Ezta kérdést tette fel nem is oly régen Mező Gábor. Jó lenne.
Október 23-án azokra emlékeztünk, akik 1956-ban a szabadságért kockáztatták, és közülük sokan oda is adták az életüket. Emlékeztünk a kivégzettekre, a bebörtönzöttekre és a családokra, amelyek életét évtizedekre meghatározta a megtorlás. Történetükhöz hozzátartozik annak a hatalomnak a működése is, amely a forradalom leverése után félelemmel kényszerítette engedelmességre az országot. A megfigyelés, a besúgás és a politikai megbízhatóság számonkérése a későbbi évtizedekben is folytatódott.
Fradistaként ilyenkor Lakat Károly mindig eszembe jut. A Tanár úr, aki játékosként és edzőként is bajnok lett a Ferencvárossal (és más magyar csapattal is sikereket ért el), és aki kétszer vezette olimpiai aranyig a magyar csapatot. Nem tudom elfelejteni keserű mondatát: „Magyar vagyok, keresztény vagyok és fradista. Ezekből egy is elég, hogy ebben az országban semmire se vigyem.”
Ebben a mondatban egy egész korszak személyes tapasztalata sűrűsödik. Annak a tapasztalata, hogy az ember vállalt hite, nemzeti érzése és közösségi kötődése politikai gyanú tárgyává vállhat. A „semmire se vigyem” a sikerei ismeretében keserű túlzásnak hat, az őt körülvevő ellenőrzés azonban nagyon is valóságos volt. Fennmaradt jelentésekből tudjuk, hogy az állambiztonság figyelte a kijelentéseit és a kapcsolatait. Még az étkezések közben elmondott tréfái is bekerültek az iratokba. 1967-ben külön utasítás szólt politikai, erkölcsi és sportbeli tevékenységének követéséről. Ebben a világban egy öltözőben vagy csapatbuszon elhangzó mondat is könnyen visszajuthatott a tartótiszthez, ami elegendő volt ahhoz, hogy az embert egész életére tönkre tegyék, elhallgattassák.
Borsi-Kálmán Béla egy Mező Gáborral folytatott beszélgetés kapcsán ( ezt hozzászólásba teszem) arról beszél, hogy a Fradi körül megmozduló tömeg Kádár számára ’56 emlékét is felidézte. A történész a klub későbbi gyengítését tudatos politikai beavatkozásként értelmezi. Albert, Varga, Novák és Lakat sorsán keresztül a csapattársak közötti bizalom megrongálásáról is beszél. Fradistaként ezek a történetek is hozzátartoznak ahhoz a közösséghez, amelynek a sikereire és összetartására én is büszke vagyok.
Lakat Károly emlékezete újra és újra megerősít minket abban a küzdelemben, hogy félelem nélkül vállalhassuk, kik vagyunk, miben hiszünk és hová tartozunk. Hogy ne kelljen magyarázkodnunk azért mert történetesen magyarnak, kereszténynek és/vagy fradistának valljuk magunkat. A Tanár úr 1988-ban meghalt, a rendszerváltásnak hazudott hatalomátmentést már nem érhette meg.
A történetét nekünk még van lehetőségünk megismerni és továbbadni. ’56 hősei és a megtorlás áldozatai előtt úgy is tiszteleghetünk, hogy feltárjuk, miként működött tovább az őket üldöző hatalom. Lakat mondatát is érdemes végre a maga történelmi súlyával meghallani. És egyszer végre mindent alaposan és részrehajlás nélkül kibeszélni.
Vélemény, hozzászólás?