Nem leszek népszerű. De elhatárolódom az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye minden olyan vezetőjétő akik a “behódoló nyilatkozatot” közzétették. És elhatárolódok minden “békepaptól” is egyben. Talán egyszer az egyház is megtisztul a korrupt és bizonyos érdekkörök kiszolgálásából hasznot váró, helyezkedő vezetésétől. „Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal.”
Látom nagy felháborodást váltott ki Osztie Zoltán atya prédikációja. Meghallgattam, sok véleményt elolvastam és az egyház álláspontját is ismerem. Azt érzem, hogy ebben a vitában mindenki a másik oldal felháborodásával foglalkozik, miközben a lényeg elveszik. (Katolikus vagyok, ugyanakkor bizonyos tekintetben közel áll hozzám a sola Scriptura elvének szemlélete: a Bibliát a keresztény hit és tanítás elsődleges, meghatározó mércéjének tekintem, miközben a katolikus hagyomány és az Egyház tanítóhivatalának szerepét is elfogadom, igaz utóbbit sok esetben fenntartással és kritikával.) Én abból indulok ki, hogy számomra a Szentírás a mérce.
Nem az, hogy 2026-ban mi számít kényelmesnek, korszerűnek és társadalmilag elfogadhatónak. Hiba azt gondolni, hogy a Biblia egy olyan könyv, amelyből minden korszak megtarthatja azt, ami tetszik neki, a többit pedig addig magyarázza, amíg már egészen mást nem jelent.
A házasságról és a családról a Szentírás világosan beszél. Ugyanígy világosan beszél a szexuális erkölcsről is. Lehet ezzel nem egyetérteni. Más erkölcsi mércét is lehet választani. A szabad akarat működhet. De én nem tudom azt mondani és úgy tenni, hogy azok a bibliai mondatok, amelyek ma kényelmetlenek, egyszerűen nem számítanak.
Ebben Osztie atyával egyetértek.
Egy papnak szerintem igenis feladata beszélni bűnről és erényről, házasságról, családról, igazságról, hazugságról és erkölcsről. Akkor is, ha az emberek egy része felháborodik rajta.
És bár ebben mellé állok, nem gondolom, hogy minden mondata helyes volt. Amikor egy pap már nem egy cselekedetet vagy politikai álláspontot bírál, hanem embereket minősít, ott szerintem neki is meg kellene állnia egy pillanatra. Mert ugyanaz a Biblia, amelynek erkölcsi tanítására hivatkozunk, Jakab levelében ezt is mondja:
„Vele áldjuk az Urat és az Atyát, és vele átkozzuk az embereket, akik az Isten hasonlóságára vannak teremtve.”
És utána ott áll a nagyon egyszerű figyelmeztetés: „Testvéreim, ennek nem volna szabad így lennie!”
Ezt Osztie atyának is érdemes lenne komolyan vennie.
Mondhatjuk, hogy valamit bűnnek tartunk. Szerintem azzal sincs baj ha kimondjuk, hogy egy politikai közösség bizonyos értékei vagy törekvései szemben állnak a keresztény erkölccsel. És azzal sincs semmi gond, ha keményen fogalmazunk.
De az Evangélium igazságának kimondása és egy másik ember „megalázása” nem ugyanaz.
Ha a Biblia a mércénk, akkor nemcsak azokat a részeit kell idéznünk, amelyek igazolják a saját álláspontunkat. A nyelvünkre, a másik ember méltóságára és a saját viselkedésünkre vonatkozó részeket is.
De ettől még Magyar Péter reakcióját sem érzem elfogadhatónak. Sőt!
Magyar Péter miniszterelnökként és magánemberként is „azonnali, nyilvános és teljes elhatárolódást” várt a Katolikus Egyháztól Osztie atya mondatai miatt, és bocsánatkérést követelt az atyától.
Bennem meg erre csak egy kérdés fogalmazódik meg:
Milyen erkölcsi alapon ad ő ultimátumszerű elvárást egy kétezer éves Egyháznak?
Persze joga van felháborodni. Vitatkoznia is jogában áll. Sőt még azt mondani is joga van, hogy szerinte az atya méltatlanul beszélt. De ne felejtsük el, hogy az Egyház nem a kormány egyik hivatala, a pap pedig nem a miniszterelnök beosztottja. De továbbmegyek, és itt kimondom azt is, amit személyesen gondolok, akkor is, ha más erről egészen más véleményen van:
Ő (Magyar Péter), aki férjként, apaként és emberként is méltatlanul leszerepelt a nyilvánosság előtt, és a legszentebb emberi kapcsolatokat is gátlástalanul politikai fegyverként használja, ne tanítson emberségre senkit!
Persze Osztie atya hibás mondatai ettől még nem válnak helyessé. De pontosan ez a lényeg.
Nem kell ahhoz mindent elfogadnom, amit egy pap mond, hogy megvédjem a jogát arra, hogy a Szentírás erkölcsi tanításáról beszéljen. És nem kell ahhoz Osztie minden mondatával egyetértenem, hogy zavarjon, amikor egy világi politikai vezető ilyen hangon akarja számonkérni az Egyházat.
Az Egyház végül maga dönti el, hogyan viszonyul a saját papjaihoz. De azzal sem kell egyetértenem, mint ahogy jelen esetben sem tudok teljes mértékben. Hívő emberként magamnak kell eldöntenem, mit tartok összhangban a Szentírással.
Mert számomra végül nem Osztie Zoltán a mérce. Nem is Magyar Péter.
Se nem egy párt. De még az Egyház sem.
A mérce Isten igéje.
Ezért is állok ki egyszerre Osztie atya mellett abban, hogy a keresztény erkölcsről igenis beszélni kell, miközben azt is mondom: atyám, az ember méltóságát akkor is tisztelnünk kell, amikor nagyon nem értünk vele egyet.
Ugyanígy tudom Magyar Péternek is azt mondani: vitatkozz, mondd el a véleményedet – de ne viselkedj úgy, mintha politikai hatalomból te szabhatnád meg az Egyháznak, hogyan kell gondolkodnia és mikor kell vezekelnie.
Ugyanakkor látnunk kell az intő jeleket is. Mai világunkban, sokszor pont az egyházi vezetés hibás helyezkedései révén, és sokszor egyes ügyekben értetlen és gyáva hallgatásuk miatt; az ilyen ügyek ismét az egyház, a hit és a kereszténység elleni támadások felerősödéséhez vezethetnek. És bár nem mindenben értek egyet Ábrahám Róberttel ebben a témában, abban viszont nagyon is, hogy idézem:
„A történelmi egyházak tehát válaszúthoz értek: nem szolgálhatnak tovább két Úrnak! El kell dönteniük, hogy az ideig-óráig tartó világi hatalomnak hajtanak fejet, vagy az Örökkévalónak.
Jól fontolják meg, mit tesznek. A hallgatás ezennel nem opció. Hallgattak, mikor ezen zsarnoki hatalom zsoldosai arról beszéltek, hogy „keresztbe hugyozzák a keresztény Magyarországot”, hallgattak, amikor a házasság szentségét szentségtelenné tették, hallgattak, amikor Pál apostol szavait kiforgatva istentelenségre csábították a híveket, és hallgattak akkor is, amikor a gyerekeinket felajánlották a szodomitáknak. Most viszont döntést kell hozniuk.
És miközben gondolkodnak, hogy a behódolást vagy az üldöztetéssel teli igazságot választják osztályrészül, legyenek vele tisztában, hogy az igazságnak ára van!
Ugyanazon online guillotine alá fogják őket hurcolni, ahol most a plébános is fekszik. Hiszen az ország első emberének Facebook-oldala egy online kivégzőhely, ahonnan cafatjaikat tovább hordják a zsarnok hóhérjai maguk szeletelőibe. Ezen hóhérok neve: 444, Telex, HVG, RTL Klub és tettestársaik.
Végeztek már itt ki és becstelenítettek meg köztársasági elnököt, ügyészeket, politikusokat, egyszerű embereket és újabban papokat is. De az igazságnak nemcsak ára van, hanem jutalma is! Míg a behódolásnak következménye.”
A hit sosem lehet pártprogram – ezt sajnos mindegyik oldalon sokan elfelejtik. A Biblia sosem lehet kampányeszköz.
De ami még fontosabb! Az Evangéliumot nem a politikához kell igazítani – sem jobbról, sem balról. Nekünk kellene újra és újra hozzá igazítanunk saját magunkat. De ez nem jelenti azt, hogy fegyvertelenül, harc nélkül állunk a támadások elé.
Hozzászólás