A csönd tanúja

Pilinszky János 45 éve, 1981. május 27-én hunyt el Budapesten, ugyanabban a városban, ahol 1921-ben született. Számomra máig meghatározó alakja költészetünknek. Először amolyan ünnepibb megemlékező sorokat terveztem írni. De be kellett látnom, az ő költészete eleve nem ezt kéri. Nem azt, hogy beszéljünk róla, hanem azt, hogy egy időre hagyjuk el a fölösleges beszédet.

Pilinszky a huszadik századi magyar líra egyik legnagyobb tanúja. Nem krónikása a történelemnek, hanem tanúja annak, amit a történelem az emberrel tesz. 1944-ben katonának hívták be, Ausztriába és Németországba került; s bár a harcokban nem vett részt, de a háború végén közvetlen közelből találkozott a koncentrációs táborok és az emberi kiszolgáltatottság megtapasztalásával. Ez az „élmény” aztán látásmód lett nála. Látásmód, ahol a világ úgy jelenik meg, mint sebzett, elhagyott, ítéletre váró, mégis megváltásra szoruló valóság.

Költészetére nem jellemző a bőbeszédűség. Nem magyaráz, inkább sűrít. Kevés szóval dolgozik, de ezek a szavak olyanok, mintha mögöttük egész elhallgatott világok állnának. A Trapéz és korlát, a Harmadnapon, az Apokrif, a Négysoros, később a Szálkák és az Egyenes labirintus számomra máig ható versek, melyek nem azért fontosak, mert szépen beszélnek a szenvedésről, hanem mert visszaadják a szenvedés méltóságát. A diktatúra éveiben 1951 és 1956 között nem publikálhatott; második kötete, a Harmadnapon csak 1959-ben jelenhetett meg, majd késve, de egyre világosabban a magyar irodalom megkerülhetetlen életművévé vált.

Sokszor hallom, hogy katolikus költő volt. Én pontosítanám. Pilinszky vallásossága nem sablonos. Ő maga úgy tartotta: költő és katolikus. És ez a különbség lényeges. Nem hittérítő verseket írt, nem az irodalmat állította egy előre kész tanítás szolgálatába. Hite sokkal mélyebben dolgozott: a bűn, a részvét, a kegyelem, az irgalom és a megváltás utáni szomjúság formájában. Talán Jelenits István fogalmazta meg legjobban, mikor azt írta: „Pilinszky művészetén átfénylik a hit, de nem didaktikusan, hanem belső erővel.” Talán ezért is merem azt mondani, Pilinszky nem vigasztal olcsón. Nem azt mondja, hogy a világ végül is rendben van. Ellenkezőleg. Ő tudja, hogy nincs rendben. De azt is tudja, hogy az emberi szenvedés végső mélységeiben sem szabad lemondani az irgalomról. Nála a kereszténység nem erkölcsi fölény, hanem a bűn tudása és a szeretetre való rászorultság. Ezért tud egyszerre komor és reménykedő lenni. A halálról is úgy beszél, mint aki nem menekül előle, de nem is engedi, hogy a halálé legyen az utolsó szó.

Nem szabad elhallgatnunk, hogy mind oly sokan, ő is küzdött a „démonjaival.” Szerintem, Pilinszky méltatásához hozzátartozik, hogy ne szobrot faragjunk belőle. Visszahúzódó, szorongó ember volt; a hirtelen növekvő ismertség sem oldotta fel magányát. Sok forrás szerint is önpusztító életmód jellemezte: láncdohányos volt, erősen ivott, gyógyszereket szedett, rengeteg kávét fogyasztott, kapcsolatai pedig nem mindig hoztak békét számára. De ezek nem csökkentik életműve súlyát, de emberibbé teszik a róla kialakítható képet. Pilinszky sosem a sértetlenek magasából beszélt a sebzettekhez, hanem maga is sebzett emberként kereste a kegyelmet.

Számomra ezért hat ma is olyan erősen. Korunkra jellemző lett, hogy az emberek gyakran hamarabb adnak tanácsot, ahelyett, hogy előbb csak jelen lennének a másik fájdalmában. Pilinszky költészete viszont nem ad gyors válaszokat, inkább a jelenlétre tanít. Arra, hogy az ember nemcsak akkor ember, amikor sikeres, rendezett, ép és derűs, hanem akkor is, amikor fél, szégyenkezik, veszteséget hordoz, vagy nem tud mit kezdeni saját életével. Verseiben a kiszolgáltatott ember nem puszta áldozat, hanem titokzatos méltóság hordozója. Ahogy a Magyar Kurírban fogalmazták meg találóan: „Pilinszky munkássága azért marad eleven, mert nem engedi, hogy a borzalmat esztétikai tárggyá szelídítsük, de azt sem, hogy a borzalom elvegye az ember végső reményét.” Egész pályáján át szinte egy kérdés lüktet végig: mi marad az emberből, ha minden külső támasz lehullik róla? Válasza nem könnyű, de mély. Marad a csönd, a seb, az irgalom lehetősége — és talán az a szeretet, amelyet nem birtokolni, hanem elfogadni kell.

Halálának évfordulóján egy olyan emberre emlékezhetünk, aki a huszadik század legsötétebb tapasztalataiból könyörületet formált. Nem volt hibátlan. Nem volt könnyű. De szerintem pont törékenységében lett hiteles. Írásai pedig egyértelmű figyelmeztetések számunkra. A világot nem az menti meg, aki zajosan igazolja önmagát, hanem aki képes odahajolni az elhagyottakhoz, a bűnösökhöz, a szenvedőkhöz — és végül saját sebzettségéhez is.

„Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.” /Négysoros/