Hosszú lesz, de röviden nehéz eme fékevesztett hülyeség ellen felszólalni.
Olvasom, hogy a Mazsihisz reméli: Wass Albert utoljára szerepelt magyar érettségin. Kis merengés után azon gondolkodom, hogy többedmagammal vallott véleményemet leírjam-e vagy sem. Mármint azzal kapcsolatban, hogy én mit is remélek pontosan a Mazsihisz kapcsán.
Ismerve azonban azt a mára már jól begyakorolt áldozati pózt, és a mindig mindenre, mindenkire, válogatás nélkül ráhúzható antiszemita kártyát, óvatosabban fogalmaznék. Én bízom benne, hogy egyszer a Mazsihisz is meg tud újulni, és valódi alapértékei mentén, pártpolitikai reflexek, sértettségi logikák és hatalmi igazodások nélkül lesz képes működni. Mert azt a véleményemet továbbra is vállalom, hogy a szervezetnek a rendszerváltás óta igenis meghatározó szerepe volt a társadalmi megosztottság fenntartásában. Még akkor is, ha ezt nem szereti felvállalni; és akkor is, ha sokszor csak kiszolgálójaként jelent meg egyes „rab madaraknak”. Miként abban is bízom, hogy egyszer végre a Mazsihisz sem a kirekesztéssel akar majd küzdeni a kirekesztés ellen. Mert az a sajátos erkölcsi fölény, amelyik úgy akarja megvédeni a nyilvánosságot egy szerzőtől, hogy közben lényegében száműzné őt a magyar irodalmi emlékezetből, nem erkölcsi fölény. Az egyszerűen csak hatalmi igény. Cenzúrára való hajlam, kulturális felségterület-kijelölés, szépen becsomagolva érzékenységbe.
Bár sosem értettem igazán ezt a fajta szemléletet. Hiszen ennyi erővel akkor száműznünk kellene Babits Mihályt is, aki támogatta a Tanácsköztársaság „dicsőséges” 133 napját? Vagy József Attilát, aki az illegális Kommunista Párt tagja volt, és bár később szembefordult a mozgalommal, marxizmusát sosem tagadta meg teljesen? Száműzzük Móricz Zsigmondot is, aki nemcsak a Tanácsköztársasággal szimpatizált, hanem szinte egy teljesen új, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő életutat és eredetet „hazudott” magáról? Igaz, ezt később a szocializmus még tovább erősítette, és sajnos máig sok helyen e lódítások alapján tanítják őt az iskolákban. Kosztolányi Dezsőt is száműzhetjük, amiért dicsőítő verseket írt Kun Béláról? Illyés Gyulát? Ady Endrét? És mi legyen vajon Szabó Lőrinc sorsa? Mert ha egyszer elkezdjük a politikai múlt, a közéleti szerepvállalás, az ideológiai tévedések, a kínos mondatok és a történelmi bűnök alapján rostálni az irodalmat, akkor elég hamar kiürülnek a polcok. Nem csak a jobboldali polcok. Nem csak az erdélyi polcok. Az egész könyvtár.
Pedig a felsorolt írók közül sokan nagy kedvenceim. Ahogyan Wass Albert is. És igen, lehet ezt a mondatot szeretni vagy utálni, de nem fogok bocsánatot kérni érte. A magyar irodalom nem politikai „tisztasági” verseny. Nem pártközponti káderlap. Az irodalom akkor is irodalom, ha az írója nem illik bele egy mai ideológiai elvárásrendszerbe. Sőt, talán éppen akkor kellene igazán olvasni, ha kényelmetlen.A sort persze lehetne folytatni. Nagyon sok írónk kerülhetne „szemétdombra” pusztán amiatt, mert vitatottak a közéleti szerepvállalásai, politikai kötődései, emberi gyengeségei vagy történelmi tévedései. Arról már nem is beszélve, hogy innentől levehetném Heideggert is a könyvespolcomról, és soha többé nem csodálkozhatnék rá a Franco-imádó Salvador Dalí alkotásaira. De talán még Dosztojevszkij, Céline, Pound vagy éppen Brecht környékén is el kellene kezdenünk seprűvel hadonászni. A végén pedig ott állnánk nagyon tisztán, nagyon erkölcsösen, nagyon elégedetten — és kultúra nélkül.
Furcsa, mert a különféle írók nálam szépen megférnek egymás mellett a polcokon. Babits mellett Wass. József Attila mellett Szabó Dezső. Ady mellett Nyirő. Kosztolányi mellett Márai. Nem kezdenek el éjszaka verekedni. Nem jelentik fel egymást. Nem írnak közleményt. Nem követelik a másik eltávolítását az érettségiről. Egyszerűen csak vannak. És aki olvasni akar, az olvas. Aki gondolkodni akar, az gondolkodik. Aki pedig csak háborogni akar, az háborog. Abból ma úgyis túlkínálat van.
Lehet, hogy a háborgás helyett egyszer el kellene gondolkodni. Igen, azon is, hogy mennyire jó, mennyire hasznos, mennyire élő és mennyire tanítható a NAT. De azon is, hogy nem csupán az elmúlt 16 év oktatáspolitikájának csődje köszön vissza nap mint nap egy-egy beszélgetésben, megnyilatkozásban, kommentben vagy iskolai tapasztalatban. Hosszú évtizedek közönyös iskolarendszerei, tanári megalkuvásai, szakmai fáradtságai és olykor nyílt hozzá nem értése is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a fiatalok jelentős része ma már könyvet sem vesz a kezébe. Valahol útközben elfelejtődött az irodalom megszerettetése. Elfelejtődött, hogy az irodalom nem évszámok, életrajzi adatok, memoriterek és kötelező panelekkel visszamondott elemzések halmaza. Nem az a célja, hogy a gyerek bemagolja, mit kell gondolnia Adyról, Petőfiről, Aranyról, Wass Albertről vagy Pilinszkyről. Hanem az, hogy megtanuljon olvasni. Nem betűzni. Olvasni. Érteni. Kérdezni. Vitatkozni. Kételkedni. Megérezni, hogy egy szöveg mögött sors, világkép, bűn, szépség, történelem, hazugság, igazság és ember van. Ehhez képest ma sokszor pont az iskolában utáltatják meg az irodalmat. A nemzetközi mintázat, amely a „poszt-írásbeliség” felé való elmozdulást mutatja, önmagában is elég nagy baj: sokan kerülik a hosszabb, elmélyültebb olvasást, a figyelem szétesik, a gyors tartalomfogyasztás ledarálja a lassú gondolkodást. Erre jön rá az, hogy az iskolai irodalomtanítás gyakran nem ellensúlya, hanem gyorsítója ennek a folyamatnak. Az élmény adása helyett számonkér. Sémát kér vissza, ahelyett hogy gondolkodni tanítana. Nem mer vitát nyitni, hanem rövidre zárja azt.. Ezen pedig csak rontott az erőből bevezetett irodalmi kánon, a lexikális alapú számonkérés elhatalmasodása, és az a görcsös igyekezet, hogy az irodalomból is ideológiai hadszíntér legyen. Sajnos a történelemoktatás is hasonló cipőben jár.
Szóval igen: unalmas ez az állandó Wass Albertezés. Ahogy unalmas az állandó védelme is. Én szeretem Wass Albertet, de nem gondolom, hogy mindenkinek szeretnie kell. Nem gondolom, hogy érinthetetlen. Nem gondolom, hogy kritika fölött áll. Egy a sok magyar írónk közül. Fontos, vitatott, szerethető, támadható, olvasható. És éppen ez lenne a lényeg: olvasható. Nem szentté kell avatni, de nem is kitiltani. Nem oltárt kell neki emelni, de nem is máglyát rakni alá.
Az érettségi nem szoboravatás. Ha egy szerző bekerül egy feladatsorba, az nem azt jelenti, hogy az állam minden mondatával, minden politikai nézetével, minden történelmi szerepével azonosul. Azt jelenti, hogy a szöveg alkalmas lehet arra, hogy a diák olvasson, értelmezzen, gondolkodjon. Ha pedig erre már nem vagyunk képesek, ha minden szöveget előbb erkölcsi karanténba kell zárnunk, mielőtt kézbe vennénk, akkor nem Wass Alberttel van a legnagyobb baj. Hanem velünk.
Mielőtt tehát száműznénk Wass Albertet, majd szépen sorban a többieket is, érdemes lenne megtanulni az értő olvasást. Aztán a kritikus gondolkodást. És uram bocsáss: talán még a forráskritikát is. Mert ez a három együtt csodákra lenne képes. Például arra, hogy ne közleményekből, politikai reflexekből, sértettségekből és kulturális hadjáratokból akarjuk megérteni az irodalmat.
Hanem könyvekből.
És talán ez volna az a pont, ahol végre mindenkinek csendben kellene maradnia egy kicsit — és olvasni.
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás