„Egy lángot adok, ápold, add tovább.”

(136 éve született Reményik Sándor)

Reményik Sándor versei régóta kedvenceim közé tartoznak. Ha azt kellene megmondanom, mikortól, nem tudnék felelni. Talán egy felkérés kapcsán kellett az Eredj ha tudsz címűt elmondanom. Felkészüléskor megfogott, és nem eresztett. Ott maradt bennem mélyen. Aztán jött a többi. Az ember egy idő után már nem azért veszi elő a verseit, mert Reményik Sándort akar olvasni; hanem mert szüksége van arra a hangra, amit csak ő tudott. Erdélyben járva sokszor eszembe jut. Kolozsváron különösen, így akkor is mikor jó 15 éve, egy véletlen folytán sikerült a Szent Mihály-templom tornyába feljutnom. Különös érzés volt, ahogy egyre feljebb haladva a torony száraz, néhol korhadt falépcsőin, az ember magán érezhette az elmúlt századok súlyát. Aztán mikor kiléptem és az alattam elterülő Kolozsvárt szemléltem, a megszólaló harangzúgással együtt hasítottak belém sorai:

„Vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül”(Előhang)

Egészen más úgy olvasni egy költőt, hogy az ember már látta azt a várost, ahol megszületett, ahol élt, ahol végül örökre megpihent. Jártam a Házsongárdi temetőben is. Aki egyszer végigment annak a temetőnek az öreg sírjai között, talán érti, milyen különös hely. Ott valahogy közelebb kerül egymáshoz múlt és jelen. Nevek, évszámok, régi erdélyi családok, írók, tudósok, emberek, akik valaha ugyanazokat az utcákat járták. A temető csendjében az ember óhatatlanul lassabban lép, és már nem kérdés neki, Reményik Sándor Kolozsvárhoz tartozik.

1890-ben látta meg a napvilágot, polgári családban. Jogi tanulmányokat kezdett, de egészségi állapota miatt nem fejezte be az egyetemet. Egyre inkább az irodalom felé fordult, és 1918-ban megjelent első verseskötete, a Fagyöngyök. Alig indult el költőként, amikor körülötte szétesett az addig ismert világ. Erdély történetében 1918 és Trianon nem egyszerűen két évszám. Családok, városok, falvak sorsa változott meg. Az erdélyi magyarság egyik napról a másikra új helyzetben találta magát. Amit addig hazának, országnak, biztos keretnek érzett, bizonytalanná vált. Reményik ezt személyesen élte át Kolozsváron. Ekkor születtek a Végvári-versek.

Végvári néven írt, mintha valóban egy végvár falán állna, és onnan szólna azokhoz, akik vele együtt maradtak Erdélyben. Ezekben a versekben ott van a veszteség, a keserűség, a félelem és az indulat is. Ma, több mint száz év távolából könnyű „csak” történelmi eseményként beszélni Trianonról. Reményik sorait olvasva már sokkal nehezebb. Mert akkor már ott egyszer csak emberek vannak. Olyan emberek, akik nem tudták, mi lesz velük. Maradjanak-e, menjenek-e, hogyan lehet tovább élni ott, ahol tegnap még minden ismerős volt, ma pedig minden megváltozott. Talán ezért olyan megrendítő az Eredj, ha tudsz! is. Érezni benne, milyen lehetett úgy nézni Erdély hegyeit, Kolozsvár utcáit, az otthont, hogy közben felmerült: talán el kellene innen menni. De Reményik maradt. És nekem ez sokat jelent.

Mikor Erdélyben járok, én is érzek valamit abból a ragaszkodásból, amely annyi versében ott van. Furcsa érzés. Az ember vendégként érkezik, mégis vannak helyek, amelyek valami régen ismert dolgot mozdítanak meg benne. Kolozsvár is ilyen. Házsongárd is ilyen. Az ember nézi a régi köveket, olvassa a sírokon a magyar neveket, és hirtelen mintha megelevenedne a történelem. Érzi, ez nem a történelemórák száraz anyaga, itt emberekről van szó.Arról, hogy valakik éltek ott előttünk. Szerettek, féltek, reméltek, elveszítettek embereket és otthonokat. Ugyanúgy ragaszkodtak egy utcához, egy házhoz, egy hegyhez, egy nyelvhez, ahogy mi ragaszkodunk ahhoz, ami nekünk fontos. Reményik verseiben ezt a ragaszkodást szeretem. És a csendjét.

Mert az ő „hangja” sokszor nem hangos. Sokszor egészen halk. A természethez fordul, erdőkhöz, fákhoz, hegyekhez. Beszél Istenhez, önmagához, az elmúláshoz. Betegsége és magányossága végigkísérte az életét. Verseiben ezért van valami különös szomorúság. Nem az a szomorúság, amelyik lehúzza az embert. Inkább olyan, mint az őszi fény. Tudjuk, hogy múlik valami, és talán éppen ettől látjuk olyan tisztán, és érezzük milyen szép is.Későbbi költészete is változott. Az első világháború utáni Végvári-versek kemény hangja lassan elcsendesedett. Egyre többször írt az emberről, a hitről, a megbékélésről, arról, hogyan lehet tisztességesen megmaradni egy nehéz világban. Trianon sebe nem tűnt el belőle. Erdély sem. Csak mélyebbre kerültek. 1941-ben halt meg ott , ahol született, Kolozsváron. Ötvenegy éves volt.

„Egy lángot adok, ápold, add tovább.”

Talán ennél szebben nem is lehet elmondani, mi marad utánunk. Nem tudjuk magunkkal vinni a házainkat, javainkat. Nem vihetjük magunkkal a várost, ahol éltünk. Egyszer el kell engednünk azokat is, akiket szeretünk. A tárgyaink szétszóródnak, a nevünk lassan egy fényképre vagy egy sírkőre kerül. Valamit mégis át lehet adni. Egy történetet. Egy könyvet. Egy verssort. Egy régi családi emléket. Az anyanyelvet. Egy gondolatot arról, hogy honnan jöttünk. Talán ez az a láng. Én is kaptam belőle valamennyit. A könyveiből, Erdélyből, Kolozsvárból, abból a csendből, amit a Házsongárdi temetőben érez az ember. Abból is, hogy Reményik versei ennyi év után még mindig képesek megállítani néhány percre. És szeretném ezt a lángot megőrizni. Mert azt hiszem, lesznek még utánunk is olyan emberek, akiknek szükségük lesz rá.

Egyik legszebb versét hagynám a végére. Nincsenek benne nagy szavak. Nincs benne történelmi kiáltás. Csak valami nagyon egyszerű és nagyon emberi. Az, amit ott sétálva különösen megért az ember: hogy egész életünkben érkezünk és búcsúzunk, sokszor anélkül, hogy észrevennénk.

„Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, –

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.” (Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk)