Magyar Péter „megbékélésről” szóló üzenete a tegnapiak fényében megint nem valódi nemzeti gesztusnak, hanem politikai frázisnak tűnik. Szépen hangzik, jól mutat a kamerák előtt, de a tartalma üres, ha közben egy közjogi eseményből pártpolitikai színpadot próbál csinálni. Az Országgyűlés alakuló ülése nem kampányrendezvény. Nem pártgyűlés és nem is mozgalmi performansz. Nem lehet identitáspolitikai erődemonstráció sem. Ez a magyar államiság egyik kiemelt közjogi pillanata ( tudom elméletben, mert mára a parlamentalizmus is kiüresedett), amelynek megvan a maga rendje, méltósága és súlya. Ilyen eseményen bőven elegendő, sőt éppen ezért méltó lett volna a magyar Himnusz és a Szózat. Ennyi és nem több!
Mert a Himnusz és a Szózat nem egy párt, nem egy politikai oldal, nem egy társadalmi csoport és nem egy aktuális kommunikációs stratégia jelképei. Ezek az egész magyar nemzet közös szimbólumai. A cigány magyaré is. A székely magyaré is. A sváb, horvát, szlovák, szerb, román, ruszin, ukrán, örmény, lengyel, görög, bolgár és szlovén közösség tagjaié is. Mindenkié, aki ehhez az országhoz és ehhez a nemzethez tartozik.
Magyarországon 13 elismert nemzetiség él. Ha egy ilyen közjogi eseményen az egyik közösség külön himnusza, vagy annak tartott dala helyet kap, akkor teljesen jogos a kérdés: a többieké miért nem? Ha a cigány himnuszként ismert dal igen, akkor miért nem a németeké, a szlovákoké, a horvátoké, a szerbeké, a románoké, a ruszinoké, az ukránoké, az örményeké, a lengyeleké, a görögöké, a bolgároké vagy a szlovéneké? És ha mindegyik sorra kerülne, akkor már nem az Országgyűlés alakuló üléséről beszélnénk, hanem egy politikailag megrendezett kulturális-ideológiai műsorról. Márpedig a Parlament ülésterme ilyen esetekben, nem fesztiválszínpad, nem kampánydíszlet és nem szimbolikus megfelelési verseny színhelye.
Fontos kimondani: itt nem a gyerekekkel van baj. A SUGO Tamburazenekar gyerekei tiszteletet érdemelnek. Szépen, becsülettel, felkészülten szerepeltek, amikor előadták a cigány himnuszként ismert „Zöld az erdő” című dalt, majd a „Tavaszi szél vizet áraszt” is elhangzott. Ők nem felelősei ennek a helyzetnek. Ők gyerekek, akik örültek, hogy zenélhetnek az Országházban.
A felelősség azoké, akik ezt a helyzetet megtervezték, politikailag felépítették, majd gyerekeket állítottak a jelenet közepére. Mert így utólag nagyon kényelmes bárkire rámutatni, aki kritizálni meri a rendezést: „nézzétek, ő a gyerekeket támadja.” Nem. Nem a gyerekeket támadja. Hanem azt a politikai cinizmust, amely gyerekek mögé bújva akar erkölcsi fölényt szerezni.
Az Örömóda elhangzása sem azért volt problémás, mert bárki Európa vagy az Európai Unió ellen lenne. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy egy magyar közjogi eseménynek nem kell minden létező szimbólumot magára aggatnia ahhoz, hogy emelkedett legyen. Nem attól leszünk európaiak, hogy az Országgyűlés alakuló ülésén kötelező jelleggel elhangzik az európai himnusz is. Európaiságot nem zeneszámmal, hanem politikai kultúrával, tisztességgel, mértéktartással és intézményi komolysággal kellene bizonyítani.A „Tavaszi szél” bevitele pedig különösen kényes, mert az elmúlt időszakban ez a dal a Tisza politikai-mozgalmi világához is erősen hozzákötődött. Lehet persze azt mondani, hogy ez egy népdal, mindenkié. Ez igaz. De a politikában a kontextus számít. Ha egy dal egy mozgalom rendezvényein, kampányában, közösségi azonosítójaként jelenik meg, akkor annak bevitele egy alakuló parlamenti ülésre már nem ártatlan kulturális gesztus. Az már politikai üzenet.
És nálam itt bukik meg a „megbékélés” nagy szava. Mert a valódi megbékélés nem arról szól, hogy a saját politikai szimbólumaimat, saját üzeneteimet, saját identitáspolitikai jeleneteimet beviszem a nemzeti intézmény közepébe, majd elvárom, hogy mindenki tapsoljon hozzá. A valódi megbékéléshez önmérséklet kellene. Arányérzék. Annak felismerése, hogy vannak pillanatok, amelyek nagyobbak egy pártnál, nagyobbak egy politikai mozgalomnál és nagyobbak egy ügyesen felépített kommunikációs akciónál. Hát tényleg nem tanúltunk az elmúlt 30 év hibáiból? Nem lett már elég jelképünk kisajátítva önös politikai célokért? A Himnusz és a Szózat pontosan azért lett volna elég, mert azokban mindenki benne van. Nem kellett volna külön-külön felcímkézni, ki melyik közösséghez tartozik. Nem kellett volna politikai próbává tenni, ki mire áll fel, ki mire tapsol, ki mikor marad bent, ki mikor megy ki. Ugyan azt a megvetést érzem, mint mikor azt hallom vagy olvasom mostanság, hogy ” most már büszke vagyoka magyar zászlóra.” Én és sokan szerencsére itt vagyunk, és mi mindig is büszkék voltunk rá. Mert ezt nem az éppen aktuális politikai helyzet határozza meg.
Tegnap, ez így így nem a megbékélés kezdete volt. Ez politikai színpadépítés volt nemzeti, nemzetiségi és európai díszletekkel.
És írom ezt úgy, hogy a Zöld az erdő kezdetű mű nagy kedvencem, és mindig elgondolkodtat mondanivalójának mélységével. (És lehet kevesen értik, de a tegnapi napon, azzal, hogy a gyermekeket akaratukon kívül tették ki mindennek, ismét beigazolódott két sora: “Nem loptunk mi, csak egy szöget Jézus vérző tenyeréből.”) A gyerekeknek tisztelet jár. A politikai rendezésnek viszont nem taps, hanem minimum kritika.
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás