Ünnep helyett számvetés

Szekszárd, Alsóvárosi temető, E parcella, 2026.05.09. Itt kellett lennem. Itt és nem a Kossuth téren, az Országház előtt, ahol ma alakult meg az új országgyűlés, és ahol megválasztása után Magyar Péter letette a hivatali esküt, és elmondta első miniszterelnöki beszédét. Sokan ünnepelnek, sokan bíznak, sokan reménykednek. Én kegyeletet rovok le, és kivárok. De kevésbé reménykedem, és kevésbé bizakodom. Amit tudok, hogy nem szégyellem majd bevallani, ha tévedek. De azt is tudom, hogy jelenleg nem tudok érdekközösséget vállalni az ünneplőkkel. Mert nem hiszem, hogy – bár hangzatos- rendszerváltás történt volna. Mert nem hiszem, hogy – bár próbálják elhitetni- valami elkezdődött. Nem vagyok ünneprontó. De szeretek tisztán látni. És mit is látok?

A Shell embere, a Shell Magyarország korábbi ügyvezetője a kormánypárti frakcióvezető. A rendszerváltás óta a legnagyobb kormánypárt frakcióvezetője. A gazdaság- és energiapolitika a Shell globális világából érkező szereplőkre lesz bízva. Sőt, még a szülészorvos-választás is. A formális helyettes, Magyar Péter embere, szintén a globális szektorból jött, és ezt megelőzően LNG-lobbista volt. Ő is, Kármán András is, a pénzügyminiszter is, Kapitány István is, meg Bujdosó Andrea is olyan cégektől érkeztek, amelyeknek a fő tulajdonosai a BlackRock és a Vanguard, a legnagyobb magántőkealapok. Eközben a belügyi tárca egy decathlonoshoz került. Azt hiszem ez kiad egy várható látásmódot. (Szerintem alig egy éven belül neki is állnak az energiapiac teljes liberalizálásának.) De továbbmenve meg kell említenem, hogy szintén fontos pozícióba — a házelnöki tisztségbe, amelynél ha például üresedés van az államfői poszton, rögtön ez a személy lesz az ideiglenes államfő — egy olyan személy került, aki tulajdonképpen a nomenklatúra-burzsoázia második generációjához tartozik. Forsthoffer Ágnes úgy lett szállodacég-ügyvezető, hogy az eredeti céget a felmenője a privatizáció során alapozta meg. És ott a leendő agrárminiszter, Bóna Szabolcs, aki pedig úgy lett a rábapordányi agrárcég vezérigazgatója, hogy a céget az apja alapította, aki 1985-től országgyűlési képviselő volt Kádár János utolsó parlamentjében, és egyúttal TSZ-elnök is. (És itt nem az a lényeg, hogy párttag volt-e vagy sem- a TSZ-elnököt a megyei pártbizottságnak kellett jóváhagynia. Ezt a TSZ-t alakították át magán-részvénytársasággá.)

Persze nincs ezzel semmi probléma- mondom nem akarok ünneprontó lenni- csak szeretem a tisztánlátást. Annyi bizonyos, hogy kormányváltás igen / rendszerváltás még nem történt. És annyira elitváltás sem. Mert miközben ott van a globális nagytőke, ott van a NER-nek a szokott vonala is, kisebbik vagy legkisebb „koalíciós partnerként” pedig a nomenklatúra-burzsoázia felső rétege is kapott fontos pozíciót az új kormányzatban. Formálisan egypárti kormány alakult, de társadalmi és gazdasági hátországát tekintve inkább elitkoalíciónak látom. Ennek pedig én nem kívánok ünnepelni vagy tapsolni.

Ugyanígy nem kívánok tapsolni a rendszerváltás óta folyamatosan a jogállamiságért fennhangon aggódókkal, akik talán nagy örömmámorukban fel sem fogták, hogy elveikkel ellentétes dolgok történtek Magyar Péter beszéde alatt. Jogállamisági szempontból legalábbis különös volt, hogy az Alaptörvényre tett esküt követően azonnal olyan hangvételű politikai támadást intézett a jelen lévő köztársasági elnökhöz, amely nehezen egyeztethető össze az államfői tisztség alkotmányos méltóságának tiszteletével. Persze, csodák még lehetnek. Az ország sorsa jobbra fordulhat. Talán el is indulunk egy úton, melyen ’89-ben nem volt erőnk (és nem is hagytak minket) végigmenni. És én is tévedhetek, mint oly sokszor már. De kivárok. Jelenleg miniszterelnök és parlamenti képviselet nélküli polgárként.

Szekszárd, Alsóvárosi temető, E parcella. Csengey Dénes sírja előtt állva próbálom felidézni szavait. „És végül sajnálom, szívemből megsajnálom azt a nemzetet, amely hagyná, hogy elragadják a felelősség nélküli, gátlástalanul jósolgató párszónokok, a lehetetlen és képtelen teljesülését, holnapi beköszöntét szemrebbenés nélkül becsületszóra megígérő szélfútta szerencselovagok. Mert igazán végzetes, minden reménynek végét vető kaland ez volna. A magyarság akkor folytatná történelme legrosszabb, legpusztítóbb hagyományait, akkor tenné magát örökös vereségre ítélt nemzetté, nyomában pedig örökös tehetetlenné, örökös kiszolgáltatottá, örökös búsulóvá és örökös panaszkodóvá, ha a mostani korszakváltás pillanatában csak azt a kifejletet tartaná méltónak és elfogadhatónak, ami erején felül van, ami számára lehetetlen.Nem részegedhetünk meg, nem válhatunk álmodozóvá a szabadság kagylózúgásában. Megtanulhattuk már, hogy a magyarok Istenét nem lehet megzsarolni: vagy koldusszegény, vagy kőszívű, vagy nincs is odahaza, de egy biztos, sohasem halott a zsaroló fohászokra.És nekünk talán nem is vele van dolgunk. Hanem magunkkal a magyarokkal. Akik nem szertelenséget akarnak és nem zűrzavart, nem botrányokat és nem politikai tűzijátékot, hanem munkát, kenyeret, létbiztonságot, szabad és demokratikus új Magyarországot. Akik Európába akarnak végre eljutni, hazatalálni. De épségben. És mindannyian. Ehhez az akarathoz keres most stílust a nemzet. Az elkötelezettség és a higgadtság, a következetesség és a mértéktartás, az eredményesség és a tisztaság stílusát. Akik a nyilvánosság elé lépünk, mindannyian ezt építjük vagy romboljuk. Ezt a gondolatmenetet nem szánom korlátlan közhasználatra. Nem szánom a gyávaság és a megalkuvás mentségének. Még kevésbé szánom malaclopónak, amelynek takarásában a diktatúra hatalmi összefonódásai a demokráciába átsettenkedhetnek. A szöveg tehát védett. Minden jog fenntartva az új Magyarország demokratikus erői számára.”( A nemzet stílusa)

Tőlem távol a nemzet fővárosában hangosan ünnepelnek. Itt pedig a május délutáni napfény ragyogja be a Szekszárd Alsóvárosi temetőjét. Tudom, hogy sokan, akik még merünk és szeretünk gondolkodni, érezzük úgy, hogy „megszorított nyomorúságban élünk, gondolkodószékeink egérlyukká szűkült odvakban állnak, és ha kimozdulunk, falakhoz simulva, a kabáton is keresztüldudorodó baltával a szívünkben járunk.” De van, amiből nem engedhetünk. Maradunk továbbra is sokan, akik halálosan komolyan veszik azt, amit mondanak, és bizonyos értelemben az életünkkel kezeskedünk érte. És hogyha nem megy, akkor belehalunk. Mert lehet kiterítenek minket, úgyis.