„Szerénység, Virág elvtárs, ha valamit kedvelek magamban, az a szerénység!” Tegnap nem lett volna illő, így ma kell megemlítenem; hogy bár a történelemkönyvekben valószínűleg egy fejezetnél nem fog több jutni a jelenlegi miniszterelnöknek, mégsem mehetünk el szó nélkül eme „apróság” mellett. Magyar Péter szerint,”vége annak a korszaknak, amikor a nemzeti szimbólumokat és 1956 emlékezetét kisajátították”; majd belerakja a pacekját az 56-os lyukas zászlóba…Kétlem, hogy csak marketingesek és tanácsadók hibáztak, bár nem lennék meglepődve ha kiderülne, hogy a digitális marketingért felelős embere sincs tisztában a lyukas zászló szimbolikai értékével. Ízléstelen önreklámnak gondolom. De ez a kép már a sorsát is előrevetíti. Pontosan úgy végzi majd, ahogyan 1956-ban a Rákosi-címer? Kitépik-e majd a történelemből?
A másik megemlítendő téma, melyet megint csak jó lenne egyszer őszintén kibeszélni végre; a máig köztünk élő Nagy Imre mítosz. Elszörnyedve hallgattam meg jó pár megemlékezési beszédet tegnap; mely még mindig Nagy Imre köré és a ’89-es rendszerváltásnak hazudott hatalomátmentés köré épült. (Feltölve egy igazán tanúlságos és szókimondó összefoglaló videó Mező Gábortól.)
Számomra ’56 emlékezete nem lehet teljes addig, amíg nem beszélünk őszintén arról, kik kerültek a középpontba, és kik szorultak háttérbe. Miért Nagy Imre és a reformkommunisták története határozta és sokszor határozza meg még most is ennyire az emlékezést? Hol maradtak és maradnak a fegyveres felkelők, a munkások, a vidéki ellenállók és a megtorlások túlélői? Úgy gondolom, azoknak is meghatározó hely jár a nemzet emlékezetében, akik saját elhatározásukból fordultak szembe a kommunista hatalommal.
Nagy Imre megítélésében nem tudom félretenni a kommunista múltját. Korábban maga is részt vett annak a rendszernek a működtetésében, amely ellen 1956-ban fellázadt az ország. Ezt a felelősséget nem vagyok hajlandó egyszerűen kihagyni az életrajzából. Számomra a Rákosihoz képest mérsékeltebb politika önmagában kevés ahhoz, hogy valakit feltétlenül követendő példaként tiszteljek. Azt is tudni akarom, milyen szabadságot képzelt el a magyaroknak.
Úgy látom, a reformkommunisták eredeti céljai és a felkelők szabadságvágya között alapvető különbség volt. Nagy Imre és köre a kommunista rendszer megreformálásából indult ki, miközben az események egyre messzebb vitték őket ettől. Éppen ezért túl könnyűnek érzem azt az utólagos azonosítást, amely politikai törekvéseiket az egész nemzet szabadságküzdelmével mossa össze. A pesti srácok áldozatának önálló jelentősége van, amelyet senki politikai életrajzának nem rendelhetnek alá.
November 4-ével kapcsolatban különösen súlyos kérdések is felmerülnek. Elhangzott a rádióban, hogy „Csapataink harcban állnak”, majd a miniszterelnök a jugoszláv nagykövetségen keresett menedéket. Számomra ebben a döntésben ott van a harcolók magukra hagyásának súlyos erkölcsi problémája, és Nagy Imréék gyávasága is. A vezető felelősségét kérem számon: milyen helytállást tanúsított a döntő pillanatban az, akinek a szavait az egész ország hallgatta? Bibó István Parlamentben maradása és Nagy Imréék általi hátrahagyása különösen élessé teszi ezt a kérdést.
Tudom, hogy Nagy Imre a perben elutasította a vádakat, nem kért kegyelmet, és a megtorlás áldozata lett. Ezt a helytállását elismerem. Ettől még vizsgálhatónak tartom a korábbi felelősségét és a forradalom alatti döntéseit. A kivégzését elítélem, az életrajzának megszépítését pedig elutasítom. Olyan történelmi emlékezetet szeretnék, amely ezt a két álláspontot egyszerre is elbírja, ami nem feledkezik meg a „főállású” NKVD-ügynök – Vologya fedőnéven- 1930-tól betöltött szerepéről és tetteiről sem!
Ugyanezt az őszinteséget hiányolom a rendszerváltás elszámolatlan örökségéből. Elfogadhatatlannak tartom, hogy a korábbi hatalomhoz kötődő szereplők közül sokan megőrizhették társadalmi befolyásukat, miközben az üldözötteknek továbbra is a megélhetésükért és a becsületükért kellett küzdeniük. Az emlékezés hitelességét azon mérhetjük le igazán, hogyan is bánt az ország az életben maradt szabadságharcosokkal. És azt hiszem a kép elszomorító.
Wittner Mária, Pákh Tibor és Krassó György személyes helytállása számomra önálló erkölcsi mércét jelent. Azt szeretném, hogy történetük végre megkapná a súlyának megfelelő figyelmet. Az emlékező beszédek mellé oda kell tenni a börtönéveket, a megtört életutakat, az elmaradt felelősségre vonást és a túlélők későbbi sorsát. Amíg ezekről kényelmetlen melléktörténetként beszélünk, addig én nem érzem rendezettnek ’56 emlékezetét.
Én választottam. Nagy Imre, Göncz Árpád és társaik helyett Wittnert, Pákhot, Krassót és a Pongrátz testvéreket. Mert számomra ’56 igazi hősei azok, akik a magyar szabadságért a szabadságukkal, az egészségükkel vagy az életükkel fizettek, akik akár hosszú évekkel a rendszerváltásnak hazudott színjáték után is mellőzve és megbélyegezve, de egyenes gerinccel és rendíthetetlenül hirdették a meggyőződésüket, melyet soha nem adtak fel. Nekünk velük van dolgunk, az ő emlékezetükkel. A többiek felett pedig ítéljen a történelem.
Vélemény, hozzászólás?