Az ‘én Kapolcsom’

Az ‘én Kapolcsomnak’ nincs pontos évszáma. Inkább hangulata, illata van. És emlékei. Poros utak, nyitott kapuk, fűben üldögélő emberek, félig összegyűrt programfüzetek, egy templom hűvöse és egy pajta félhomálya tartozik hozzá. Meg az az érzés, hogy az ember egyszer nem megérkezett valahová, hanem egyszerűen csak benne találta magát valamiben.Az „’én Kapolcsom’” valahol a kétezres években maradt. Nem tudnám megmondani, melyik esztendőben veszett el végleg, mert az ilyesmi nem egyik napról a másikra történik. Előbb csak egy-két apróság változik meg, aztán egyre több, végül pedig az ember arra eszmél, hogy ugyanazon az utcán jár, ugyanazok a házak állnak körülötte, mégis valami egészen más veszi már körül. Aztán egyszer csak már nem megy.

Nem állítom, hogy az „’én Kapolcsom’” jobb volt. A múlt iránti szeretet hajlamos megszépíteni a kényelmetlenséget, elfeledtetni a port, a hőséget, a várakozást, a szervezetlenséget, a vízhiányt vagy azt, hogy néha azt sem lehetett tudni, hol és mikor kezdődik egy előadás. A mai fesztivál rendezettebb, kiszámíthatóbb, biztonságosabb és gazdaságilag életképesebb. Nem tagadom. A világ is megváltozott, vele együtt a közönség és annak igényei. Ami néhány ezer ember között természetesen működik, százezres tömegnél már nem hagyható pusztán a véletlenre. Mégis! Az a régi közelebb állt hozzám. Tisztábbnak tűnt. Nem erkölcsi értelemben, mintha akkor mindenki önzetlen lett volna, ma pedig mindenkit kizárólag a pénz érdekelne. Inkább azért, mert kevésbé lehetett pontosan megmondani, hol végződik a falu, és hol kezdődik a fesztivál. A kettő nem vált el egymástól. Nem volt külön a helyszín és külön a rendezvény. A falu maga volt a rendezvény.

Talán ez a legfontosabb különbség.

A történet nem egy fesztiválalapító vállalkozás üzleti tervével kezdődött. Márta István a nyolcvanas évek közepén házat vásárolt Kapolcson, majd amikor az Eger-patak kiszáradt, a helyiekkel együtt szerveződni kezdett a megmentéséért. Így alakult meg 1989-ben a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet. Az első Kapolcsi Művészeti Napok ebből a helyi összefogásból, művészbarátságokból és egy közösen kitalált ünnepből születtek meg. A kezdeti Kapolcsnak nem volt infrastruktúrája. Nem álltak rendelkezésre megfelelő színpadok, parkolók, szállások, áramforrások vagy vendéglátóhelyek. Előfordult, hogy egy előadást autólámpákkal világítottak meg. A művészek egy része ingyen vagy jelképes ellenszolgáltatásért lépett fel, a helyiek pedig házakat, udvarokat, kamrákat és pajtákat nyitottak meg előttük. Szállást szereztek, vendéget fogadtak, pakoltak, főztek, szerveztek. A fesztivál nem rátelepedett a falura; a falu hozta létre. Ezért lehetett a korai Völgy egyszerre falusi és nagyvilági. Nem azért volt emberléptékű, mert jelentéktelen művészek léptek fel benne. Éppen ellenkezőleg. Már az első években ott volt Jancsó Miklós, Cseh Tamás, Sándor György, Galkó Balázs, Kocsis Zoltán, az Amadinda, a Kaláka, Sebő Ferenc, Hobo, Jordán Tamás és Mácsai Pál. Később Udvaros Dorottya, Kulka János, Kern András, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Schilling Árpád és sokan mások jelentek meg a programokban.

A nevek tehát akkor sem voltak kisebbek. A távolság volt kisebb.

Nem egy óriásplakátról nézett le az emberre a művész arca, nem beléptetőkapuk és kordonok sorának túlsó végén állt, hanem meg lehetett látni egy udvaron, egy kocsmában, egy templom előtt vagy a poros utcán. Ugyanaz az ember, aki este fellépett, délután még talán ott ült két paddal arrébb. A művész jelenléte nem merült ki abban az egy vagy másfél órában, amelyet a színpadon töltött. Része lett a helynek, legalább néhány napra. A mai fesztiválnyelvezet pontosan fogalmaz: látogatószám, jegyértékesítés, fogyasztás, kapacitás, célközönség, márkaérték. Ezekre szükség van egy nagy rendezvény működtetéséhez. Csakhogy amikor minden mérhetővé válik, valami olyasmi kerül veszélybe, amit nem lehet látogatónkénti költésben vagy eladott bérletekben kifejezni. Szerintem ez az együttlét minősége. A céltalanság szabadsága. Annak lehetősége, hogy az ember ne azért menjen valahová, mert a programfüzetben egy híresebb név szerepel; hanem azért, mert egy félig nyitott kapun kihallatszik egy hegedű,vagy ahogyan valaki verset mond, vagy egy ismeretlen ember int, hogy menjek nyugodtan, hisz van még hely a padon. A régi Kapolcsban sokszor nem tudtuk előre, mit keresünk. Ezért történhetett meg, hogy szinte mindig találtunk valamit.

A változás persze már jóval azelőtt elkezdődött, hogy professzionális fesztiválmenedzsmentről, készpénzmentes fizetésről és egységes arculatról lehetett volna beszélni. A rendezvény 1995-től viselte a Művészetek Völgye nevet, és fokozatosan egyre több település kapcsolódott hozzá. Kapolcs mellett Taliándörögd, Vigántpetend, Pula, Öcs, Monostorapáti, egy időben pedig Nagyvázsony is helyszínné vált. A különböző falvaknak saját karakterük, programviláguk és kulturális arculatuk alakult ki. Nem egyetlen központi színpad körül forgott minden: templomok, kőfejtők, pajták, kertek, malmok és magánudvarok alkották a Völgyet. Ez a terjeszkedés eleinte nem feltétlenül gyengítette, inkább kitágította az eredeti gondolatot. A Völgy valóban völggyé vált: helyek és emberek laza szövetévé. A falvak nem ugyanazt ismételték meg, hanem mindegyik hozzáadott valamit a közöshöz. Az ember buszra szállt, gyalogolt, stoppolt, eltévedt, lekésett valamit, és közben belebotlott valami másba. Maga az út is hozzátartozott a fesztiválhoz, mely önmagában egy hatalmas utazás volt.

A siker azonban lassan megváltoztatta azt, amit sikeressé tett.

A kétezres évek közepére már százezrek érkeztek a Völgybe. 2007-ben a becslések szerint 250–260 ezer látogató fordult meg a hét településen, egy-egy kiemelt napon pedig több tízezer ember tartózkodott egyszerre a falvakban. Ekkora tömeg már nem férhetett el következmények nélkül a régi keretek között. Parkolókat, nagyszínpadokat, hang- és fénytechnikát, biztonsági szolgálatot, közlekedési rendszert, vendéglátást és komoly szervezői apparátust kellett működtetni. Nem lehet negyedmillió embernek ugyanazt az élményt nyújtani, amely néhány száz vagy néhány ezer ember között megszületett. Nem azért, mert a szervezők feltétlenül elárulták volna az eredeti gondolatot, hanem mert „a meghittségnek is van befogadóképessége”. Egy ponton túl a szabadság és a spontaneitás már nem romantikus, hanem veszélyes, kiszámíthatatlan és pénzügyileg is fenntarthatatlan. A régi működés gazdasági ellentmondásai ekkor mutatkoztak meg igazán. Rengeteg ember érkezett, de a belépőket nem mindenhol ellenőrizték szigorúan. Udvarról udvarra járva úgy is lehetett „kapolcsozni”, hogy valaki alig fizetett jegyért. Ez megőrzött valamit a nyitottságból, de közben kiszolgáltatottá tette a rendezvényt az állami és szponzori támogatásoknak. A fesztivál hatalmasra nőtt, miközben bizonyos értelemben továbbra is úgy próbált működni, mintha egy baráti-közösségi vállalkozás volna.

Ennek a rendszernek előbb-utóbb össze kellett roppannia.

A rekordlátogatottságot követő 2008-ban már nem sikerült előteremteni a teljes Völgy megrendezéséhez szükséges forrást. Egy kisebb, kapolcsi rendezvényt tartottak, a következő évben pedig a Művészetek Völgye teljesen elmaradt. A válság új kulturális utaknak is teret nyitott. Bérczes László és Kiss Móni 2008-ban létrehozta az Ördögkatlant, amely bizonyos értelemben továbbvitte a korai Kapolcs falvakra, személyességre és közösségi jelenlétre épülő szellemiségét. A Völgy 2010-ben újraindult, de már szűkebb földrajzi térben. A korábbi hat-hét település helyett fokozatosan Kapolcs, Taliándörögd és Vigántpetend maradt meg. Megerősödött az udvaros rendszer: egyes művészek, társulatok és kulturális közösségek saját helyszínt és programvilágot kaptak. Ez a forma őrzött valamit a régi sokszínűségből, de egyúttal keretbe is foglalta azt. Ami egykor spontán módon nőtt ki egy-egy udvarból, az most már előre meghatározott, névvel, arculattal és programrenddel működő egységgé vált.

Talán itt kezdődött el az, amit a „szellem különféle keretek közé szorításának” érzek.

Mert a szellem természeténél fogva nehezen programozható. A régi Völgyben az volt az érzésem, hogy előbb létezett a gondolat, és csak utána kerestek neki helyet. Ma gyakran mintha előbb volnának készen a helyszínek és a kommunikációs felületek, és ezekbe kellene beleszuszakolni a gondolatot. A döntő fordulat talán 2014 körül következett be. Megváltozott a tulajdonosi és vezetési struktúra, a fesztivál működésében pedig egyre nagyobb hangsúlyt kapott a pénzügyi tervezhetőség és az új közönségrétegek megszólítása. Megjelentek az elektronikus zenei programok, a nagyobb könnyűzenei produkciók, az erős márkaszponzorok és a hagyományos fesztiválipar bevett megoldásai. A szervezők szándéka érthető volt: egy évről évre a megszűnés szélén álló rendezvényből kiszámíthatóan működő fesztivált kellett teremteni. Az új vezetés alatt a Völgy pénzügyileg nyereségessé és lényegesen jobban tervezhetővé vált.

A professzionalizálódás tehát nem bűn volt, hanem túlélési technika. Csakhogy ami megmentette a fesztivált, át is alakította.

A mai Völgy bizonyos értelemben kényelmesebb. Tudni lehet, hol van a program, mikor kezdődik, milyen műfajba tartozik. A belépés, a fizetés, a közlekedés, a biztonság és a kommunikáció egy nagy rendezvény szabályai szerint működik. A közönség fiatalodott, új zenei világok kaptak helyet, olyanok is eljutottak Kapolcsra, akiknek Cseh Tamás, Kocsis Zoltán vagy egy templomi kamarazenei koncert már nem feltétlenül jelentett volna elegendő vonzerőt. Ha a Völgy kizárólag a régi közönségének emlékeit szolgálná ki, lassan megöregedne és eltűnne. Az új nemzedéknek joga van a saját Kapolcsához, a saját zenéihez, éjszakáihoz, találkozásaihoz és történeteihez. Lehet, hogy valaki húsz év múlva ugyanolyan fájdalmas szeretettel gondol majd a mostani Völgyre, ahogyan én gondolok a kétezres évek Kapolcsára.

Mégis az arány az, ami megváltozott – és ez az, ami zavar.

Régen úgy tűnt, hogy a művészet hívta életre a fesztivált. Ma időnként úgy érzem, hogy a fesztiválüzemnek van szüksége művészetre, hogy megtöltse a rendelkezésére álló felületeket. A különbség alig észrevehető, mégis lényeges. Az egyik esetben a forma követi a tartalmat. A másikban a tartalom igazodik a már kialakított formához. A készpénzmentes fizetési rendszer körül kialakult 2022-es konfliktus is jelképes volt. Ami a szervezés szempontjából egységes és hatékony megoldásnak látszott, azt számos kézműves újabb költségként és a saját szabadsága korlátozásaként élte meg. A vita túlmutatott a fizetés módján: azt mutatta meg, milyen nehezen fér meg egymás mellett a fesztiválüzem szabályossága és a régi Völgy lazasága. A mai Kapolcs működőképességének ára az, hogy mindennek helye, ideje, díja, szerződése és felelőse van.

A legfájóbb kérdések mégsem ezek. Hanem a falvaké.

Mert a Művészetek Völgye ma is a falusi környezetből nyeri a legnagyobb erejét. A házak, a kerítések, a templomtornyok, a patak, a keskeny utcák, a dombok, a kertek és az udvarok nem egyszerűen dekorációk. Ezek adják azt a különbséget, amely miatt a Völgy nem válik teljesen azonossá a többi nyári fesztivállal. Kapnak-e bármit a települések és a helyiek? Természetesen vannak, akik szálláskiadásból, vendéglátásból, az udvarok vagy a telkek átengedéséből jelentős bevételhez jutnak. A fesztivál gazdasági-társadalmi hatásairól készült kutatás ugyanakkor arra is rámutatott, hogy az előnyök egyenlőtlenül oszlanak meg. Akinek van kiadható háza, telke vagy vállalkozása, sokat nyerhet. Más helyiek viszont leginkább csak elviselik a tíznapos tömeget, miközben közvetlen anyagi hasznuk nem származik belőle. A kutatás a helyiek bevonásának, a kommunikációnak és a településekhez visszajutó támogatások átláthatóságának hiányát is problémaként nevezte meg.

A falvak ma is rengeteget adnak a Völgynek, de kevésbé látható, mit kapnak tőle vissza hosszú távon. Nem csupán a fesztivál tíz napjára gondolok, és nem csak arra, hogy mennyit keres egy szállásadó, egy vendéglátós vagy egy udvartulajdonos. Hanem arra, mi marad ott az év többi részében. Élhetőbb lett-e a település? Könnyebb-e ott maradni a fiataloknak? Nyíltak-e egész évben működő közösségi terek, szolgáltatások, kulturális műhelyek? Erősödött-e a helyi közösség? Érzik-e a lakók, hogy a fesztivál ma is az övék, vagy inkább olyasvalami, ami évente egyszer elfoglalja a környezetüket? Nagy különbség van aközött, hogy egy falu befogad egy fesztivált, és aközött, hogy egy fesztivál használ egy falut. A régi Völgyben a falusiak nem csupán szolgáltatói és elszenvedői voltak a rendezvénynek. Társai, alakítói, házigazdái voltak. Kaput nyitottak, helyet kerestek, ételt adtak, vitatkoztak, segítettek, és joggal érezhették úgy, hogy ami történik, az az ő történetük is. Kapolcs egykori polgármestere és az egylet egyik alapítója később arról beszélt: kezdetben a helyiek a magukénak érezték a fesztivált, idővel azonban személytelenebbé és anyagiasabbá vált. A változást ő sem kizárólag az új vezetésnek tulajdonította, hanem a fogyasztói világ átalakulásának is.

Talán ez a legigazabb megközelítés. Nem kell bűnöst keresni.

Nem egy gonosz befektető, egy érzéketlen szervezőcsapat vagy egy rossz közönség vette el tőlünk a régi Kapolcsot. Mi magunk is megváltoztunk. Másképpen utazunk, másképpen szórakozunk, másképpen fogyasztjuk a kultúrát. Elvárjuk a kényelmet, a pontos tájékoztatást, a bankkártyás fizetést, a nagy neveket, a tiszta mosdót, a biztonságot és azt, hogy mindig történjen valami. Folyamatosan választani akarunk, és közben egyre kevésbé hagyjuk, hogy valami véletlenül történjen meg velünk.

A mai Völgy ennek a világnak a fesztiválja.

Tíz napon át, három településen, több mint négyezer programmal várja a közönséget. Ekkora kínálat már önmagában is választási kényszert teremt, és az állandó félelmet, hogy az ember lemarad valamiről. A ’régi Kapolcsban’ is lemaradtunk dolgokról. Csak akkor talán nem bántuk ennyire. Mert akkor nem azért mentünk oda, hogy mindent megszerezzünk, amit a program kínál, hanem azért, hogy néhány napra máshogyan legyünk jelen a világban. Nem élményt vásároltunk, hanem időt vesztegettünk, a maga szépségében. Beszélgettünk. Ültünk. Vártunk. Néztük az embereket. Elindultunk valahová, aztán máshol kötöttünk ki. Az ’’én Kapolcsom’’ ma már nem található meg teljes egészében a térképen. Egy része persze ott van a Kaláka Versudvarban, egy templomi koncertben, egy váratlan beszélgetésben, egy félreeső udvarban vagy abban a pillanatban, amikor estefelé elcsendesedik az utca. A régi szellem nem tűnt el végleg. Inkább kisebb helyekre szorult vissza, és meg kell keresni a márkák, nagyszínpadok, programtáblák és hömpölygő emberek között.

A régi Kapolcsból nemcsak művészek, falvak és udvarok tűntek el. Eltűnt belőle a saját akkori életünk is. A társaságok, a várakozások, a nyarak, az életkor.

Ezért nem lenne tisztességes, ha visszakövetelném a múltat. Csak azt szeretném, ha a változás közben nem felejtenénk el, miből született mindez: hogy Kapolcs nem egy üres terület volt, amelyre valaki felépített egy sikeres fesztivált. Emberek éltek ott, akik megnyitották a házaikat. Volt egy kiszáradó patak, amelynek megmentéséért összefogtak. Voltak művészek, akik nem azért érkeztek, mert egy piackutatás szerint megfelelő számú jegyet lehetett velük eladni. És volt egy közönség, amelyet még nem célcsoportnak neveztek. A Völgy jövője valószínűleg nem azon múlik, hogy vissza lehet-e alakítani olyanná, amilyen harminc évvel ezelőtt volt, hanem azon, hogy a professzionális működés, a gazdasági siker és a tömeg mellett marad-e benne elegendő hely a kiszámíthatatlannak, a személyesnek és a helyinek. Azt hiszem, én már nem megyek vissza. Az „én Kapolcsom” valahol ott maradt, és valamiképpen én is ott maradtam vele a múltban: abban az időben, amikor a falu még nem csupán helyszíne, hanem oka, tartalma és lelke mindannak, ami történt. Talán éppen ezért volt benne több varázslat.