Zenész a járdán, teher a vállon – gondolatok Hobo Utcazenész című estje kapcsán

Szerdán az egyik művelődési házban volt szerencsém megnézni Hobo estjét, az Utcazenész-t. A darab bár első ránézésre pályatörténet – valójában sokkal több: vitaindító a magyar könnyűzene múltjáról, a “rendszerváltásról” és arról, kinek van joga ma „lázadónak” nevezni magát.

A darab hőse nem Hobo, legalábbis hivatalosan. A színpadon látott zenész fiktív figura, de élettörténetében fájdalmasan ismerős motívumok sorakoznak: gyári KISZ-klubban kezdi, Ki mit tud? és táncdalfesztivál felé kapaszkodik, egy énekesnő kísérőjeként még szovjet turnéra is eljut. Aztán jön a belügyes „ajánlat”: karriert, nagylemezt ígérnek, cserébe lojalitást várnak – és mindenekelőtt: a szövegeket már nem ő írja.Innen már ismerős a lejtmenet: néhány év fényes siker után szétesik a zenekar, a hatalom elveszíti az érdeklődését, a rendszerváltásnál a hős rossz oldalon áll, végül vendéglátóban, mulatós zenekarban köt ki, majd a járdán ülve húzza a maga dalait aprópénzért. Tragédiája, hogy – a narráció szerint – mindenkit képes volt elárulni a sikerért, „csak a zenét nem”.Ez a mondat szépen hangzik, de rögtön fel is tehetjük a kérdést: lehet-e valaki „ártatlan” a művészet szintjén, ha az életben sorra hozta a morálisan vállalhatatlan döntéseket? Az Utcazenész nem erkölcsi tankönyv, de nagyon egyértelmű morális ívre feszíti fel a történetet.

Lázadók, utólag?

Hobo az utóbbi években több interjúban is nekiment az „utólag lázadóknak”, akik ma úgy mesélik a szocializmus kulturális történetét, mintha ők álltak volna szemben a rendszerrel, miközben valójában a fősodor kényelmes oldalán maradtak. Szerinte a hatalom valódi célpontjai nem a nagynevű táncdalfesztivál-sztárok voltak, hanem a Kex, a Syrius, Radics Béla és köreik – azok, akiknek egyetlen nagylemez sem jutott, csak rendőri megfigyelés, ellehetetlenítés, betiltott koncertek. És talán sok igazság is van benne. Elég ha csak Bródy Jánosra gondolok. Ahogy Mező Gábor írja egyik publicisztikájában: “Sok szélsőbalos pol-beat zenészből, szövegíróból lett író (Vámos Miklós), politikus (Haraszti Miklós), rádiós dumagép (Boros Lajos), de Bródy János a maga nemében páratlan. Fordított utat járt be. Ő remek szövegíróból és közepes zenészből lett pol-beat mozgalmár a nyílt (majd később elsunyult) politikai szerepvállalás (SZDSZ) után. Ő lett a mi „John Leninünk”. Jó tényleg sokat tanult John Lennontól. Utóbbi is zenészből lett politikai mozgalmár, hogy vattába csomagolt, szívmelengető szoft-kommunista dalokat írjon. (Imagine). Más kérdés, hogy amíg a marxista, a kábítószerek erdejében teljesen eltévedő Lennont megfigyelte az FBI, miközben a fél világ az ő dalait hallgatta, „John Leninnek” valamiféle kukaborogatás, egy állítólag túl szókimondóra sikerült angliai interjú és néhány szerinte, szerintük nagyon is bátor dal jutott, amelyekkel aztán megüzenték az igazságot Aczél Gyuri bácsinak! Meg persze az az album, amit a KGB egyik kedvencének, az amerikaiak által lesittelt felforgatónak és bűnözőnek, Angela Davisnek ajánlottak.”Ugye hogy hasonlóak?! Csak hát Bródy János egy kicsit sárgább és savanyúbb. S főleg egyre savanyúbb.

„Lennonnak egy hülyét küldött a végzet, hogy kicsúfolja” – énekelte Hobo. A mi „John Leninünk” sorsa pedig az, hogy pártnélküli lovagként viaskodjon a régi szélmalmokkal.

Az Utcazenész ebbe a vitába illeszkedik: nem név szerint, de nagyon is világos utalásokkal beszél azokról, akik szerinte utólag írják át a „hősrocker” szereposztást. A darab egyik lényege, hogy Hobo – a fiktív figura mögé bújva – tisztázni próbálja a saját helyét is ebben a térképben. Egy korábbi interjúban ezt mondta: „Mondhatnám én is, hogy üldöztek, de a Kádár-korszakban megjelent hét vagy nyolc nagylemezem, a Kexnek, Orszáczkynak vagy a Syriusnak meg egy se.” ( Ezért is nevetséges sokszor mikor egyesek- például Koncz Zsuzsa- is lódítani kezdenek arról, hogy őket mennyire üldözték.)

Nehéz ennél pontosabban összefoglalni, mi volt a különbség a megtűrt, a támogatott és az igazából üldözött zenészek között. Hobót verték, figyelték, szívatta a hatalom – de közben mégis voltak lemezei, sőt, időnként kifejezetten „világi” intézmények oltalma alatt dolgozott. Ezt az ellentmondást az est sem hallgatja el: a történet folyamatosan billeg azon a határon, hogy a zenész egyszerre rendszerkritikus és a rendszer terméke. És nekünk a nézőnek kell eldöntenie, mennyire tudunk együtt élni ezzel a kettősséggel.

A kétórás, szünet nélküli monodrámát nyolc új Hobo-dal és nagyjából ugyanennyi zenei idézet tagolja. A táncdalfesztivál-hangzástól a pol-beat felé mutató, politikusabb szerzeményeken át eljutunk a vendéglátós standardekig, a haknizenekarok világáig.

A dalok nem puszta betétek: maguk is történelmi dokumentumokként működnek. A hangszerelés, a ritmus, a szövegvilág egyaránt jelzi, éppen melyik korszaknál járunk, és milyen kompromisszumokat kellett akkor megkötni azért, hogy valaki színpadra léphessen. Hobo a színpadon is azt teszi, amit évtizedek óta: magára húzza a fél világot. József Attilától Viszockijig, Jim Morrisontól a Stones-ig hosszú a lista, akiket feldolgozott, újraértelmezett. Van, amihez nagyon passzol a rekedt, érdes hang, és van, ahol az ember úgy érzi: a dal alatt összeroppan a szöveg. Az Utcazenész esetében azonban az anyag saját, és ha egyenetlen is, kétségtelenül személyes.

„Azt hittük, hogy jobb lesz, ha nincs vér, fájdalom,

a bocsánat győzzön, ne bűn, ne rágalom.

Nem lett senki bűnös, mindenki áldozat,

művirág a síron, szar a szőnyeg alatt.”

(Hobo: Késő van már)

Egyik kedvenc versszakom tőle a rendszer(nem)váltásról. Azt a tipikusan magyar tapasztalatot fogalmazza meg, hogy 1990 után nem lett igazi felelősségre vonás (gondoljunk csak Biszku Bélára): senki nem lett bűnös, mindenki áldozatnak állította be magát, miközben ugyanazok a figurák ültek (és ülnek) továbbra is kulcspozíciókban.

Nem véletlen, hogy sokan haragszanak arra, aki még ma is ’benéz a szőnyeg alá, a függöny mögé’. Hobo érdeme, hogy ezt a kellemetlen, de szükséges kibeszélést sokszor felvállalta – Gulagról, diktatúráról, besúgókról énekelt akkor is, amikor ezek nem voltak divatos témák.

Számomra viszont különösen izgalmas, hogy amikor beszélgetések kapcsán saját családi hátteréről esik szó, kicsit máshova helyezi a mércét.

Avagy csak máig kísérti az apja árnyéka?

Idősebb Földes László nem egy jelentéktelen „sarki munkásőr” volt, hanem a pártállami elit szerves része. A hivatalos életrajzok szerint a háború után gyorsan emelkedett a ranglétrán: volt újpesti párttitkár, megyei szervező, majd a káderosztály egyik kulcsembere, később országgyűlési képviselő, magas rangú pártfunkcionárius. Részt vett az államosítás előkészítésében, a párttagrevízióban, majd a forradalom leverése után a kádári hatalom konszolidációjában.

Később a belügyminiszter első helyetteseként felügyelte a határőrséget, a karhatalmat, a büntetés-végrehajtást, és ott volt a Munkásőrség megszervezésénél is – mindezt nem kartonozói mellékszerepben, hanem döntéshozóként. Ezek a tisztségek nem adminisztratív apróságok voltak, hanem a diktatúra izomzata.

Hobo egy interjúban így beszélt róla: „És akkor valamelyik elkezdi, hogy az apám kommunista vezető volt. Igen, de azt nem teszi hozzá, hogy a II. világháborúban ő volt a néhány magyar partizán közül az egyik, aki megmentett egy csomó embert, és akkor lett kommunista, amikor még senki sem volt az, és haláláig az maradt. De ez az ő dolga, ahogy most lehetne azt mondani, hogy Vidnyánszky miért vállal művészi-politikai funkciókat, amiből óriási balhék vannak, miért húzza magára a gyűlöletet? De ez meg az ő dolga. Ezt az iskolát én kijártam.”

A mondat első fele érthető: egy gyerek – akárhány éves – védi az apját, akit gyerekként hősnek látott. A probléma a második fele: amikor a kommunista hatalmi gépezet egyik fontos szereplőjét egyszerűen a „maga dolgaként” kezeli, és egy lapon említi kortárs rendezőkkel vagy politikusokkal.

A párhuzam olyan, mintha a statáriumrendeletet aláíró pártvezetőt és egy mai, bármilyen botrányos, de demokratikus keretek között mozgó közéleti szereplőt egy súlycsoportba sorolnánk. Itt csúszik el a mérleg – és éppen az az ember mondja ezt, aki saját dalában panaszolja, hogy „művirág a síron, szar a szőnyeg alatt”. A visszaemlékezésekben az is felbukkan, hogy amikor egy szerző – például Kéri Edit – a könyvében részletesen foglalkozott idősebb Földes szerepével az ötvenhatos megtorlásokban, per lett a vége, és állítólag maga Hobo is telefonon próbálta leállítani a témát. Lehet vitatkozni azon, mi igaz ebből pontról pontra, de jelzi, mennyire nehéz még ma is szembenézni azzal, hogy ha a „mi apánk” a rossz oldalon állt. De -„Az ő dolga” mondattal – akkor is súlyos aránytévesztés a kommunista hóhér Földes Lászlót és bárkit a mai közéletből egy lapon említeni…

Nagyon kedvelem Hobót. Ha csak a Középeurópai Hobo Blues III-at írja meg, már azzal is halhatatlan lenne számomra. Tisztelem benne, hogy összetetten látja a világot, ugyanakkor mindig kicsit önhittnek is tartottam, legalábbis ez cseng vissza az interjúiból. Van mire büszkének lenni, sőt! Persze azért voltak egészen „pocsék” dolgai, albumai. (Pl. amit a The Doors dalaival művelt, az szerintem nagyon gáz, ahogyan recsegve bömbölte, hogy „Vándor az úton”…) De felejthetetlen és máig örök ahogy átadta nekünk József Attilát, Viszockijt, Morrisont, Stonest. Sokszor nagyon fontos dolgokat mond ki, és csak bólintani lehet. De mindig voltak nehezen megemészthető mondatai. Nem azokra gondolok, amikor politizált, mert azt ezzel a középutas, békéltető hangnemmel műveli, amire itt mindig szükség van. De hát ő csak ilyen marad, és ez nem von le sokat az életműből, zenei érdemeiből, legfeljebb árnyaltabbá teszi. Sajnos maga az akkori diktatúra volt rohadt; „egy ilyen tehetség, szövegíró zseni kommunizmus nélkül is kitűnt volna.”

Számomra ezért az Utcazenész így nemcsak a magyar rockszakma elhallgatott történeteiről szól, hanem – akarva-akaratlanul – arról is, hol húzza meg a szerző a saját fájdalomküszöbét.

Színpadtechnikailag az est klasszikus Hobo-produkció: a rendező (Vidnyánszky Attila) tág teret ad az előadónak, a látvány inkább jelzésszerű. A két óra súlyát Hobo viszi a vállán: mesél, énekel, kommentál, néha szónokol, máskor összeszűkíti a teret egyetlen suttogásra. Ez az ő igazi terepe. Az est ereje is ebből fakad, és a gyenge pontja is.

Akik fiatalkoruk óta hallgatják a lemezeit, azoknak ez a gesztus természetes. Elfogadják, hogy Hobo hol zseniális szövegmágus, hol fáradt; hogy vannak albumai, amelyeket ma is elővesznek, és vannak, amelyekre inkább nem emlékeznek. Életműve nem steril múzeumi tárgy, hanem hullámzó, egyenetlen, néha bosszantó, máskor katartikus folyamat. A fiatalabb nézőknek viszont az Utcazenész könnyen tűnhet „történelemórának”: tele nevekkel, utalásokkal, olyan konfliktusokkal, amelyekhez nincs személyes emlékük. Rajtuk sok múlik: hajlandók-e végigmenni ezen a két órán úgy, hogy közben nemcsak befogadják, hanem meg is kérdőjelezik azt, amit hallanak.

Az Utcazenész nem hibátlan előadás, és nem is az a célja, hogy az legyen. Inkább egy sűrű, személyes vádirat és önvallomás között lebegő est, amelynek tétje nagyobb, mint hogy „mennyire szórakoztató”. Az este a maga módján helyreigazít: utalva rá kiket üldöztek valóban a Kádár-korszakban, és kik voltak azok, akik utólag festik magukat ellenállónak. Nem tagadja a saját privilégiumait, és kimond olyan mondatokat, amelyekkel mások még ma is adósak. ( Az est egyik pozitív meglepetése, a vártnál őszintébb mondatai az 1981-es tatai rocktanácskozással kapcsolatban.)

Ha valaki érteni akarja, hogyan fonódik össze Magyarországon rockzene, politika, családi lojalitás és történelmi felelősség, nehezen találhat autentikusabb – és vitathatóbb – narrátort Hobónál. Az Utcazenész pontosan ezért fontos előadás. Nem azért, mert minden mondata igaz, hanem mert végre hangosabban mondja ki – ha néha még erőtlenül is- amit sokan évtizedek óta várnak. Az pedig már ránk van bízva, hogy mit kezdünk ezzel a járdán gubbasztó zenésszel, és mit kezdünk azzal a múlttal, amelynek a dalai még mindig a fejünkben szólnak.

Az est kapcsán olvasásra ajánlom Mező Gábor a Kultúra megszállása ( hozzászólásnál) című könyvét, mely egy hosszabb kutatás terméke, amely részben a tömegkultúra kommunista megszállását célozza bemutatni, részben e rezsim végrehajtóinak tovább élését a tömegkultúra területén. Az biztos, hogy igazából sosincs késő. Sosincs késő rendet tenni, kibeszélni a dolgokat, elsősorban azért, hogy legalább a következő generáció ne rontsa majd el. Vagy legalább maradjon esélye el nem rontani.