Tegnap egy tartalmas beszélgetésen vettem részt, amelynek apropója a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja, valamint Mező Gábor: Kiterítenek úgyis című könyvének bemutatója volt. A kötet érzékletesen rajzolja meg József Attila környezetének politikai és családi hátterét, és azt is, milyen módszerekkel próbálták különféle mozgalmi körök magukhoz kötni őt. Erősen megjelenik benne a „gyökértelenség”: a széteső sorsok, a társadalmi és családi tragédiák, elhagyott gyerekek, identitásukat vesztett emberek és önpusztító kísérletek történetei. Mindezek közepette különösen megrázó látni, hogyan keresi a költő a kapaszkodókat – és hogyan jut el odáig, hogy szembenézzen egy embertelen logikával. Gondolatébresztő, sűrű anyag: irodalom és történelem egyaránt, a maga árnyékos mélységeivel.
De az ilyen események nem lehet puszta formaságok. Van egy nagyon konkrét, mindennapi tétjük is. Például az, hogy kikről nevezünk el tereket, utcákat, intézményeket,mit is tanítunk az iskolában a felnövő generációnak. És ez nem lehet semleges gesztus, hanem értékválasztás. Végre le kell számolni, a hosszú évtizedekig meghamísított történelmi mesékkel, a jó kommunista történetekkel. És végre elérni, hogy ne olyanok neveit hordozzák a közterületek, akik a diktatúra szellemi vagy gyakorlati kiszolgálói voltak; hanem azokét, akik ellenálltak, akik szenvedtek, akik helytálltak. Ahogy egyszer Mező Gábor mondta: „”A mi dolgunk az, hogy elérjük, több erkölcsi hulláról, több kommunistáról, több Szabó Ervinről, Göncz Árpádról vagy Janikovszky Éváról itt ne legyen elnevezve semmi sem. Ha kell, megvívjuk ezt a harcot, mert ehhez nem is kell hősiesség.” Legyenek előttünk olyan példák, mint Wittner Mária, Pákh Tibor vagy Krassó György – mert ők nem a hatalom kényelmét, hanem a szabadság árát ismerték. Legyen végre egy minimális rendbetétel: a tisztesség, arányérzék, igazságigény mentén.
És ha már tényleg „lekaparjuk a hamis mázat” ’56-ról; Nagy Imre történetét sem érdemes szentképpé csiszolni. Kommunista volt, a rendszerből jött, a rendszer nyelvén beszélt – legfeljebb reformszándékkal a kereteken belül. A róla fennmaradt levéltári iratok pedig azt is megmutatják, hogy a Szovjetunióban „Volodya” fedőnéven titkos informátorként dolgozott, és jelentései nyomán embereket tartóztattak le, majd ítéltek el, végeztek ki. A forradalom és szabadságharc kapcsán pedig, egy az eseményekkel sodródó ember benyomását kelti inkább, mint felelős politikusét. A vége pedig a kommunizmus hideg logikája: a gépezet végül a saját emberét is bedarálta. Persze aztán beindult, és néha az az érzésem, hogy még máig is tart a mítosz teremtés körülötte. Ideje lenne végre a neveket és emlékezetet is ahhoz az elvhez igazítani, ahol kevesebb a legenda, több a tény, és több az igazság.
Mert az idő múlik. Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a tanúk, a túlélők, a nagy alakok „mindig velünk lesznek”. Pedig egyszer elmennek – és utána rajtunk marad az, ami addig az ő hangjuk volt. A történelem velünk él. Nem elég a gyász, jön mellé a kötelesség: emlékezni, elmondani, leírni, továbbadni. Megőrizni ’56-ot annak, ami volt, lekaparva róla a hamis mázat. Mert ‘56 egyszerre volt felemelő és fájdalmas, mégis a legtisztább szabadságpillanat, amikor egy sokat ütött, megtörtnek hitt ország felállt, és megmutatta, hogy van még gerince. És talán ez az egyik legfontosabb tanulság. Őszintén elmondani a leszalámizott Kisgazda Párt történetét, az államosítást, a padláslesöprést, a forradalom utánni megtorlást, a 1963 utáni hazug amnesztia történéseit, a Kádár korszak névtelen áldozatainak történeteit. Megnevezni a felelősöket, hogy végre tisztán is láthassuk, hogyan hazudtak rendszerváltást azok ( és leszármazottaik), akik csak megértve az idők szavát, a vagyon és hatalomátmentésben voltak érdekeltek 1989-ben. A kérdés az, hogy amikor a lényeg számít, képesek vagyunk e félretenni a régi töréseket, és valami közös, nagyobb igazság mentén összeállni.
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás