Az én Mohácsom

„Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk.”

Kevés történelmi esemény égett úgy bele a történelmi emlékezetbe, mint ahogy Mohácsé. Már régen nem csupán egy helyet és egy 1526. augusztus 29-én lezajlott csatát jelent. Benne van vereség, országvesztés, balsors, széthúzás, elmulasztott lehetőség, olykor még valamiféle történelmi önvád is. Ennek a képnek kialakulásához hosszú út vezetett. Kisfaludy Károly 1824-ben már így szólította meg a mohácsi mezőt: „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” A sor gyönyörű, és szinte beleégett a magyar történelmi emlékezetbe. Közben arról is árulkodik, miként látta Mohácsot a reformkor embere, közel háromszáz évvel a csata után. Adynál aztán a kép még tovább változott. A Nekünk Mohács kell 1908-ban már nem magáról az ütközetről beszél igazán. Mohács nála már nemzeti jelkép, keserű önvizsgálat, már-már lelkiállapot lett. Ötszáz év alatt sok Mohács született. Van a kortársaké, van a reformkoré, van a dualizmusé, van Adyé, és van a miénk. Talán ezért is lenne érdemes időnként visszamenni 1526-hoz, amennyire a források engedik. Megnézni azt az országot, azt az ellenfelet és azokat az embereket, akik azon a nyár végi napon még semmit sem tudtak arról, amit mi már tudunk.

Ehhez talán Brodarics Istvánnál érdemes kezdenünk. II. Lajos kancellárja maga is ott volt Mohácsnál, túlélte a csatát, és néhány évvel később, feltehetően 1528-ban megírta annak történetét. Munkájának már a megszületése is sokat elárul: Brodarics azért ragadott tollat, mert a vereség után hamar terjedni kezdtek olyan magyarázatok, amelyek a történteket egyszerűen a magyarok hibájára vagy vétkére vezették vissza. Bár nem hallgatta el a rossz döntéseket, a hadjárat nehézségeit; szemtanúként azonban nem tudta elfogadni, hogy a már ismert végkifejletből visszafelé ítélve minden mulasztássá, bűnné vagy gyávasággá változzon. Érdemes erre emlékezni, mielőtt mi is ítéletet mondunk ötszáz év távlatából.

Nézzünk meg néhány makacs tévhitet és újabb kutatási eredményt, amelyek talán közelebb visznek Mohács valódi történetéhez.

Sokáig kényelmesen elfért egymás mellett két történelmi kép: Mátyás erős, gazdag, tekintélyes Magyarországa és az utána következő Jagelló-kor hanyatló, széthúzó, pénztelen országa. Mintha 1490 után lassan minden szétesett volna, és Mohács csak feltette volna az utolsó pontot egy évtizedek óta íródó történet végére. A források viszont ennél jóval árnyaltabb világot mutatnak.

A Magyar Királyság továbbra is Európa nagy kiterjedésű királyságai közé tartozott. Az államigazgatás működött, a vármegyék működtek, folyt az adószedés, működött a diplomácia, jelentős gazdasági erőforrások álltak rendelkezésre. II. Lajos udvara messze volt attól a tehetetlen, már-már operettszerű királyi udvartól, amelyet a későbbi hagyomány időnként megrajzolt róla. A legújabban ismét feldolgozott királyi számadáskönyvek is egy működő állam mindennapjait mutatják. Persze voltak komoly gondok. A királyi hatalom Mátyáséhoz képest szűkebb mozgástérrel rendelkezett, a kincstár rendszeresen pénzhiánnyal küszködött, a rendi politika tele volt érdekellentétekkel. Csakhogy ezek a problémák egy 16. század eleji európai monarchiában korántsem számítottak rendkívülinek. A déli határ védelme viszont évről évre többe került. Várakat kellett fenntartani, őrségeket fizetni, tüzérséget ellátni, hadakat mozgatni. Közben a túloldalon egy olyan birodalom növekedett, amelynek bevételei, területe, népessége és katonai lehetőségei egyre messzebb kerültek a magyar királyságétól. A Jagelló-kor történetét ezért talán pontosabban írja le a fokozódó túlterheltség, mint a régi hanyatlástörténet.

Mátyás emlékezete részben éppen Mohács után vált olyan ragyogóvá, amilyennek ma is látjuk. Ebben bőven volt valóság. Erős királyi hatalmat épített, komoly hadsereget tartott fenn, aktív külpolitikát folytatott, és Magyarország politikai súlya kétségtelenül jelentős volt. A kortársai közül azért nem mindenki érezte úgy, hogy aranykorban él. Az adók magasak voltak, a háborúk hosszúak és költségesek. A nagy király képe és a korabeli ember hétköznapi tapasztalata nem mindig fedte egymást. Ettől Mátyás teljesítménye még ugyanaz marad.

Hasonló óvatossággal érdemes nézni Hunyadi János 1456-os nándorfehérvári győzelmét is. II. Mehmed Oszmán Birodalma már ekkor elsőrangú katonai hatalom volt. Konstantinápoly három évvel korábban elesett, az oszmánok komoly tüzérséggel, janicsársággal, flottával és hatalmas balkáni területekkel rendelkeztek. Nándorfehérvár megvédése valóban hatalmas haditett volt.

Hetven évvel később azonban már egy még nagyobb birodalom állt Magyarországgal szemben.

Közben eltűntek vagy oszmán uralom alá kerültek a korábbi balkáni ütközőállamok. I. Szelim keleten is óriási területeket hódított meg. 1516–1517-ben Szíria és Egyiptom is oszmán kézre került. Szulejmán trónra lépésekor már egy három kontinensre kiterjedő, hatalmas emberi és anyagi erőforrásokat mozgatni képes birodalmat örökölt. Mátyás idején a magyar–oszmán határon még létrejöhetett egy tartós stratégiai egyensúly. Voltak magyar támadások, oszmán betörések, fegyverszünetek, végvári harcok. Egyik fél sem tudta könnyen maga alá gyűrni a másikat.

1526-ra ez az egyensúly jelentősen eltolódott. Ez talán többet magyaráz Mohácsból, mint bármilyen utólagos történet a magyarok veleszületett széthúzásáról.

A későbbi oszmán–Habsburg háborúk ismeretében könnyű úgy nézni Magyarországra, mint egy földrajzi folyosóra Konstantinápoly és Bécs között. A 15–16. század fordulójának oszmán szemszögéből Magyarország ennél sokkal többet jelentett. Több mint egy évszázada ez a királyság volt az oszmán terjeszkedés egyik legkeményebb északi ellenfele. Magyar seregek jártak a Balkánon. Magyar végvárak ellenőrizték a Duna és a Száva térségét. Hunyadi neve generációkon át jelen volt az oszmán történeti emlékezetben. Mátyás hadserege szintén képes volt támadó hadműveletekre. Nándorfehérvár 1521-es eleste ezért kulcsfontosságú. II. Mehmed 1456-ban nem tudta bevenni. Szulejmán hatvanöt évvel később igen. Ezzel a Magyar Királyság déli védelmi rendszerének egyik legfontosabb pillére veszett el. A szultán előtt jóval kedvezőbb hadműveleti lehetőségek nyíltak, és már 1521-ben is számolt egy magyar fősereggel vívandó ütközettel. 1526-ban pedig tudatosan kereste a döntő összecsapást.

Magyarország ekkor önmagában is fontos célpont volt. Bécs csak II. Lajos halála és Habsburg Ferdinánd magyar trónigénye után került egészen más helyre Szulejmán gondolkodásában. Az 1529-es bécsi hadjáratot már az 1526 után kialakult új politikai helyzetből kell érteni. Mohács előtt tehát Magyarország volt az ellenfél. Ezt azért is fontos kimondani, mert így érthető igazán, milyen súllyal tekintett az Oszmán Birodalom a magyar királyságra.

A mohácsi magyar sereget gyakran úgy képzeljük el, mint rosszul felszerelt, fegyelmezetlen nemesi hadat, amely szinte vakon rohant bele a korszerű oszmán hadigépezetbe. Ez a kép is sokat változott az újabb kutatások nyomán. II. Lajos mellett nagyjából 25–29 ezer harcos gyűlhetett össze. Magyar, horvát, cseh, lengyel, német és más közép-európai katonák is szolgáltak a seregben. Voltak tapasztalt végváriak, zsoldos gyalogosok, nehézlovasok és tüzérek. A sereg sok tekintetben megfelelt a kor európai hadviselésének. A létszám sem egy szétesett állam képét mutatja.

Ekkora hadsereget rövid idő alatt összegyűjteni, felszerelni és a déli hadszíntérre vinni önmagában komoly teljesítmény volt. Külföldi segítség is érkezett, illetve további segélyhadak és pénzek voltak úton; egy részük egyszerűen már nem érhetett oda augusztus 29-éig.

Szemben velük Szulejmán főserege állt, amelynek harcoló létszámát a kutatás általában 60–80 ezer fő körüli nagyságrendbe helyezi. Mögötte ott volt a birodalmi logisztika, a janicsárság, a lovasság, a tüzérség és az évtizedek alatt kialakult hadjárati gépezet. A magyarok tehát súlyos túlerővel néztek szembe. Ezt persze mi látjuk ilyen tisztán. 1526. augusztus 29-én a magyar táborban senki sem rendelkezett térképeinkkel, modern létszámbecsléseinkkel és ötszáz év hadtörténeti elemzéseivel. Látták az ellenséget, hallották az ágyúkat, ismerték az oszmánok erejét, és közben saját seregükben is bíztak. Brodarics István beszámolójában is ott van ennek a napnak a bizonytalansága. Ő maga a csata résztvevője volt. Nem egy történelmi korszak végét figyelte. A saját életéért és országáért zajló ütközetet élte át. Ez lényeges különbség köztük és köztünk.

Szapolyai János elmaradt serege talán Mohács legismertebb melléktörténete. Generációk tanulták úgy, hogy az erdélyi vajda húszezer katonával közeledett, elkésett, esetleg szándékosan maradt távol, és ha időben megérkezik, másként végződhetett volna a csata. A ma ismert források alapján ez a húszezres sereg erősen túlzottnak látszik. Az újabb levéltári kutatások inkább 5–6 ezer fő körüli tényleges erővel számolnak Szapolyai esetében. Ez komoly segítséget jelentett volna, különösen egy ilyen csatában. A hadsereg egészének erőviszonyait ugyanakkor aligha fordította volna meg. A régi történet vonzereje érthető. Egy elvesztett csata után szinte ösztönösen keressük azt a pillanatot, ahol minden másként történhetett volna. Ha megérkezik Szapolyai. Ha várnak még két napot. Ha Tomori másként állítja fel a sereget. Ha a király nem hal meg. A történésznek ezeket a lehetőségeket is vizsgálnia kell, a bizonyítható eseményeket viszont el kell választani az utókor feltételezéseitől. Szapolyai távolmaradása a csatából valóság. A győzelmet biztosító húszezres felmentő sereg már sokkal inkább a Mohács köré épült legenda része.

A csata elkerülhetősége és a háború elkerülhetősége két külön, de fontos kérdés. Talán lehetett volna tovább hátrálni.

Talán lehetett volna várni Szapolyaira, Frangepánra, további csapatokra. Talán más terepen kedvezőbb körülmények között lehetett volna harcolni. A hadtörténészeknek érdemes ezeket a lehetőségeket végiggondolniuk. A magyar hadvezetés számára azonban minden nappal újabb kérdések merültek fel. Meddig lehet visszavonulni? Mit tesz közben az oszmán sereg? Mennyit pusztít? Meg lehet-e védeni Budát? Mikor érkeznek meg a várt csapatok? Érkeznek-e egyáltalán? Meddig marad együtt a már összegyűlt had?

Buda 1526-ban még nem az a kiépített erőd, amelyet a későbbi török háborúk idejéből ismerünk. A szultáni fősereg előtt egyszerűen hátrálni ezért komoly kockázatot jelentett.

És itt válik igazán fontossá az utókor egyik legnagyobb előnye. Mi ismerjük a végét. Tudjuk, hogy a magyar támadás végül elakad. Tudjuk, hogy Tomori elesik. Tudjuk, hogy a király menekülés közben meghal. Tudjuk, hogy Szapolyai serege későn érkezik. Ismerjük 1529-et, 1541-et, Buda elfoglalását, az ország későbbi három részre szakadását. Azon a délutánon senki sem látta ezt az idővonalat. II. Lajos húszéves volt. Mellette ott álltak főpapjai, bárói, katonái. Az első magyar roham ráadásul komoly erővel csapott az oszmán vonalakra. Akik megindultak, azok számára a győzelem reménye nagyon is valóságos volt. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni a történelmi távlatban. Mi már a vereségből nézünk vissza a csata kezdetére. Ők a csata kezdetéből néztek előre egy ismeretlen kimenetel felé. És hittek benne, hogy győzhetnek.

Kisfaludy híres sora, a „nemzeti nagylétünk nagy temetője” történelmileg nagyon erős képet teremtett. Annyira erőset, hogy szinte automatikusan 1526-hoz kötjük a középkori Magyar Királyság tényleges megszűnését. A folyamat ennél hosszabb volt. Szulejmán a győzelem után bevonult Budára, majd kivonult az országból. Magyarország közepéből 1526 őszén még nem lett oszmán tartomány. A döntő változást II. Lajos halála okozta. Nem maradt törvényes örökös. Szapolyai Jánost királlyá választották és megkoronázták, Habsburg Ferdinánd szintén megszerezte a magyar korona híveinek támogatását. Elkezdődött a két király vetélkedése, majd háborúja.

Ettől kezdve a magyar kérdés egyre inkább összekapcsolódott a Habsburgok és az Oszmán Birodalom nagyhatalmi küzdelmével. Szulejmán végül Szapolyai királyságát támogatta. Ez megfelelt az oszmán érdekeknek: egy baráti, függő helyzetű magyar állam megfelelő ütközőterület lehetett a Habsburgok felé. Ez a konstrukció jó ideig működött. Szapolyai 1540-es halála után azonban ismét megváltozott minden. Ferdinánd megpróbálta megszerezni Budát, Szulejmán pedig 1541-ben már közvetlen oszmán uralom alá vonta a királyság középső területeinek jelentős részét.

Mohács és Buda eleste között tizenöt év telt el. Tizenöt év háborúkkal, tárgyalásokkal, királyválasztásokkal, szövetségváltásokkal és újabb oszmán hadjáratokkal. A három részre szakadt ország tehát hosszú politikai folyamat eredménye volt. Mohács ennek tragikus kezdőpontja lett, különösen II. Lajos halála miatt, de 1526. augusztus 29-én még senki sem láthatta előre az 1541-ben kialakuló rendszert. Valószínűleg Szulejmán sem.

Hogyan is érdemes akkor emlékezni Mohácsra?

A 19. századra Mohács már jóval több lett történelmi eseménynél. Kisfaludynál nemzeti temető. Később a szabadságvesztés és a balsors jelképe. Adynál már olyan szó, amelyet szinte magyarázni sem kell: Nekünk Mohács kell. Az olvasó 1908-ban pontosan értette, mit jelentett ez a cím. Ezzel nincs semmi baj. Minden nemzedék „beszélget a saját múltjával”. Ami problémát okozhat az az, amikor az irodalmi, nemzeti vagy erkölcsi jelkép visszacsúszik a 16. századba, és magyarázatként kezdjük használni. Az 1526-os magyarok nem Ady Mohácsába vonultak. Nem Kisfaludy „nagy temetőjébe”. Ők egy csatatérre vonultak.

Egy olyan Magyar Királyság katonáiként, amelynek voltak komoly problémái, ám továbbra is működött, nagyszámú hadsereget tudott kiállítani, amely szövetségeseket talált, és megpróbálta feltartóztatni korának egyik legerősebb birodalmát. Az ellenfél erejét sem szükséges kisebbíteni, hogy a magyarok bátorságát nagyobbnak lássuk. Szulejmán serege tapasztalt, szervezett, túlerőben lévő hadsereg volt. Az Oszmán Birodalom addigra óriási területeket, népességet és gazdasági erőforrásokat egyesített. Magyarország hosszú időn keresztül állt vele szemben, és 1526-ban még egyszer megpróbálta feltartóztatni.

A csatatéren maradt a királyság politikai és egyházi elitjének jelentős része. Elesett Tomori Pál kalocsai érsek, Szapolyai György, számos főúr, főpap és több ezer katona. II. Lajos is odaveszett a menekülés során. Ha róluk beszélünk könnyű két végletbe csúszni. A régi önvád ugyanúgy torzít, mint amikor utólag hibátlan hősöket faragunk belőlük. Mohácsnak egyikhez sincs szüksége.

Azok az emberek hibáztak is. Voltak közöttük politikai ellenfelek, önérdekű főurak, rossz döntést hozó hadvezérek, egymással vitázó emberek. Ugyanolyan hús-vér szereplői voltak a történelemnek, mint bármely más korszak emberei.

Augusztus 29-én mégis ott voltak. A király is ott volt. A főpapok és főurak jelentős része is ott volt. A katonák pedig megtámadták Szulejmán seregét. Ennyi év távlatából talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit visszaadhatunk nekik: a saját jelenüket. Mohács ötszázadik évfordulóján talán nincs szükség sem újabb önostorozásra, sem újabb legendára. Elég, ha megpróbáljuk úgy látni őket, ahogyan azon a napon önmagukat láthatták: egy ország katonáiként, akik egy náluk hatalmasabb ellenféllel szemben vállalták a harcot. A csatát elveszítették. A helytállásukból és hősiességükből ez semmit sem vesz el.

És ha valamivel tartozunk nekik ötszáz év után, akkor talán mindenekelőtt ezzel: hogy a történetüket a lehető legpontosabban mondjuk el, és közben emlékezzünk arra is, hogy azok a nevek, létszámok és hadrendek, amelyek ma könyvek lapjain szerepelnek, egykor élő emberek voltak. Olyan emberek, akik azon az augusztusi délutánon még reménykedtek a győzelemben.

És bátran el is indultak érte. Tisztelet a hősöknek!

Források:
Brodarics István: Igaz leírás a mohácsi csatáról

Pálosfalvi Tamás: From Nicopolis to Mohács (2018)

Fodor Pál – Varga Szabolcs – Szőts Zoltán Oszkár (szerk.): Több mint egy csata: Mohács (2019)

B. Szabó János – Farkas Gábor Farkas (szerk.): Örök Mohács (2020)

B. Szabó János – Fodor Pál (szerk.): Új korszak határán (2022)

Pap Norbert (szerk.): A mohácsi csata (2025)

C. Tóth Norbert újabb kutatásai a Jagelló-korról és II. Lajos uralmáról