlenítették. Ha most ismét a „megmentés” jelszava alatt készülnek újraosztani a magyar kultúrát, akkor aligha árt résen lenni. Ezt erősíti a középszerű színészből államtitkárrá avanzsált Nagy Ervin pár mondata is, mely szerint: ‘szívesen látna nőt a Nemzeti Színház élén. Konkrét név még nincs a fejében.’ Szerencsére…Írja ki a minisztérium a pályázatot és egy rátermett pályázót válasszon meg a szakma képviselőiből álló testület! Minden más megoldás a “most mi jövünk” sokat kárhoztatott hagyományát vinné tovább. Szóval borús idők jönnek. Ezért is volt megtiszteltetés, hogy olyan emberekkel tudtam találkozni, és eszmecserét folytatni akik a kultúra területén a hűség útját járják már régtől fogva. Ilyen személy számomra A. Szabó Magda is. Akire azt hiszem az elkövetkező időkben még nagyobb szükségünk lesz a kultúra védelmében.

Életútja a következetes szolgálat története számomra. Irodalomtörténész, tanár, kultúrdiplomata, szerkesztő, televíziós és színházi szakember. A Tamási Áron Közhasznú Alapítvány elnöke és a magyar–francia szellemi-kulturális kapcsolatok kultúrdiplomatája. A magyar kultúrát élő közösségi erőnek tekinti; olyasvalaminek, amely összeköt határon innen és túl, nemzedékeket, nyelveket, országokat, szétszakított magyar sorsokat.Pályája korán a magyar és a francia kultúra találkozásának terepére vezette. Az ELTE magyar–francia szakos hallgatójaként már egy olyan nemzedékhez tartozott, amely számára a kultúra nem pusztán tananyag, hanem kapcsolatépítés, közvetítés és felelősség volt. Férjével, Ablonczy László újságíróval, kritikussal, későbbi színházigazgatóval 1972-ben kötöttek házasságot. A családi háttér sem független az általa képviselt szellemi közegtől. Ablonczy László munkásságában is központi szerepet kapott a magyar színház, az erdélyi irodalom, Sütő András életműve és a nemzeti kultúra szolgálata.

A. Szabó Magda 1989-től négy éven át Strasbourgban oktatott magyar nyelvet és civilizációt, majd hazatérve Fasang Árpáddal létrehozta a Magyar–Francia Ifjúsági Alapítványt. Ez az alapítvány 1993 óta fiatal diplomás francia tanárokat hívott magyar oktatási intézményekbe; három évtized alatt több mint ezren érkeztek Magyarországra ebben a programban. Ez a munka is többről szólt, mint nyelvoktatásról. Valójában kulturális csere volt; annak bizonyítása, hogy a magyar kultúra európai térben is megszólalhat, s hogy az európaiság nem szükségszerűen a nemzeti sajátosságok feladását, hanem azok méltó képviseletét jelentheti.Később hat és fél éven át a Párizsi Magyar Intézet művészeti igazgatóhelyetteseként dolgozott. Hazatérése után a Duna Televízió számára készített filmeket a magyar és francia kultúrát összekötő szálakról. Munkásságának ez a része világosan jelzi nézőpontját is. A magyar kultúrát nem elszigetelten, hanem párbeszédben kell felmutatni. A haza és Európa nála nem egymást kizáró fogalmak, hanem egymást erősítő távlatok.

Életének másik meghatározó középpontja Tamási Áron örökségének ápolása. A. Szabó Magda hitvallása leginkább Tamási Áron mondatában sűríthető össze: „Nincs módunkban kitérni a hűség elől.” Ez a hűség nem csak nosztalgia, hanem cselekvő magatartás is. Hűség a magyar nyelvhez, a szülőföldhöz, az elszakított közösségekhez, a műveltséghez és a fiatalok megszólításához. Tamási kapcsán azt hangsúlyozta, hogy az író a ma embere számára is lényegi dolgokat tud megfogalmazni életről, hitről, szabadságról és lélekről. És ebben a gondolatban A. Szabó Magda saját küldetése is benne van- a kultúrát úgy továbbadni, hogy az ne múltidézés, hanem erkölcsi tájékozódási pont legyen.

Ehhez az életúthoz hozzátartozik férje, Ablonczy László erdélyi története is. A Ceaușescu-korszakban Ablonczy szoros kapcsolatot tartott Sütő Andrással és az erdélyi magyar szellemi élet szereplőivel. A források szerint Sütő Andrást Bukarestbe rendelték és felelősségre vonták, budapesti szerkesztőjét, Ablonczy Lászlót pedig 1985 tavaszán kitiltották Romániából; neve a Securitate listájának élén szerepelt, és a diktatúra bukásáig nem léphette át a határt. Ez nem csak családi epizódként olvasandó, hanem korjelző történetként. Megmutatja, hogy a magyar kultúra szolgálata egykor nem egyszerű szakmai vállalás volt, hanem politikai kockázat, személyes bátorság és erkölcsi kiállás is. És azt hiszem egyfajta útmutatás is a mai korban folyó kultúrharc tekintetében. (De Ablonczy László kapcsán egy későbbi bejegyzésben majd külön értekezem.)

A. Szabó Magda pályája véleményem szerint egyetlen szóval írható le: összekötés. Összeköti a magyar irodalmat a fiatalokkal, Tamási Áront a jelenkorral, Magyarországot Franciaországgal, a Kárpát-medencét a diaszpórával, a családi emlékezetet a nemzeti történelemmel. Követendő példa, hiszen nekünk is ezt kell képviselnünk a mindennapokban. Képviselnünk, hogy a kultúra nemcsak máz, hanem megtartó erő; és, hogy ezt a megtartó erőt újra és újra láthatóvá, hallhatóvá, átadhatóvá kell tennünk.