Nem ezer éve kezdődött – Az én augusztus 20-ám

„Ezer éve együtt Európában.” Szépen hangzó, ünnepi mondat. Csak éppen több történelmi korszakot gyúr egybe, és mai fogalmainkat vetíti vissza egy olyan világra, amely egészen másként működött. A közismert történet szerint ezer évvel ezelőtt itt élt egy keletről érkezett, pogány nép, majd Szent István választott Kelet és Nyugat között, felvette a kereszténységet, megalapította a magyar államot, és ezzel bevezetett bennünket Európába. Kerek történet. Számomra túlságosan is kerek.

Mint mára már tudjuk, István előtt sem egy érintetlenül pogány „Magyarország” létezett a Kárpátok ölelésében. Már a 10. század közepén magyar előkelők kerültek kapcsolatba a kereszténységgel. Bulcsú Konstantinápolyban keresztelkedett meg, Gyula ugyancsak felvette a bizánci kereszténységet, majd Hierotheosz görög püspök érkezett a magyarok közé. Géza fejedelem szintén keresztény lett. A század végének Kárpát-medencéjében tehát a régi hitvilág, a bizánci kereszténység és a latin térítés nem egymást követő korszakokként, hanem egy időben jelen volt.

István döntéseinek jelentőségét ettől még nem kell kisebbíteni. Csak pontosabban kell megnevezni. Nem „Európa és Ázsia”, nem valamiféle mai értelemben vett Kelet és Nyugat között választott. A királyság meghatározó egyházi és politikai intézményeit a latin kereszténység rendjére építette. Ez önmagában is óriási horderejű döntés volt – csak nem ugyanaz, mint amit később beleláttattunk. Csak azért sem, mert 1000 körül nem létezett az az egységes „Európa”, amelyhez ma politikai vagy civilizációs közösséget társítunk. Volt Német-római Birodalom, Capeting Franciaország, Bizánc, Kijevi Rusz, Lengyelország, Csehország, Bulgária és számos kisebb-nagyobb fejedelemség. Háborúztak, szövetkeztek, dinasztikus házasságokat kötöttek, egymással versengtek. Nem állt tehát valahol egy európai kapu, amely előtt a bebocsátásra váró népek sorakozhattak. Ráadásul a „Nyugat” hatalmai sem voltak olyan szilárdak, amilyennek ezer év távlatából sokszor gondoljuk. III. Ottónak minden bizonnyal szerepe volt István királyi rangjának és egyházszervezetének elismerésében, ám saját római uralma korántsem volt rendíthetetlen. 1001-ben fellázadtak ellene, és II. Szilveszter pápával együtt „elkergették” Rómából. Franciaországban a korai Capetingek közvetlen hatalma szűk területre terjedt ki. Közben pedig az általunk hajlamosan egyszerűen csak „Keletnek” nevezett Bizánc II. Baszileiosz alatt éppen nagyhatalmi korszakát élte. Nem egy egységes, erős Nyugat állt tehát szemben valamiféle elmaradott Kelettel. Több politikai és kulturális központ létezett, amelyek között a magyar vezetők már jóval István előtt is ismerősen mozogtak.

Az „államalapítás” szót is érdemes ugyanilyen óvatossággal használni. István nem politikai vákuumba érkezett. Volt Árpád-dinasztia, nagyfejedelmi hatalom, katonai szervezet, diplomácia, függőségi rendszer és több hatalmi központ. Tudjuk, hogy Géza már fia előtt jelentős központosításokba kezdett. István történelmi teljesítménye inkább az volt, hogy egy már létező magyar fejedelemséget más minőségű, területileg szervezettebb keresztény királysággá alakított. Püspökségeket, templomhálózatot, vármegyéket és királyi igazgatást épített ki, törvényeket alkotott, és olyan uralkodói rendet teremtett, amely hosszú távon életképesnek bizonyult. Ha ezt nevezzük államalapításnak, a kifejezésnek van értelme. Ha azonban úgy beszélünk róla, mintha 1000 előtt nem létezett volna magyar politikai közösség, már legendát mesélünk, történelem helyett.

Ugyanez igaz a kereszténység felvételére is. Egy nép vallását nem lehet királyi rendelettel egyik napról a másikra kicserélni. Ennek egyik legjobb bizonyítéka Szent László 1092-es törvénye: csaknem száz évvel István koronázása után még büntetni kellett azokat, akik pogány szokás szerint kutaknál áldoztak, illetve fákhoz, forrásokhoz és kövekhez vittek ajándékot. Láthatjuk, hogy a régi hitvilág nem tűnt el. Részben ellenállt, részben visszaszorult, részben pedig átalakult. Az ember nem felejti el egyik nemzedékről a másikra, hol van a szentnek tartott forrás, melyik helyhez kötődik gyógyító erő, mikor kell tüzet gyújtani, hogyan kísérelje meg elhárítani a jégverést, biztosítani a termést vagy kapcsolatot keresni a túlvilággal. Megváltozhat viszont az a nyelv, amely keretei között mindezt értelmezik. A régi szakrális forrásból keresztény szentkút lett. A korábban különlegesnek tartott hely mellé Mária- vagy szentlegenda társulhatott, kápolna épülhetett, később búcsújáró hellyé válhatott. A hely szentsége nem feltétlenül veszett el; csak új, keresztény értelmezést kapott. Hasonló folyamatot látunk a naptári szokásokban is. A nyári napforduló környékének tűzrítusai a keresztény világban Keresztelő Szent János, nálunk Szent Iván ünnepéhez kapcsolódtak. A tűzugráshoz továbbra is tisztító, egészségvédő, termékenységi és szerelmi képzetek társultak. Nem állíthatom, hogy minden ilyen szokás közvetlenül a honfoglalók vallásából maradt fenn, és azt sem, hogy bizonyíthatóan magyar „Napisten” rejtőzik mögöttük. A késői népszokásokból nem szabad tetszetős ősvallást visszaálmodni. De azért elgondolkodtató, és nem elvetendő.

Ugyanígy óvatosan kell bánni azzal az állítással is, hogy az ősi Boldogasszonyból (Baba Mária) egyszerűen Szűz Mária lett. Elképzelhető, hogy korábbi női szakrális képzetek könnyebben találtak helyet a magyar Mária-tiszteletben, de közvetlen azonosságot a forrásaink egyértelműen nem bizonyítanak; de a néprajzi vizsgálatok nem zárják ki ennek lehetőségét.

De talán a táltos története még beszédesebb számomra. A sámán és a táltos fogalma sem mosható egyszerűen össze. A későbbi táltoshagyomány számos, az eurázsiai sámánizmussal rokon vonást őrzött meg, arról azonban alig vannak közvetlen forrásaink, hogy a honfoglalás kori hitvilág közvetítői pontosan milyen szerepet töltöttek be, és mi lett velük a kereszténység megszilárdulása után. Azt viszont látjuk, hogy bizonyos hozzájuk kapcsolt szerepek és képzetek nem tűntek el: a gyógyító, jövendölő, révülő, természetfeletti tudással bíró ember alakja évszázadokkal később is jelen volt a táltosok, javasok, tudós emberek és halottlátók világában. Számomra meglepően érdekes, ahogyan ezek az emberek évszázadokkal később már keresztény fogalmakkal magyarázták saját képességeiket. Egy 18. századi vallatásban egy táltos azt állította, hogy tudását nem tanulta: Isten már anyja méhében ilyennek formálta. Más vallomásokban a különleges gyógyító képességet isteni küldetésként értelmezték. Láthatjuk, hogy bizonyos régi közvetítő szerepek különféle alakokban éltek tovább, és eközben egyes csoportokat a keresztény társadalom varázslásnak vagy boszorkányságnak minősített.

A kereszténység felvétele tehát nem kulturális újraindítás volt. Az egyház fokozatosan átalakította a társadalmat, a régi kultuszok jelentős részét háttérbe szorította vagy üldözte, de egy nép emlékezetét így sem lehetett eltörölni. Ami nem pusztult el, az sokszor új nevet, új magyarázatot, új ünnepet kapott. Közben maga Szent István alakja is újabb és újabb jelentésrétegekkel gazdagodott.

Az első nagy réteg már a középkorban rákerült. Az 1083-as szentté avatás után megszülettek legendái. A 11–12. század fordulóján Hartvik püspök már részletes történetet írt a pápától érkező koronáról – mintegy száz évvel az esemény után, saját korának egyházpolitikai és uralkodói szempontjait is szem előtt tartva. A 19. század újabb jelentést adott Istvánnak. A nemzeti történetírásban egyre inkább az önálló magyar államiság megteremtőjeként jelent meg, a pápától kapott korona pedig annak bizonyítékává vált, hogy a magyar királyság kezdettől független volt a német császári hatalomtól. A ma is ismert Kelet–Nyugat történet azonban különösen a 20. század első felében erősödött meg. Trianon után politikai jelentősége lett annak, hogy Magyarországot történelmileg a nyugati kultúrkörhöz kössék. Hóman Bálint már világosan „Kelet és Nyugat” közötti választásként beszélt Géza és István koráról. Az 1938-as Szent István-emlékév állami nyelve tovább erősítette azt a képet, amely szerint a keletről érkezett magyarság előtt István nyitotta meg a nyugati művelődés kapuit. A későbbi tömegkultúra pedig végképp belénk égette ezt a képet. Az István, a király rockopera 1983-ban nem megteremtette, hanem rendkívüli erővel népszerűsítette az István–Koppány ellentétet, mint két világ és két történelmi út összecsapását. Műalkotásként nagyszerűen működött és működik most is. Történelmi forrásként természetesen nem helytálló.

Láthatjuk, így készül a nemzeti emlékezet: valóságos eseményekre minden korszak ráhelyezi a saját kérdéseit, félelmeit és vágyait. Egy idő után már nehéz szétválasztani a történelmi Istvánt attól, akire az utókor éppen szükséget érzett. Mindez számomra nem kisebbíti augusztus 20. jelentőségét. Inkább közelebb hozza.

Az én augusztus 20-ám nem annak az ünnepe, hogy ezer éve „beléptünk Európába”. Annak az ünnepe, hogy egy Istvánnál is régebbi magyar történet akkor új és maradandó formát kapott. Szent Istvánt azért tartom meghatározó alaknak a magyar történelemből, mert egy már létező politikai közösséget olyan keresztény királysággá szervezett át, amely túlélte az utána következő évszázadokat, és újra meg újra képes volt talpra állni.

Vallom viszont, hogy Árpád népe vagyunk – de nem szükségszerűen csak vérvonal szerint. A tatárjárás, Mohács, a török háborúk, járványok és pusztítások egész vidékeket néptelenítettek el. A későbbi betelepítések során németek, szlovákok, szerbek, románok, horvátok és más közösségek váltak ennek az országnak a részévé, ahogyan korábban kunok, jászok, besenyők és más népek is beépültek a magyarságba. A történet, országunk és elődeink története mégsem szakadt meg. Hiszem, hogy nem csak vér szerint lehet valaki magyar. Magyar az is, aki ennek a történelmi közösségnek a nyelvét, kultúráját, emlékezetét és sorsát magáénak vallja, továbbviszi, majd továbbadja. Ebben az értelemben mind Árpád népe vagyunk. Nem azért, mert valamennyien honfoglaló ősöktől származnánk, hanem mert ugyanannak a történetnek lettünk örökösei.

Nem a kezdetet, hanem a folytonosságot ünneplem augusztus 20-án. Nem azt, hogy ezer éve lettünk valakik, hanem azt, hogy egy nálánál jóval régebbi közösség ezer éve olyan új formát teremtett magának, amelyben tovább tudott élni. Szent István kereszténysége nem eltörölte a múltat, hanem új rendbe foglalta egy nála régebbi nép történetét. A sztyeppei elődök öröksége, Árpád honfoglalóinak emlékezete, István keresztény királysága és mindazok munkája, akik később ehhez a nemzethez csatlakoztak, együtt él tovább bennünk.

És ezért idegen tőlem az az Európa-kép is, amely a jövőt a történelmi nemzetek fokozatos feloldásában, valamiféle „Európai Egyesült Államokban” látja. Az együttműködő Európában hiszek, nem az egyformára szabottban. Számomra a kontinens ereje abból fakad, hogy különböző nyelvű, emlékezetű és történelmű nemzetek képesek közösen cselekedni úgy, hogy közben önmaguk maradnak. Ha az egység ára egyszer az lenne, hogy feladjuk mindazt, amit évszázadokon át külön-külön őriztünk és továbbadtunk, az nem megerősítene bennünket, hanem éppen attól fosztana meg, ami közös örökségünk legnagyobb értéke: a különbözőségben megőrzött önazonosságtól.

Isten tartsa meg Magyarországot – és adjon nekünk bölcsességet, hogy mi is meg tudjuk tartani!

Borítókép: Johann Nepomuk Geiger-Szent István megkoronázása
További képek: László Gyula rajzai