Európát féltem

Európa nem más mint örökölt otthonunk. Hozzátartoznak a templomai, a nyelvei, a városai, a családi történetek és azok a gondolatok is, amelyekért egykor emberek vállalták az üldöztetést és a még nagyobb áldozatot. A keresztény gyökereket ugyanúgy nélkülözhetetlennek tartom benne, mint a görög gondolkodást, a római jogot vagy a felvilágosodás örökségét. Ebből a sokszor egymással is küzdő világból alakult ki az a szabadság, amelyben ma élhetek. Féltem ezt az otthont. Különösen akkor, amikor azt látom, hogy a védelmét egyesek már önmagában is erkölcsileg gyanúsnak tekintik.

A kereszténység történelméhez üldözések, kivégzések és erőszakos térítések is hozzátartoznak. Ezekre nem szabad mentséget keresnünk. A hit nevében elkövetett kegyetlenség attól még kegyetlenség marad, hogy az elkövető a saját igazságát szentnek tartotta. II. János Pál 2000-ben maga is bocsánatot kért az igazság szolgálatára hivatkozó keresztény erőszakért. A keresztény örökséghez való ragaszkodásom magában foglalja ezt az önvizsgálatot. Egy „hagyomány” értékét véleményem szerint az is megmutatja, hogy képes-e felismerni és elutasítani saját történelmének embertelenségeit.

A mai vallási és politikai törekvéseket a mai magatartásuk alapján ítélem meg. A katolikus egyház a második vatikáni zsinaton kimondta a vallási kényszertől való mentesség jogát. Ezt fontosnak tartom, és következetesen számon is kérem. A keresztény tekintély sem adhat felhatalmazást erőszakra: a Kirill pátriárka elnökletével működő Orosz Népi Világtanács 2024-es, az ukrajnai háborút szent háborúként leíró állásfoglalását ugyanezzel a mércével utasítom el. A vallás nevében fellépő hatalomnak mindig azt a kérdést kell tehát feltennünk,hogy mennyi szabadságot hagy annak, aki másként hisz, esetleg kilépne a közösségből vagy nyilvánosan bírálja a vezetőit.

A politikai iszlám több ma működő rendszerében erre súlyos válaszokat találhatunk. Az Európai Unió Menekültügyi Ügynökségének 2025-ös iráni országértékelése szerint a hatóságok nem engedik az iszlámból más vallásra való áttérést; a vallásváltók letartóztatással, bebörtönzéssel és üldöztetéssel nézhetnek szembe. Az istenkáromlást halállal büntethetik. Azaz ebben az esetben a hit már az állam büntetőhatalmával rendelkezik. Az egyén lelkiismerete fölött rendőrség, ügyészség és bíróság őrködik.

A térítés kérdését ezért ezen a síkon mérem. A kereszténynek és a muszlimnak egyaránt joga van meggyőzni engem a hite igazáról. Nekem jogom van nemet mondani, vitatkozni, másik vallást választani. Ha valamelyik fél a saját hitének terjesztését szabadságjogként követeli, a belőle való kilépést viszont büntetné, máris megmutatta az uralmi igényét. Olyan rendet akar, amelyben az emberek vallási hovatartozása fölött végső soron ő rendelkezik. Ezt a szabadság elleni törekvésnek tartom, bármilyen vallási nyelven is fogalmazzák meg.

A saría sem kezelhető egyetlen, mindenütt azonos törvénykönyvként. Az iszlám jogi hagyományában több értelmezési iskola létezik, az emberi jogtudományi értelmezés, a fiqh maga is viták eredménye. A politikai konfliktus ott élesedik ki, ahol egy vallási értelmezés az állampolgári jogok fölé kerül. Az 1990-es kairói emberi jogi nyilatkozat valamennyi benne felsorolt jogot a saríának rendelte alá, és azt tette meg kizárólagos értelmezési alapjukká. A dokumentum nem volt kötelező erejű nemzetközi szerződés, az OIC pedig 2020-ban átdolgozott nyilatkozatot fogadott el. Az eredeti szöveg mégis világosan rögzített egy jogfelfogást: az ember szabadságának határát a vallási előírás értelmezője szabja meg. Talán első hallásra, nem is érezzük ennek súlyát.

Afganisztánban ennek a hatalmi igénynek egész nemzedékek viselik a következményeit. A tálib vezetés saját vallásértelmezésével igazolja a lányok továbbtanulásának tilalmát. Az UNESCO 2026-os közlése mintegy 2,4 millió, középfokú oktatásból kizárt lányról számol be. A döntés ellen az OIC főtitkára is fellépett, az iszlám tanításaira hivatkozva. Az iszlám világán belüli vita tehát létezik. A bezárt iskolaajtók mögött azonban addig is elvesznek az évek, és lányok millióitól veszik el az önálló élet lehetőségét. De ez csak egy kiragadott példa.

Európában az iszlamista erőszak közben a szabad gondolkodásra is lesújtott. Samuel Patyt 2020. október 16-án lefejezte egy iszlamista merénylő. A francia tanár korábban Mohamed-karikatúrákat mutatott be egy szólásszabadságról tartott órán, majd lejárató kampány célpontjává vált. Az angliai Batleyben 2021 márciusában egy szintén Mohamed-karikatúrát bemutató tanár halálos fenyegetéseket kapott, és családjával együtt menekülni kényszerült az otthonából. A 2024-es Khan-jelentés súlyos mulasztásokat állapított meg a védelmére hivatott intézmények működésében.

A fenyegetések hatása észrevétlenül ivódik bele a mindennapjainkba. A következő pedagógus kihagy majd egy képet, egy szerkesztő félretesz egy kéziratot, egy volt hívő megtartja magának a meggyőződését. A törvény változatlan marad, a szabadság mégis szűkül. És ez a csendes következmény rémisztő. A félelem lassan elvégzi azt, amit a cenzor korábban rendelettel kényszerített ki.

Ebben a helyzetben látom veszélyesnek a marxista gyökerű radikális baloldal és az iszlamista szereplők együttműködését. Világnézetük között mély ellentét húzódik, a nyugati berendezkedés elutasítása mégis közös fellépést teremthet. A radikális baloldal egyes köreiben a nyugati múlt bűnei minden más szempontot háttérbe szorítanak. Egy vallási mozgalom így könnyen megkapja az elnyomottak képviselőjének erkölcsi rangját, miközben saját közösségében engedelmességet követel.

Itt kerül próba elé a baloldal sokat hangoztatott elvhűsége. Ha a vallási szövetséges például a nők életét kötelező előírások közé szorítaná, megtagadná a homoszexuálisok jogegyenlőségét, vagy büntetné a hit elhagyását és a vallás bírálatát, akkor szembekerül mindazzal, amit a baloldal a szabadságról és az egyenlőségről vall. Ezek az ellentétek emberek mindennapi életéről, biztonságáról és méltóságáról is szólnak. Amikor a közös politikai fellépés megőrzése érdekében hallgatás övezi őket, az elnyomottak védelmének ígérete elveszíti a hitelét. A vallási tekintéllyel szembeszálló nő, a meleg fiatal vagy a hitéből kilépő ember támogatása hirtelen kényelmetlenné válik, mert veszélyezteti a szövetséget. Én ebben mutatkozik meg az együttműködés legsúlyosabb erkölcsi kudarca.

Irán története kell, hogy figyelmeztessen minket arra, hová vezethet az ilyen politikai számítás. A kommunista Tudeh párt Khomeini mellett állt, a kapitalista fejlődési út megtörését remélte. Jeremy Friedman kutatása szerint arra számított, hogy az iszlamisták hamar bebizonyítják kormányzati alkalmatlanságukat. A vallási vezetés megszilárdította hatalmát. Az 1988-as börtönkivégzések második hullámában baloldali férfi foglyokat hitetlenségük, illetve hitehagyásuk miatt is megöltek. Imádkozásról, Korán-olvasásról, vallási meggyőződésről vallatták őket. A válasz az életükbe kerülhetett.

A brit Respect koalíció történetében már európai környezetben jelent meg az együttműködés gondolata. Az International Socialism 2007-es beszámolója nyíltan tárgyalta a marxista Socialist Workers Party közös munkáját olyan szereplőkkel, akiket a Muszlim Testvériséghez hasonló iszlamista hagyományok befolyásoltak. A közös küzdelemtől balra fordulásukat remélték. Ebben újra ugyanazt a kockázatos alkut mutatkozott meg. Hiszen a szövetséges szervezeti ereje azonnal felhasználható, világnézeti átalakulása csupán remény. Közben nyilvánosságot, kapcsolatokat és politikai elfogadottságot kap.

Európának megvannak az önvédelem jogi eszközei. A strasbourgi bíróság 2003-ban nem találta egyezménysértőnek a török Refah párt feloszlatását. Együtt mérlegelte a vallási alapon elkülönülő jogrendszerek tervét, a saría bevezetésére irányuló törekvéseket, az erőszak lehetőségét nyitva hagyó megnyilatkozásokat és a megvalósítás tényleges veszélyét. A demokratikus felhatalmazás együtt jár azzal, hogy a győztes megőrzi ellenfelei szabadságát és saját leválthatóságát. Ez például egy olyan „követelmény”, melyből vallási hivatkozással sem szabadna engedni.

De ne csak nagy dolgokra gondoljunk. A kisebb engedmények körül is megmutatkozik a politikai felelősség. Grenoble-ban Éric Piolle zöld polgármester 2022-ben a burkini viselését lehetővé tevő uszodai szabálymódosítást vitt keresztül. Az addigi előírás higiéniai és biztonsági okokból testhez simuló fürdőruhát követelt meg. A módosítás ettől engedett volna eltérést, a Conseil d’État megállapítása szerint kifejezetten egy vallási igény kielégítésére. A bíróság ezt az erősen célzott kivételt az egyenlő bánásmódot és a közszolgáltatás semlegességét sértőnek találta, és fenntartotta a rendelkezés felfüggesztését. Itt válik kézzelfoghatóvá a városvezetés felelőssége: a vallási igények figyelembevétele közben is biztosítania kell, hogy a közszolgáltatás minden használójával szemben igazolható és méltányos szabályok érvényesüljenek.

Nem szabad elhallgatni, hogy a francia belügyminisztérium 2025-ös jelentése már helyi iszlamista befolyási hálózatokat, választási alkukat és önkormányzatokra nehezedő nyomást vizsgál. Ha egy politikus a szavazatokért cserébe (és mind a bevándorlás, mind az iszlámmal való csened paktum erre megy ki sok esetben) szemet huny a vallási nyomásgyakorlás fölött, magára hagyja azokat, akik szabadulnának alóla. A másként gondolkodó, a vallását elhagyó vagy az előírt életmódot elutasító ember éppen attól a hatalomtól nem kap védelmet, amelynek minden állampolgár szabadságát biztosítania kellene.

De illő lenne a bevándorlás következményeiről is őszintén beszélni végre. Az EU népessége természetes úton fogy; növekedését a pozitív vándorlási egyenleg tartja fenn. A helyi változás ettől még lehet gyors és nehezen kezelhető. Tower Hamlets lakossága 2011 és 2021 között 22,1 százalékkal nőtt. A lakásoknak, iskoláknak, rendelőknek és közlekedési lehetőségeknek ehhez alkalmazkodniuk kell. A régóta ott élők biztonsága, kulturális kötődése és otthonosságérzete legitim politikai szempont. Az újonnan érkezőket megilleti a vallásgyakorlás szabadsága, ugyanakkor tőlük is elvárt mások szabadságának tisztelete.

Ez a kölcsönösség sérül, amikor valaki saját hitének szabad gyakorlását követeli, közben mások öltözködését, véleményét vagy életmódját is vallási előírásokhoz igazítaná. Az iszlamista nyomásgyakorlásnak éppen ott kell határt szabni, ahol a valláskritika elhallgattatását, a női szabadság korlátozását vagy a közös törvény vallási szabályoknak való alárendelését követeli. A Batleyben megfenyegetett tanár ügye megmutatta, milyen következménye lehet annak, ha egy vallási sérelemre hivatkozó csoport másokra is rákényszerítené a tilalmait. A befogadó társadalomnak joga van megkövetelni, hogy mindenki elfogadja ugyanazokat a jogi kereteket. A bevándorlás kezeléséhez ennek határozott érvényesítése éppúgy hozzátartozik, mint az iskolák és a rendelők befogadóképessége.

Attól félek, hogy Európa úgy veszít el sokmindent önmagából, hogy közben intézményei papíron változatlanul működnek. Lesznek iskolák, csak bizonyos órákat már nem mernek megtartani. Egy darabig még megmarad a szólásszabadság, miközben egyre többen mérlegelik, milyen személyes következménye lehet a véleményüknek. Az előbbiek fényében az európai utcák eseményeit is vizsgálnunk érdemes. A hangzatos követelések mellett láthatóvá kell tenni, kik is lépnek fel, milyen eszközökkel, és mit hagynak maguk után.

A 2026 őszén zajló francia tüntetéseket kísérő erőszak súlyos figyelmeztetés. A jobb oktatás, a megfizethető lakhatás és a tisztességes megélhetés követelése komoly és hangzatos ügy. Ezek a jelszavak azonban könnyen politikai fedezetté válhatnak a rombolók számára. A felgyújtott iskola, a megtámadott pedagógus és a tönkretett üzlet tulajdonosa fizeti meg az erődemonstráció árát. Aki ezt társadalmi igazságosságra hivatkozva mentegeti, hozzájárul az intézmények tekintélyének és az állampolgárok bizalmának meggyengítéséhez. A fenyegetés eredményessége pedig újabb fenyegetőzőket bátorít.

A történelmi jelképek körüli erőszakban is ugyanez a veszélyt mutatkozik meg. Bristolban 2020 júniusában tüntetők ledöntötték Edward Colston rabszolgakereskedő szobrát, majd a kikötő vizébe dobták. Colston szerepéről és köztéri tiszteletéről évtizedek óta jogos vita zajlott. A szobordöntéssel azonban a helyszínen összegyűlt tömeg maga hajtotta végre az ítéletét. Ez a felhatalmazás nélkül gyakorolt hatalom elgondolkodtató kell legyen. Biztos, hogy helyes, ha egy csoport saját erkölcsi meggyőződését elegendőnek tartja ahhoz, hogy mindenki más helyett döntsön a (jelen esetben) közös tér sorsáról.

A korábban bemutatott brit és iráni együttműködések után én a tágabb európai folyamatokban is látni vélem a marxista–iszlamista közeledés veszélyét. A radikális baloldal Nyugatot elutasító irányzatai és az iszlamista hatalmi törekvések eltérő jövőt képzelnek el, mégis egymás segítségére lehetnek a fennálló rend meggyengítésében. A közös fellépés kedvéért félretehetik a szabadságjogokról vallott ellentétes nézeteiket. Ebben az érdekazonosságban látom a demokráciát és Európa történelmi-társadalmi berendezkedését fenyegető szálat. A francia zavargásokat és a szobordöntéseket ennek a tágabb veszélynek a tudatában is értelmeznünk kell.

A lakhatás, az oktatás és az egyenlőség ügye túl fontos ahhoz, hogy bárki a rombolás igazolására használja. Európa múltjáról szabadon kell vitatkozni, a jövőjéről pedig olyan közösség tagjaként dönteni, amelyben a leghangosabb és legerőszakosabb csoport sem sajátíthatja ki az utolsó szót. A gyökerekhez, a szabad gondolkodáshoz és a közös normákhoz való ragaszkodásomat sem történelmi bűntudattal, sem vallási fenyegetéssel nem lehet elvenni. Az ilyen nyomás előtt meghátráló politikát Európa feladásának tartom.

A keresztény gyökerek, a görög értelem, a római jog és a szabadságért vívott európai küzdelmek öröksége együtt fontos számomra. Ezt a világot akarom továbbadni, a hibáinak ismeretével és az értékeihez való ragaszkodással. Olyan Európát, ahol a hit szabad választás, a vallás bírálata megengedett, a törvény pedig erősebb a fenyegetésnél. A politikusoktól pedig azt várom, hogy ennek a szabadságnak a védelmét akkor is vállalják, amikor annak szavazatokban mérhető ára van. Mert minden ellenkező tett, az általunk ismert Európa meggyengítését és végső soron való elvesztését eredményezi.

Források (válogatás):

Vélemény, hozzászólás?

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑