1989. június 16., a megbékélés napja?

Máig hidegrázás kerülget, mikor a politikusokat 1956/1989 kapcsán beszélni hallom. Nem volt ez másként ma Magyar Péter beszéde alatt sem.

Nekem június 16-ika, sosem lesz a megbékélés napja! Gyermekként belém égtek a televízióban sugárzott képsorok. Emlékszem nagyapám rezzenéstelen arcára, ahogy az újratemetést nézte. Csak egyszer-egyszer ült ki rá érzelem. Például mikor Vásárhelyi mondta el beszédét. Halkan csak annyit mondott:”Nincs ez rendjén.” Majd mikor a hatodik koporsót mutatták, némileg kihúzta magát, szeme fátyolos lett. De nem szólt. Akkor nem értettem. Ma már tudom- később sokat beszélgettünk- antikommunista volt. Eszerint él haláláig. És ezért, no meg a folyamatos pártbéli megkeresések elutasításaként nehezen kapott munkát, vagy ha bár kaphatott volna, csak lakóhelyétől 40-80 km-re „találtak” üres helyet számára. És akkor ott sok mindent megértett, amit mi csak később.

Belém égett egy kép. Ahogy Mensáros László és Darvas Iván áll őrt a hatodik koporsó mellett. Mindketten megszenvedték a Rákosi majd pedig a Kádár diktatúrát. 1956 után két évig cellatársak is voltak. 1989 nyarán ott álltak egyenesen, rezzenéstelenül, arcukon és szemükben az elmúlt 50 év minden fájdalmával. Ott álltak a ravatalnál, azon a napon mely egyszerre volt felemelő és megalázó. Ott, ami egyszerre látszott nemzeti feltámadásnak és végső kijózanodásnak. Mert azon a júniusi napon nemcsak koporsókat vittek a térre. Odavitték egy ország reményét is. Aztán szépen, ünnepélyesen, méltóságteljesen eltemették.

Hogy hányszor lehet megalázni a névtelen 56-os hősöket? Ma már tudjuk. Sokszor. 1989 június 16-át ma is ünnepélyes tónusban szokás emlegetni. Mintha az lett volna a nagy megtisztulás napja. Mintha akkor szakadt volna át végre a gát, és a nemzet visszakapta volna az elrabolt történelmét. Csakhogy a kép, ha kicsit tovább nézzük, sokkal komorabb. Aznap nemcsak Nagy Imrét és társait helyezték újra koporsóba. Aznap valami mást is eltemettek: a valódi rendszerváltás esélyét.

A szertartás kívülről felemelőnek látszott. Zászlók, csend, gyász, történelmi pillanat, kamerák, könnyek, nagy szavak. Belülről azonban inkább gondosan megkomponált politikai jelenet volt. Egy olyan előadás, amelyben minden szereplő tudta, hol kell állnia, mikor kell hallgatnia, és mit nem szabad kimondania. A régi világ emberei átöltöztek, a hálózatok helyezkedtek, a média békés átmenetről beszélt, a politika óvatosan terelte a tömeget, a háttérben pedig azok is figyeltek, akiknek mindig is az volt a mesterségük, hogy figyeljenek.

A hivatalos emlékezet szerint Nagy Imrét és négy mártírtársát temették újra. Pontosabban: öt kommunistát. Ezt nem illik kimondani, mert zavarja az ünnepi hangulatot. A rendszerváltás nagy nyitányaként az ország igazából azt nézhette végig, hogy az 1956-os szabadságharc jelképes középpontjába végül olyan emberek kerülnek, akik maguk is a kommunista hatalmi világ részei voltak.Nagy Imre „Vologya”, a moszkvai múlttal. Gimes Miklós és Losonczy Géza, a propaganda embereiként. Maléter Pál, akinek szerepe és múltja körül mindig is több volt a kérdés, mint a megnyugtató válasz. Szilágyi József, aki a negyvenes évek végén a pártközpont karhatalmi és katonai vonalán szolgált. Nem tévedésből sodródtak oda, ahol voltak. Nem a véletlenek révén lettek Rákosiék gépezetének pillérei.

És közben hol voltak a többiek? Hol voltak azok, akik nem a kommunizmust akarták emberarcúvá sminkelni, hanem egyszerűen szabad Magyarországot akartak? Hol voltak a pesti srácok, a vidéki felkelők, a kivégzettek, az agyonvert névtelenek, a börtönökben félbetört életek, a családok, akiknek nem jutott kamera, tribün, történelmi szereposztás? Nekik egy üres koporsó jutott. Egy névtelen jelkép. Egy kellék. Keserű, de pontos jelkép. Mert az üres koporsó talán jobban megmutatta az igazságot, mint az összes elmondott ünnepi beszéd együtt. Megmutatta, hogy 1956 történetének elbeszélését is azok fogják magukhoz venni, akik elég ügyesek voltak túlélni, átállni, átfesteni magukat. A forradalom hőseit névtelenné lehetett tenni, miközben a kommunista belharc szereplőiből nemzeti példaképeket gyártottak. Így lett a szabadságharcból kezelhető történet. A vérből és szenvedésből protokoll. Így lett a gyászból ócska politikai díszlet.

A Nagy Imre-kör valójában saját magának rendezett történelmi feloldozást. A színpadra beengedtek másokat is, hiszen a látszatnak működnie kellett. De a keretek adottak voltak. A főszerepek kiosztva, a beszédek ellenőrizve, a valódi hősök emlékezete pedig legfeljebb statisztaszerepre számíthatott. Nem az volt a kérdés, hogy 1956 igazságát végre kimondják-e, hanem az, hogy kik mondhatják ki helyettünk. És itt dőlt el valami végleg.Aki akkor látott, az észrevette: a rendszerváltás nem tiszta lappal kezdődik, hanem egy előre leosztott asztalnál. A társadalomnak lenyomták a torkán a keserű pirulát, csak éppen ünnepi mázzal vonták be, hogy ne érezze az ízét. Ha egy nemzeti szabadságharc emlékezetét el lehetett adni úgy, hogy a középpontjába végül kommunisták kerüljenek, akkor később már szinte bármit el lehet adni. És el is adtak. Eszméket, intézményeket, vagyont, múltat, jövőt. Néha képletesen, néha egészen szó szerint.

Az újratemetés volt az igazi próba. „Lakmuszpapír a hatalom kezében.” A régi párt, amely már rohadni kezdett, közben a menekülő útvonalait építette. Az elit figyelte, mit visel el a társadalom. A sajtó figyelte, mennyire lehet irányítani a gyászt. A régi hálózatok figyelték, milyen gyorsan kell új jelszavakat keresni. Amerika is figyelt, a maga hideg, geopolitikai érdeklődésével. (Mark Palmer és a többiek számára ez nem nemzeti gyász volt, hanem folyamat, stabilitás, átmenet, kezelhető térség.) Az állambiztonság pedig természetesen nem tűnt el. Az ilyen világok nem szoktak egyik napról a másikra elpárologni. Legfeljebb aktát és ruhát cserélnek, új névjegyet nyomtatnak, alapítványba, szerkesztőségbe, pártba, cégbe ülnek át. A múlt tehát nem megbukott, csak pozíciót váltott.

Az előkészületek már évekkel előtte megkezdődtek. A cél pedig? Ahogy Mező Gábor fogalmazta meg jól: „mindenképp el kellett kerülni, hogy a magyar társadalom, a magyar nemzet többsége valódi váltást, igazságtételt, szembenézést, felelősségre-vonást kívánjon, ne adj’ Isten: követeljen. Ebben volt érdekelt a magát átmenteni kívánó MSZMP-s vezetés, és az alattuk szolgáló káderek, ebben volt érdekelt a Grószék, Bereczék alatt felcseperedő, de már az új világ felé nyitó KISZ–KB-s társaság, ebben volt érdekelt az összes rovott múltú újságíró, tévés, rádiós, ebben volt érdekelt a már ott szimatoló nyugati befektető is („nem veletek vadásztunk”), ebben volt érdekelt az új, a nyolcvanas években már a hatalomért ácsingózó elit, a kádergyerekek (az SZDSZ törzsgárdája), de ebben volt érdekelt a katonai vezetés, a Munkásőrség, az állambiztonság, a rendőrség, az összes terrorszervezet, és persze a népi, polgári társutasok is, vagy például a békepapság, az értelmiség megalkuvó, az írástudók áruló része. S persze az MDF-hez csatlakozó reformkommunisták jelentős része.”

Már az esemény szervezésének körülményei is sokat elárultak. A Történelmi Igazságtételi Bizottság neve önmagában megható volt. De mit is várhatott volna az ember egy olyan közegtől, amelynek meghatározó figurái maguk is a régi rendszerből érkeztek? Mit lehetett várni olyanoktól, akik nem kívülről nézték a kommunista gépezetet, hanem egykor fogaskerekei, szócsövei, haszonélvezői vagy legalábbis ismerői voltak? Az igazságtétel így már a kezdetén elvesztette az ártatlanságát. Nem ítélet lett belőle, hanem rendezés. Az ország pedig ott állt a Hősök terén, és azt hihette ( mert annyira szerette volna elhinni, és mert annyira szerették volna elhitetni vele), hogy a történelmének egy szeletét kapja vissza. Valójában egy gondosan szerkesztett változatot kapott. Olyat, amelyben a legveszélyesebb kérdések feltétele elmaradt. És ennek meg is lett az ára. Kaptunk egy az első szabadon megválasztott kormányt megpuccsolni kívánók segítőjeként fellépő Göncz Árpádot. Aztán egy Horn Gyulát. Egy SZT-tisztet Medgyessy személyében (a D-209 számú elvtárs a BM III/II-7. osztályához tartozott, kiemelt főoperatív beosztásban). És az Apró-klán több tagját.

„Ezzel együtt, és nem elvéve senki érdemét, lelkesedését, én most úgy látom, hogy 1989. június 16-a tényleg nemzeti gyásznap volt. Ezt is írták akkor. És ezzel teljesen egyetérthetünk. Csak nem a kommunistákat, hanem az ellopott rendszerváltásunkat gyászoljuk.” Megbékélésről pedig az igazi szembenézésig, a valódi igazságtételig nem beszélhetünk!