ATTILA

A történelem és a régészet szeretete nálam valahol gyermekkorban gyökerezik. Emlékszem, milyen nagy hatással voltak rám László Gyula könyvei. Azok a rajzok, rekonstrukciók, gondolatok és történelmi távlatok, amelyek egyszerre tették élővé és személyessé a múltat. Ő nem csupán tárgyakról, sírokról, leletekről írt, hanem emberekről, sorsokról, népekről és örökségről. Akkor izgalmas fantáziának és játéknak tűnt, mára már megőrizendő híd a jelen és a múlt között.

Régóta terveztem, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Attila-kiállítását megnézem. Nem bántam meg. Az elmúlt 40 év legjelentősebb, nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő tárlatát tekinthettem meg a témában. 13 ország 64 múzeumának 400 műtárgya idézi meg Attilát, a hunok királyát még bő egy hónapig. Attila alakja nekünk, magyaroknak különösen izgalmas és fontos kell, hogy legyen., nemcsak azért mert egy világtörténelmi jelentőségű uralkodóról beszülünk, hanem mert a magyar történeti emlékezet egyik meghatározó alakjáról is. Személyét évszázadok óta legendák, krónikás hagyományok, viták és értelmezések övezik, miközben egyszerre van jelen benne a történelem, a mítosz és az önazonosság keresése.

A kiállítás pont ezt a sokrétű múltat hozta közelebb. Ha valaki saját múltképünkről szeretne gondolkodni, nos neki ajánlott a megtekintése. Attila alakján keresztül érthetjük meg, hogyan is őrződnek meg népek emlékei; hogyan lesz a történelemből hagyomány, a hagyományból identitás.

Számomra a „honnan jöttünk?” kérdése nem lehet csupán tudományos kérdés. Benne van az is, hogyan látjuk önmagunkat, mit tartunk fontosnak, és milyen felelősséggel adjuk tovább a múlt ismeretét a következő nemzedékeknek. Aki ismeri a múltját, az nem feltétlenül él a múltban. Éppen ellenkezőleg: biztosabb lábbal áll a jelenben. A történelem ismerete ezért nem lehet nosztalgia. Inkább az önismeret egyik eszköze. Ezért is van szükség újra és újra ilyen kiállításokra; hogy ne felejtsük el: a jövőt csak akkor építhetjük biztos kézzel, ha ismerjük múltunk mélyre nyúló gyökereit.