1956 nem ért véget október 23-án. A szabadság mámorát november 4. tragédiája, majd a megtorlás és az elhallgattatás hosszú évei követték. De amit akkor egy nemzet megélt, és amiért annyian áldozatot hoztak, azt nem lehetett többé kitörölni a szívekből. Reményik Sándor verse jóval 1956 előtt született, mégis ugyanarról az igazságról szól: amit elvehetnek tőlünk, az a szívünkben tovább élhet. Ne feledjük! A szabadság utolsó védvonala mindig egy ember, aki a félelme ellenére is felemeli a hangját. A múlt igazságának pedig minden nemzedékben új szószólókra van szüksége, különben lassan maga alá temeti a hallgatás. Amit ma nem vállalunk megvédeni és továbbadni, annak a helyére holnap már bárki odaírhatja a maga hazugságát. Ahogy Jurák Kata írta: “…a szabadság nem akkor hal meg, amikor elveszik tőlünk, hanem amikor már senki sem meri megvédeni. És az emlékezés sem akkor szűnik meg, amikor az utolsó szemtanú elmegy közülünk. Hanem akkor, amikor már senki sem akarja továbbadni az igazságot.”
“A keblünkről letiltották,
Leszaggatták a három színt;
Keblünkről beljebb vándorolt:
Befogadták a szíveink.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldel a rét füve,
Lesz jel, eszünkbe juttató:
Hogy hitünk hol van, hol hazánk,
Hogy hova, kihez tartozunk,
S kié a föld, hol elsüllyed
A koporsónk, ha meghalunk.
Hogy az életünk sivatag,
Hogy vérbemártott kép a táj,
S a testnek a letépett tag
Utána sír, utána fáj.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldel a rét füve,
Míg lesz magyar szív, dobbanó:
A keblünkről letilthatják,
Letéphetik a három színt,
Keblünkről beljebb vándorol,
Befogadják a szíveink.
E három szín után fog szívünk
Sikoltva égni, vérzeni,
Ki mindenünnen leszaggatta.
Jöjjön és onnan tépje ki!” (Reményik Sándor- Három szín)
Vélemény, hozzászólás?