Szent László napján

Most mikor a progresszív liberális erők újult erővel támadják hazánkat; mikor folyamatos provokációként tolják arcunkba – egyes kisebbségeket folyamatosan felhasználva- azon eszméket, melyek bár történelmünk folyamán jelen voltak, de megerősödni a többségi társadalom értékrendje miatt nem tudtak. Most, mikor a normalitást naponta kigúnyolják, mikor városában, Nagyváradon katolikus papra törik rá a falat…Mikor nyughelyén egy új, szekuláris birodalom épül. Mikor országában az emberellenes ideológiát ünnepli a csőcselék, és mikor csonka országunk fővárosát a progresszív liberális erők színes rongyokba öltöztetik…Nos most ismét eszembe jutnak a templomokban oly sokszor énekelt sorok:

„Isten, hazánkért térdelünk Elődbe.

Rút bűneinket jóságoddal född be.

Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed,

Érdemét idézzed.

István királynak szíve gazdagságát,

Szent Imre herceg kemény tisztaságát,

László királynak vitéz lovagságát,

Ó, ha csak ezt látnád!”

Szent László király a magyar középkori történelmünk egyik legfontosabb alakja. Személyében a történelem és a legenda különösen erősen összefonódik: egyszerre emlékezünk rá határozott kezű uralkodóként, sikeres hadvezérként, az egyház támogatójaként és a magyar lovagkirály eszményképeként is.

László az Árpád-ház sarjaként, a 11. század közepén, a magyar királyi család belső viszályai idején született, valószínűleg Lengyelországban. Apja I. Béla király, anyja pedig a lengyel származású Richéza volt. Gyermekkora és ifjúkora nem békés udvari környezetben telt, hanem olyan időszakban, amikor a magyar trónért folyamatos küzdelmek zajlottak. Ez a háttér nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy Lászlóból később erős akaratú, katonailag is kiváló uralkodó vált.

Már hercegként jelentős szerepet játszott az ország védelmében. A hagyomány szerint különösen a keleti betörések elleni harcokban tűnt ki bátorságával. A legismertebb hozzá kapcsolódó történet a leányrabló kun vitéz üldözése és legyőzése. Ez a jelenet nemcsak a krónikákban, hanem számos középkori templom falképén is megjelent, ami jól mutatja, milyen mélyen beépült Szent László alakja és tisztelete a magyar vallásos és népi emlékezetbe.

László 1077-ben került a magyar trónra. Uralkodásának egyik legfontosabb feladata a belső rend megszilárdítása volt. Az országot korábban trónharcok, külső támadások és társadalmi bizonytalanságok gyengítették, ezért törvényei rendkívül szigorúak voltak. Különösen a lopást, rablást, nőrablást, erőszakot és az egyházi rend megsértését büntette keményen. Mai szemmel ezek az intézkedések gyakran túlzottan kegyetlennek tűnnek, de a korszak viszonyai között a király célja az állam rendjének és a magántulajdon biztonságának helyreállítása volt.

Szent László a keresztény magyar állam megerősítésében is nagy szerepet vállalt. Támogatta az egyházat, püspökségek és egyházi intézmények működését segítette, valamint hozzájárult ahhoz, hogy Szent István államalapító munkája végleg megszilárduljon. Uralkodása alatt, 1083-ban történt az első magyar szentek tiszteletének hivatalos megerősítése: István király, Imre herceg, Gellért püspök, valamint András és Benedek remeték szentté avatása. Ez nemcsak vallási, hanem politikai jelentőségű eseménynek is tekinthető, hiszen tovább erősítette a keresztény magyar királyság tekintélyét.

Külpolitikájában László határozott és eredményes uralkodónak bizonyult. Hadjáratai során rendületlenül védte az ország határait, fellépett a betörő népekkel szemben, és 1091-ben beavatkozott Horvátország ügyeibe is. Ezzel megkezdődött a magyar–horvát történelmi kapcsolat hosszú korszaka. Bár ez a lépése a pápasággal való viszonyt is bonyolultabbá tette, László tekintélye Magyarországon tovább erősödött.

A történeti László király mellett legalább ilyen fontos a legendák Szent Lászlója is. A néphagyomány magas, erős, igazságos és mélyen vallásos királyként őrizte meg alakját. A róla szóló történetekben gyakran csodás módon segíti népét: vizet fakaszt, megmenti katonáit, győzelemre vezeti a magyarokat, vagy halála után is oltalmazóként jelenik meg. Ezek a mondák nem pusztán mesék, hanem jól mutatják, hogy a középkori magyar ember számára László a védelmező király mintaképévé vált.

Egy középkori himnusz Szent Lászlót „Csillagok közt fényességes csillagnak” dicséri. 1192-ben III. Béla dicső múltunk legfénylőbb csillagát, az országát minden helyzetben megoltalmazó szent királyt, a magyar uralkodói eszmény egyik legtökéletesebb megtestesítőjét, a kereszténység következetes védelmezőjét és terjesztőjét szentté avatta. Ereklyéinek hermát készíttetett, melynek utódja ma Győrben található meg.

III. Celesztin pápa két bíborost küldött, hogy Szent László király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte az olasz „csodaszakértőket”. 1192. június 27-én, déltájban a nagyváradi székesegyház fölött, tündöklő fényes csillag jelent meg. A csillag két órán át tündökölt vörös fénnyel Szent László király sírja felett. Szent László napját a szokástól eltérően azóta nem fénnyé válásának, égi születésnapjának évfordulóján tartjuk, hanem június 27-én, a nagyváradi csillagjelenés napján.

Szent László halála után elsősorban törvényeivel, pogányok elleni hőstetteivel, hatalmas testi erejével és erényeivel maradt meg a magyarság tudatában. Kanonizációja után harcos szentként emlékeztek meg róla, kultusza a lovagi eszmény Anjou-kori hódításával pedig tovább árnyalta alakját.

Számtalan, ma is élő csodatétel emlékeztet minket Szent László királyunk szentségére. Nevéhez csodák és mondák végtelen sora fűződik. Szent László a lovag király, férfias, bátor harcos, hősies, ugyanakkor gyengéd és védelmező. Védi a nőket és irgalmas a bajbajutottakkal, betegekkel szemben. A róla feljegyzett történetek egy nemes királyról regélnek.

Nagy Magyarország egész területén találunk Szent László forrásokat, amit nemes királyunk fakasztott bárdjával, szomjazó katonáinak. Csaknem 30 falu vallja, hogy a lovagkirály keze, kardja, bárdja, lándzsája vagy épp lova patája nyomán fakadt forrásvíz a településük közelében / pl. Nyitra, Püspökszentlászló, Torda, Erdőbénye, Kővágótöttös/. Imádságára nyílt meg a tordai hasadék, hogy megmenekítse Szent Lászlót az üldöző kunok elől; lovának nyolcszögű patkónyomát máig őrzi a Patkóskő.

Égi sugallatra kilőtt nyílvesszője megmutatta, hogy melyik növényből készítsen főzetet a pestisjárvány megállítására. Ezt a füvet, amelynek latin neve Gentiana cruciata, ma is Szent László füvének nevezik.

A besenyőket üldöző seregével nagy pusztaságba jutott, ahol éhínség támadt. A király imádsága végeztével szarvasok és bivalyok egész csordája termett előtte, amelyek szelíden követték őt a táborába. Ezt látva „dicsérték Istent az ő szentjében, aki által ilyen kegyelemben részesültek”.

Szent László 1095-ben hunyt el. Emlékezete halála után sem halványult el. A legenda szerint végső temetkezési helyére igen kalandos körülmények között került. Végrendelete szerint Nagyváradon kívánta eltemettetni magát. Emberei azonban féltek, hogy a nagy melegben oszlásnak indul a király holtteste, ezért vonakodtak Váradra szállítani. Úgy döntöttek, inkább Somogyváron temetik el. Miközben az urak még a nagy király halála iránti bánatukban a tort tartották, a király holtteste az udvaron egy szekéren nyugodott. Egyszer csak a négy ökör szép lassan elindult Szent László holttestével. Négy álló napig ballagtak az ökrök és a holttest oly romlatlan maradt Váradig, mint volt kezdetben. Sírja Nagyváradon fontos zarándokhellyé vált, tisztelete pedig az egész magyar nyelvterületen elterjedt.

Nagy Lajos idején rettenetes tatár horda támadt Székelyföldre. A székelyek elkeseredve imádkoztak segítségért a néhai lovagkirályhoz. A monda tanúsága szerint ekkor szellemhad jelent meg a székely sereg fölött. Élén hófehér paripáján Szent László, aki „fejjel magasabb mindenkinél”, fején aranykorona, kezében csatabárd. A sereg látványától megijedt a tatár had, kezükből kihullt a fegyver, s Nagyváradon a király sírja előtt kereszténnyé lettek. Az 1479-ből származó Dubnici krónika így emlékezett a nevezetes eseményre:

„A székelyek az Úr 1345. évében, vízkereszt táján egynéhány magyarral kiszállván a tatárokra, számtalan pogányt kardra hánytak. A harc három napig tartott. És beszélik, hogy míg az üldözés tartott, Szent László király fejét a váradi egyházban sehol sem találták. Az egyház őre negyednap újból bement keresésére, akkor már ott volt szokott helyén, de átizzadva, mintha élve nehéz munkából tért volna vissza. Az őr elmondta a csodát a kanonoknak és egyéb jámbor embereknek, egy öreg tatár pedig megerősítette állítását. Azt beszélte ugyanis, hogy őket nem a székelyek és a magyarok verték meg, hanem ama László, akit mindig segítségül hívnak. És a többi tatár szintén bizonykodott, hogy mikor a székelység rajtok ment, egy hatalmas termetű vitéz járt előttük, magas lovon, fejében arany korona, kezében szekerce, és mindnyájukat lefogvatott rettenetes csapásaival és vagdalkozásával. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündöklött csodálatos fényességben, fején aranykorona. Világos ebből, hogy a székelyeket Krisztusért harcoltukban maga a boldogságos Szűz Mária és Szent László segítette a pogányok ellen, akik saját erejökbe és sokaságukba vetették bizodalmukat.”

1192-ben, III. Béla király kezdeményezésére június 27-én avatták szentté. Ettől kezdve kultusza még erősebb lett, és alakja a magyar királyeszmény egyik legfontosabb példájává vált.

Segíts meg minket még egyszer, Szent László király!