Nem a gyász a dolgunk!

Június negyedikén minden évben „előkerül” a térkép. Előkerülnek a régi országhatárok, a városnevek, a vármegyék, az arányok, a számok. Ilyenkor újra elmondjuk, mekkora veszteség érte Magyarországot, mennyi ember került egyik napról a másikra határon túlra. Elmondjuk hogyan szakadtak szét családok, közösségek, sorsok.

Ez rendben is van, ezt el is kell mondani. Nem azért, mert nem tudjuk, hanem mert a felejtés mindig csendben dolgozik. Sosem vitatkozik, sosem támad, csak lassan és észrevétlenül tünteti el a szavak mögül a jelentést. Június negyedikével nem az a bajom, hogy megemlékezünk. Hanem az, hogy gyakran csak emlékezünk. Letesszük a koszorút, elénekeljük, amit ilyenkor illik, mondunk néhány mondatot a nemzetről, aztán hazamegyünk ugyanabba az országba, ugyanabba a közönybe, ugyanabba a puha és kényelmes önfeladásba. Másnap pedig ismét folytatódhat minden tovább. Megint lehet kicsinyíteni mindent, ami magyar. Lehet nevetni azon, aki még komolyan veszi a hazát. Lehet vállat vonni, ha egy felvidéki magyart leszlovákoznak vagy ha egy erdélyi gyermeknek magyarázkodnia kell az anyanyelve miatt. Észre sem vesszük, hogy mindezzel lassan saját iskoláinkból, templomainkból, otthonainkból „hordjuk ki” önmagunkat.

Lehet és kell is emlékezni. De a gyász önmagában kevés. Lehet búslakodni azon, amit elvettek tőlünk; de közben érdemes volna észrevenni azt is, amit mi magunk engedünk el. Nem egyszerre, nem látványosan, nem békeszerződések aláírásával. Hanem a mindennapjainkban, apránként. Egy-egy döntéssel, hallgatással, kényelmes legyintéssel.

Trianon nem csak a térképen létezik. Velünk van, a mindennapjainkban. „Ma magyarnak lenni ismét sors vállalását, áldozathozatalt jelent. Megkönnyezni a Himnuszt, rászólni a felvidéki magyart leszlovákozóra, kitenni a nemzeti zászlót, népmesét olvasni a gyermeknek, aztán magyar iskolába íratni – ez az a bizonyos elfogadott kultúra. És ennek a kultúrának az alapvetése, törésvonala Trianon. Lehet ugyanis valaki bármennyire művelt vagy gazdag, akármilyen párthoz, csoporthoz tartozó, ha Trianon nem fáj neki, nem magyar.”

Számomra nem az a fontos, ki mennyit beszél a hazáról. A fontos az, van-e még a beszéd mögött tartalom?! Jelent-e még valamit a magyar szó akkor, ha nem ünnepségen hangzik el; hanem otthon, az asztal mellett, az iskolaválasztásnál, a gyerek nevelésében, a másik magyar emberhez való viszonyunkban.

A nemzet sosem a nagy mondatoktól marad fenn. Közös nyelvünk még van. Közös történelmünk is. De önmagában egyik sem elég. A kultúrát nem örökölni kell, hanem elfogadni. Nap mint nap. Tudatosan. Mert magyarnak lenni nem állapot, hanem döntés. Észre kellene vennünk, hogy a nemzetet a hétköznapok tartják egyben.

Áprily Lajos négy sora számomra erősebben hat, mint akárhány ünnepi beszéd:

„Multunk gonosz volt, életünk pogány,

rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom:

jó, hogy nem ültem győztes-lakomán

s hogy egy legázolt néphez tartozom.”

Nehéz sorok ezek. Nem azt mondják, hogy minden szép volt, nem azt, hogy a vereség önmagában erény. Azt üzenik, hogy van olyan helyzet, amikor az embernek nem a győztesek asztalánál van dolga. Hanem azok között, akikkel közös a sebe, közös a nyelve, közös a szégyene de közös a reménye is. Néha éppen a legázolt néphez való tartozás ad erkölcsi rangot. De csak akkor, ha ez a tartozás nem üres póz, nem csak egy matrica az autón, nem csak évente egyszer elővett bánat. Hanem sors, vállalt sors. Annak a népnek a sorsa és méltósága, amelyet százszor temettek már, mégis itt van.

De ehhez tartozni kell. Nem csak hivatkozni rá.

Ez talán a legnehezebb. Mert magyarnak lenni ma már sokak szemében csak választható hangulat. Elő lehet venni márciusban, júniusban, októberben, aztán vissza lehet tenni a fiókba. Csinálhat az ember belőle jelvényt, idézetet, profilképet. De a megmaradáshoz ezek kevesek.

Aki valóban érti Trianont, az nem elégedhet meg azzal, hogy évente egyszer fáj neki. Annak dolga van vele. Nem nagy, látványos, hősi dolgokra kell gondolni. Inkább olyanokra, amelyekért nem jár taps, és hangos elismerés. Apró dolgok. Trianonról sokszor úgy beszélünk, mintha kizárólag a múlt volna. Pedig minden nemzedéknek felteszi ugyanazt a kérdést: mit kezdesz azzal, ami megmaradt? Mert amit elvettek, azt számon tartjuk. Azt megtanultuk, térképre rajzoltuk, versbe írtuk. De arról kevesebbet beszélünk, amit azóta adunk oda önként. A nyelv igényességét. A közösség iránti felelősséget. A családi emlékezetet. A történelmi önbecsülést. Azt a belső tartást, amely nélkül egy nép előbb-utóbb nemcsak az országát veszíti el, hanem önmaga számára is idegenné válik. Június negyedike nem lehet pusztán gyásznap. Ha csak annak tartjuk, akkor minden évben eljátsszuk ugyanazt a fájdalmat, miközben a hétköznapokban nem változik semmi. A gyász akkor méltó, ha következménye van. Ha másnap egy kicsit komolyabban vesszük a nyelvet, a gyermeket, az iskolát, a határon túli magyart, és saját múltunkat is.

A kérdés tehát nem az, mit vettek el tőlünk 1920-ban. Azt tudjuk. A kérdés az, mit adunk oda azóta önként, naponta, szépen becsomagolva és okosan megmagyarázva. És amíg erre nincs válaszunk, addig ne siessünk a koszorúval és ünnepi beszéddel. Előbb nézzünk bele abba a bizonyos magyar tükörbe…