Ma reggel szembejött velem egy dal. Tompos Kátya Hajnali részegség című dala. Régi kedvencem. Mindig nagyon szerettem benne azt a különös, szinte lehetetlennek tűnő találkozást, ahogy Jimi Hendrix Little Wingje, Kosztolányi Dezső költészete és a magyar népzenei kultúra egymásba simul. És akkor egyszer csak belém hasított a felismerés: ma két éve, hogy Kátya már nincs velünk.
Tompos Kátya 1983-ban született Budapesten. Színésznőként és énekesnőként is különleges, nehezen besorolható jelenség volt. Játszott többek között a Nemzeti Színházban, a Bárka Színházban és számos emlékezetes előadásban, filmen és koncerten. Sokan a hangjáért, mások a színpadi jelenlétéért szerették, de talán a kettő ugyanabból a belső forrásból fakadt. Hosszú betegség után, 2024. május 31-én hunyt el, mindössze negyvenegy évesen.
Személyesen nem volt szerencsém ismerni. Filmjei, koncertfelvételei mellett háromszor láttam élőben színpadon. Egyszer a Fejes Endre–Presser Gábor-féle Jó estét nyár, jó estét szerelem előadásban; 2007 körül Winkler Zsófiként az Aranycsapat című darabban; és a számomra felejthetetlen Holdbeli csónakosban, Weöres Sándor világában, Pávaszemként.
Kevés színész van rám igazán nagy hatással. Ő azzal volt.
Nehéz megmagyarázni ezt az érzést. Amikor megállt a színpad közepén, mintha vele együtt állt volna meg az idő is. És én ott maradhattam vele abban a megállított időben. Az ember sokszor csak utólag, évek múltán érti meg, hogy amit látott, az megismételhetetlen pillanat volt. Olyan, mint egy meg nem érdemelt ajándék. Régóta nem járok színházba. Valami hiányzik nekem a mostani színházak nagy részéből. Tudom, sok tehetséges fiatal színész van, és biztosan igazságtalan is vagyok. De nekem valahogy ez a mai már nem az. Mintha elveszett volna útközben valami a varázslatból. Ha néha mégis elmegyek, gyakran kényelmetlenül érzem magam. Hiányzik az a régi, színházat átható illat, amelyről sosem tudtam eldönteni, kellemes-e vagy kellemetlen. Hiányzik a fények sugarában megcsillanó por. Vagy az is lehet, hogy én maradtam ott valahol, beragadva az időben.
Újra visszanéztem egy felvételt. És a dal visszavitt oda. Egy hang, egy vers, egy dallam, egy emlék — és hirtelen újra ott volt az a csend, amelyben az ember nem akar megszólalni.
Mert ilyenkor meg kell állni. Nincs mese, csak valóság van. Annak is a törékenyebbik változata. Ha színház az egész világ, akkor most le kell engedni a függönyt, és csendben kell maradni. Ide nem illik taps, nem illik ováció. A hallgatás már csak ilyen: nem mond semmit, mégis többet mond minden szónál.
Ez most az a pillanat, amikor nincs más dolgunk, mint bekötni a csónakot a kikötőbe, és várni a napfelkeltét. Számolhatjuk a könnyeket, vagy számolhatjuk a másodperceket. De katarzis nem lesz. Meghajlás sem.
Csak a hiány marad.
És valahol nagyon mélyen: a hála.
“Nem fájt-e széppé tenni annyi rútat,
– Mert rút a munka, bármit is hazudnak! –
Mester, nem fájt-e, hogy ez alkotás mind,
Amely a művész bús díszére válik,
Hogy ennyi fény, csönd, ennyi forma, álom,
Csak meddő győzelem kínon, homályon,
Hogy amíg lelked fényt vet annyi árnyra:
Sötét marad a bánat és a bánya!” /Juhász Gyula/
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás