Egy izgalmas háttérbeszélgetésen vehettem részt, melyre az 1990. május 2-án megalakult — 1944. március 19-i német megszállását követő első szabadon választott — Országgyűlés kapcsán került sor. Azt hiszem, sokan voltak lelkesek akkoriban. Sokan hittek még. És talán nem is ok nélkül. Mert volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy a történelem nemcsak lezárul mögöttünk, hanem ki is nyílik előttünk.
„Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret.” (Márai Sándor)
Ez a mondat sok mindent megmagyaráz abból, amit ma érzek. Mert nekem a haza soha nem volt azonos egyetlen kormánnyal, párttal vagy politikai korszakkal. De azzal a kérdéssel igen, hogy mi lett abból az országból, amelyben hinni szerettünk volna.Trianonról sokszor úgy beszélünk, mint földrajzi veszteségről: elcsatolt területekről, városokról, falvakról, határokról. De Márai ennél mélyebbre látott. Szerinte Magyarország nemcsak földet veszített, hanem a polgári lelkéből is elveszett valami, és talán az egész polgári világ lett oda. Az a világ, amelynek volt tartása, ízlése, mértéke. Amely szintén nem volt hibátlan, de mégis tudott valamit arról, hogy mit jelent felelősen élni egy országban.
A rendszerváltáskor sokan hitték,hogy ebből még vissza lehet hozni valamit. Hittek az MDF-ben. Nem azért, mert csodát vártak tőle, hanem mert úgy érezhették, talán van benne történelmi érzék, polgári ösztön, valamiféle józan nemzeti tartás. Aztán lassan rá kellett jönniük, a várakozás nemesebb volt, mint amit a valóság megengedett. Később hittek és már én is hittem a Fideszben is. A polgári Magyarország ígérete akkor még nem tűnt üres beszédnek. Volt benne lendület, volt benne fiatalos bátorság, volt benne valami abból, amit sokan kerestünk a rendszerváltás után: hogy végre nem sodródni fogunk, hanem építkezni.
Aztán ebből is ki kellett józanodni.
A beszélgetés kapcsán szegezték nekem a kérdést, hogy miért nem lelkesedek? Miért kellene? – válaszoltam. Tanultam a hibáimból. Ma már óvatosabb vagyok. Nem futok minden új zászló után, nem hiszem el első hallásra, hogy megint itt a történelmi lehetőség, csak most már tényleg… Túl sokszor láttam, hogyan lesz a nagy szavakból hatalmi technika, a reményből lojalitási kényszer („velünk vagy ellenünk”), az eszméből birtokpolitika.
Nem mondom, hogy nincs szükség változásra. De ma már nem a jelszavakat figyelem, hanem az embereket. A tartást. A mértéket. Azt, hogy ki hogyan beszél, hogyan vitázik, hogyan bánik az ellenfelével, mit kezd a hatalom közelében önmagával. És habár a lassan előzőnek nevezhető vezetés ezekből ( egyre több információ birtokában is) többszörösen megbukott; számomra nem következhet automatikusan az új formáció éltetése. Kivárok. Be kellene látnunk végre, hogy a polgári Magyarországot nem lehet egyszerűen meghirdetni. Ahhoz előbb polgárok kellenének. Polgárok, de nem a szó társadalmi értelmében. Amit én keresek, az nem egyszerűen egy párt vagy program, hanem egy rég elveszett magyar polgári alkat. Valami Márai műveltségéből, Németh László minőségigényéből, Bibó józan szabadság szeretetéből, Csoóri nemzeti lelkiismeretéből és Csurka nyugtalan rendszerváltó kérdéseiből. Nem kritikátlanul, nem egyetlen zászló alá gyömöszölve őket, hanem abból az igényből, hogy a politikai mondatok mögött újra legyen gondolat, tartás és történelmi önismeret. Én ezt nevezném polgári Magyarországnak — nem társadalmi rangnak, hanem erkölcsi és szellemi formának.
Ezért nem tudok ma automatikusan lelkesedni a mostani hatalom láttán és az új ígéretek hallatán. A Tisza körül is értem a várakozást, értem a dühöt, értem a változás vágyat. Csak én már „nem vagyok ott, ahol egykor voltam”. Nem adom oda a bizalmamat előre.
De ettől még fontos! A felálló kormánnyal lehet vitám, és lesz is, ahogy az előzőekkel is volt. Talán éppen azért, mert volt idő, amikor még többet vártam a magyar politikától, a rendszerváltás ígéretétől és attól a polgári Magyarországtól, amelyben hinni szerettem volna. Nem kívülről nézem ezt a történetet, hanem belülről: csalódásokkal, régi reményekkel, nehezen elengedett illúziókkal. Az országnak viszont nem tudok rosszat kívánni csak azért, hogy aztán elmondhassam: „nekem volt igazam”. A haza nem kormányhivatal, nem pártközpont, nem választási plakát; annál régebbi, mélyebb és személyesebb ügy. Lehet csalódni a hatalomban, de Magyarország kudarcának tapsolni már nem ellenzékiség volna, hanem belső vereség. Marad tehát a kivárás. Nem közönyből, nem félelemből, nem sértettségből. Hanem mert amit én keresek, az nem kormányváltás, nem új szereposztás, és nem is az új hangulat.
Amit én keresek, az a polgári értékrend visszatérése. És amíg ezt nem látom, addig nem tudok lelkesedni. Sosem az aktuális hatalomhoz akartam hű lenni, hanem ahhoz az országhoz, amelyről valamikor azt hittem, úgy hallottam, azt olvastam… ( és titkon még talán ma is remélem), hogy polgári Magyarország lehet újra belőle.
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás