Csurka Istvánra emlékezve

Vannak emberek, akiket sem koruk, sem az utókor nem tud egyetlen mondatba zárni. Csurka István ilyen ember volt. Ma születésének napján rá emlékezek. Milyen is volt? Nehéz megmondani. Az biztos, hogy nem lehetett közömbösen elmenni mellette. Nem simult bele a közélet díszleteibe, nem kérte a jóváhagyást, és főleg nem igazította a mondatait azok ízléséhez, akik mindig készen álltak ítélni, de ritkán volt bátorságuk kockázatot vállalni.

Sokan ma is feszengve ejtik ki a nevét. Mintha még mindig tartana valami régi fegyelmi tárgyalás, ahol valahol a háttérben ott toporogna a hajdani véleményterror maradéka, néhány SZDSZ-s társaságában; és köhécselve, szemöldököt ráncolva, utolsó erejével még rendre utasítani próbálva mindenkit, aki nem a megszokott sablonok szerint beszél róla. Különös látvány ez: azok közül, akik valaha közel álltak hozzá, vagy értették, mit akar mondani, ma is többen inkább félrenéznek. Nem azért, mert ne lenne véleményük, hanem mert a közéleti gyávaság nálunk tovább él, mint a bátorság. Pedig ennyi év távlatából már igazán ideje volna felnőtt módon beszélni Csurkáról. Ennyi év – és a tények birtokában- ideje lenne beismerni, hogy nagyon sok minden csak a lejáratását szolgáló hazugság volt; politikai és közéleti ellehetetlenítésének eszköze.

Lehet vele vitatkozni. Lehet egyes mondatait túlzónak, egyes politikai lépéseit vitathatónak tartani. Lehet azt mondani, hogy nem mindig mért azon a sokszor közhelyes, kisujjeltartós, a liberális demokrácia megalkuvását erősítő diplomata-nyelven. Igen nem minden megfogalmazása simult a vasárnapi ebédlőasztalok modorosságához. De egy dolgot eltagadni csak rosszhiszeműen vagy ostobán lehet; Csurka István nem mellékalakja volt a magyar közéletnek, hanem egyik legkarakteresebb, legtehetségesebb és leginkább sorsszerű figurája.

Íróként is jelentős volt, politikai gondolkodóként is megkerülhetetlen (Személyesen az 1985-ös monori tanácskozástól 2002-ig terjedő írásait kedvelem.) Volt benne valami a régi magyar alkatból, a tehetség, a seb, a düh, az éleslátás és a végzetes hajlam arra, hogy kimondja azt is, amit más csak halkan, néha ökölbe szorított kézzel a fogai között sziszegve mert. Ezért szerették sokan, és ezért gyűlölték olyan sokan. Mert a tehetséget még megbocsátják, az igazsághoz közelítő bátorságot már kevésbé. Főleg akkor nem, ha az nem a megfelelő szalonokból érkezik.

A “rendszerváltozás” körüli idők egyik nagy magyar drámája volt, hogy a nemzeti oldal nagy alakjait nemcsak ellenfeleik próbálták egymásnak fordítani, hanem maga a korszak is. Ebben a történetben Csurka és Antall neve óhatatlanul együtt kerül elő. Két különböző habitus, két különböző módszer, de nem két idegen világ. Az egyik inkább a mértéktartás, a másik inkább a figyelmeztetés embere volt. Az egyik építkezni próbált a lehetőségek szűk terében, a másik hamarabb észrevette, milyen erők dolgoznak a háttérben, és milyen gyorsan szerveződik újra mindaz, amiről azt hittük, végleg megbukott. Ebből feszültség lett, majd szakadás. De aki ezt puszta személyes ellentétként meséli, az vagy nem érti a kort, vagy kényelmesen hazudik róla.

Utólag sok minden világosabb. Ma már nehéz nem látni, hogy Csurka több kérdésben korábban érzékelt folyamatokat, mint mások. Nem azért, mert tévedhetetlen volt, hanem mert ösztöne volt a hatalmi szerkezetekhez, a nyelvi csalásokhoz, a politikai álcázásokhoz. Az efféle ember persze mindig zavaró. A társaságias hazugság egyik alapszabálya ugyanis az, hogy ne nevezd nevén azt, ami történik. Csurka erre kevéssé volt hajlandó. Ezért aztán megkapta mindazt, amit nálunk az kap, aki nem kíván részt venni a kollektív önbecsapásban: megbélyegzést, kiforgatást, morális pózolást azok részéről, akiknek erkölcsi fölénye többnyire hangosabb volt, mint amennyire valós és meggyőző.

Ami különösen bosszantó, de valahol elégtétel, hogy sok egykori bírálója mára nem cáfolat, hanem sima lábjegyzet lett. A nagy vádlók hangja elcsuklott, a hajdani ítéletek megkoptak, a fölényeskedésből pedig legfeljebb savanyú utóíz maradt. Csurka viszont, akár tetszik, akár nem, megmaradt. Nem mint hibátlan vátesz, hanem mint súlyos formátum. És a történelemben végül mindig ez számít. Nem az, ki hány sértett cikket írt róla, hanem az, kinek maradt fenn a mondata, a karaktere, a hatása.

Nem kell sem vak rajongással, sem reflexszerű elutasítással közelíteni hozzá. Elég volna végre tisztességesen olvasni, érteni, mérlegelni. Elég volna belátni, hogy Csurka István nem a magyar történelem szégyellni való mellékszála, hanem annak egyik nyugtalanító, tehetséges és igazságkereső alakja. Olyan ember, akivel lehet vitába szállni, de akit letagadni nem lehet.

Születésének évfordulóján talán ez a legfontosabb. Nem mentegetni kell, hanem visszahelyezni oda, ahová való. A magyar szellemi és politikai élet komoly alakjai közé. Oda, ahol nem a gyávák suttogása, hanem a teljesítmény, a bátorság és a sorsvállalás számít.

Csurka István nem volt ’könnyű’ ember. De a jelentős emberek ritkán azok. És talán éppen ezért van (lenne) rá ma is szükségünk. Mert emlékeztet minket arra, hogy egy nemzet életében többnyire nem a simulékonyak viszik előre az igazságot, hanem azok, akik kellemetlenek, élesek, támadhatók — és mégis vállalják, hogy kimondják, amit mások csak gondolni mernek.