Válasz Atzél András Válasz Online felületén megjelent esszéjére
Atzél András esszéjében nem óvatoskodik. Nyíltan vállalja, mire építi az egész érvelését. Szerinte a liberális demokráciák felemelkedése olyan folyamat része, amely „a világon mindenhol megvalósul”, „folyamatosan gyorsul”, „visszafordíthatatlan”, az illiberális kísérlet pedig csak „egy anomália”. Ez világos, nagy ívű tézis. És éppen ezért a vita igazi tárgya sem lehet az, hogy a szabadság értékesebb-e a szolgaságnál, vagy hogy a pluralizmus emberibb-e a vezérkultusznál. Az igazi kérdés az, hogy a liberális demokrácia valóban a történelem szükségszerű iránya-e.
Itt azért érdemes rögtön tisztázni valamit. Nem ugyanarról beszélünk, amikor liberalizmusról, neoliberális gazdaságpolitikáról és pluralizmusról beszélünk. A pluralizmus normatív védelme önmagában nem azonos a neoliberális korszak minden társadalompolitikai döntésével, és a liberális demokrácia intézményi formája sem merül ki a piacfetisizmusban. De Atzél szövegének központi állítása nem is ez. Ő nem egyszerűen azt mondja, hogy a liberális rend erkölcsileg jobb, hanem azt, hogy mélyebb civilizációs értelemben fejlettebb, ezért végső soron történetileg is ő az erősebb forma. Az én vitám ezzel a történetfilozófiai többletigénnyel van.Mert szerkezetileg ez a gondolatmenet meglepően ismerős. A régi modernizációs optimizmus azt hitte, hogy a gazdasági fejlődés, a polgárosodás és az intézményes differenciálódás végül a liberális demokráciába torkollik. Atzél ezt nem elveti, hanem áthelyezi, amikor azt mondja ugyanazt a végpontot most nem gazdasági, hanem pszichés-civilizációs fejlődés garantálja. Nem piac és intézmény, hanem individuáció és pluralizáció. A szükségszerűség tehát megmarad, csak a motor neve változik. Ezért állítom, hogy a szöveg nem felszámolja a régi liberális teleológiát, hanem pszichologizálja.
Csakhogy épp ez az, amit ma már egyre nehezebb történeti tényként előadni. Elfogadni pedig még nehezebb. Ha a pluralizáció valóban lineáris, gyorsuló és politikailag egyirányú folyamat volna, akkor nehezen érthető, hogy a Freedom House szerint 2025 volt a globális szabadság huszadik egymást követő romló éve; hogy a V-Dem 2025 végén 92 autokráciát és 87 demokráciát számolt, a világ népességének 74 százalékát autokráciában élőként írta le, és mindössze 7 százalékot liberális demokráciában. De megemlíthetnénk, hogy a Pew 12 magas jövedelmű országban „64 százalékos medián elégedetlenséget mért a demokrácia működésével kapcsolatban”. Ezek nem apró rezgések a felszínen. Ezek ellenpróbák egy lineáris történetfilozófiával szemben.
Atzél egyik legerősebb, de egyben legsérülékenyebb mondata az, hogy a jelenlegi konfliktusoknak „semmiféle materiális vagy kézzelfogható oka nincs”, gyökerük az emberi pszichében keresendő. Tudom, nem jelenthetjük ki, hogy a psziché nem számít. Számít. Az ember nem pusztán érdekkalkuláló gép. De a kizárólagosság állítása hibás. A háborúk, rezsimválságok és politikai összeomlások elemzésének komoly irodalma régen megmutatta, hogy stratégiai, intézményi és információs tényezők nagyon is számítanak. James Fearon klasszikus tanulmánya például éppen arra épül, hogy a konfliktusok racionális magyarázatai nem söpörhetők félre azzal, hogy a szereplők szenvedélyesek vagy mítosz-vezéreltek. A psziché valóságos tényező, de nem mentesíthet a szerkezeti okok vizsgálata alól.Ez politikailag azért döntő, mert a liberális demokráciák válsága nagyon is leírható intézményi és társadalmi nyelven. Lakhatási válság, regionális leszakadás, elit-önreprodukció, az állam és a nagyvállalatok összefonódása, a rövid távú választási logika, a végrehajtás gyengesége, a közös célképzés eltűnése. Ezek nem másodlagos zajok, hanem magának a rendnek a működési hibái. Ha ezeket pusztán a „nem eléggé individuált” tömegek pszichés regressziójaként írjuk le, akkor nem mélyebbre ásunk, hanem kimentjük a rendszert a saját kudarcaiból.
Atzél modellje ezen a ponton megy át leírásból hierarchiába. Amikor az individuálódott kisebbséget állítja szembe azzal a tömeggel, amely szerinte gyengébb elemző, érzelmileg vezérelt, és veszélyt jelent a civilizációra, akkor a politikai ellenfél már nem egyszerűen másként gondolkodó, hanem alacsonyabb fokon álló szereplő lesz. Ugyanez a logika köszön vissza ott is, ahol a civilizációt elitprojektként írja le, vagy ahol a végső választást civilizáció és barbárság közé helyezi. Ez morálisan erős retorika, de elemzésként is veszélyes, mert a kritikusnak eleve nem adja meg az egyenrangú státuszt. Hibás nézet, ha az aki nem a megfelelő oldalon áll, fejletlenebb tudatú embernek látszik.Igazságtalan lenne azt állítani, hogy Atzél modellje egyáltalán nem tesztelhető. Ad egy operatív kritériumot is; szerinte ahol az internetet, a sajtót, a külső információforrásokat korlátozzák, ott az uralkodó rezsim alacsony individuációs szinten álló tömegre támaszkodik. Ez részben mérhető állítás. Csakhogy ebből még nem következik, hogy a korlátozás valóban az „individuáció hiányát” méri. Ugyanolyan józan hatalmi racionalitás is lehet mögötte. Pl. a rezsim azért zár, mert félti a saját stabilitását. Ráadásul az információ bősége önmagában sem vezet automatikusan felvilágosodáshoz. Dan Kahan munkái az identitásvédő megismerésről azt mutatják, hogy az emberek gyakran épp a csoportidentitásuk védelmében szűrik az információt. Chris Bail és szerzőtársai pedig azt találták, hogy az ellentétes politikai nézeteknek való közvetlen kitettség akár növelheti is a polarizációt. Az információ tehát nem egyszerűen felszabadít; sokszor új frontvonalakat is termel.
A történeti optimizmus másik gyenge pontja, hogy még mindig túl sokat feltételez a modernizációról. Az a sejtés, hogy a gazdagodás, urbanizáció és technológiai fejlődés előbb-utóbb liberális demokráciába fordul, ma már nem tekinthető magától értetődőnek. Acemoglu és szerzőtársai klasszikus tanulmánya azt mutatta meg, hogy bból, hogy sok gazdag ország demokrácia, nem következik, hogy a gazdagodás mint olyan szükségképpen demokráciát hoz létre.
És jöjjön akkor a legkényelmetlenebb pont. A nem liberális modernitás tényleges létezésének kérdése. Kína 2024-ben 18,74 billió dolláros GDP-vel és 5,0 százalékos növekedéssel szerepelt a Világbank adatbázisában, a WIPO pedig 2025-ben először sorolta a globális innovációs top 10-be. Szingapúrról az IMF 2025-ben azt írta, hogy erős fiskális intézményekkel és jelentős költségvetési mozgástérrel rendelkezik. Ezek a tények nem mentik fel e rendszereket normatív értelemben: a Freedom House Kínát 9/100 ponttal „Not Free”, Szingapúrt 48/100 ponttal „Partly Free” kategóriába sorolja. Ez azt hiszem a lényeg! A nem liberális modernitás nem elméleti rémkép, hanem tapasztalati valóság. Vannak politikai rendszerek, amelyek nem liberálisak, mégis fejlettek, technológiailag erősek, szervezettek és államképességben versenyképesek. Ez erkölcsileg nem igazolja őket, történetfilozófiailag viszont elég ahhoz, hogy megrendítse a liberális szükségszerűség tézisét.
Ezért kell szétválasztani az erkölcsi és a történeti kérdést. Erkölcsileg továbbra is igaz lehet, hogy a szabadság jobb az önkénynél, a jogállam jobb a nyers erőnél, a politikai méltóság jobb az alávetettségnél. De ebből nem következik, hogy a történelem szükségképpen e felé az állapot felé halad, vagy hogy minden modern társadalom előbb-utóbb ugyanabba az intézményi formába konvergál. A liberalizmus egyik legnagyobb tévedése éppen az volt, hogy erkölcsi vonzerejét történelmi garanciának hitte.
Atzél a kollektív mítosz pusztító oldalát hangsúlyosan mutatja meg nekünk. Elismerem, ebben sok az igazság. A mítosz valóban képes felfalni az egyént, beszűkíteni a nyilvánosságot, és a közösségi önérzet nyelvén legitimálni a rombolást. Csakhogy a másik oldalon is van veszély. Az a politikai rend, amely már szinte csak eljárásokban, jogokban, fékekben, differenciákban és autonómiákban tud gondolkodni, könnyen elveszítheti közösségképző erejét. Ne feledjük: az ember nem csupán jogalany! Tartozni akar valahová, jelentést akar, rangot, célt, elismerést, és történetet. Ha a liberális rend ezt hitelesen nem tudja megadni, akkor előbb-utóbb más politikai formák lépnek a helyére, amelyek a kötődés, az irány és a jelentőség nyelvét erősebben beszélik.
A valódi vita ezért nem hiszem, hogy a civilizáció és barbárság között zajlik. Inkább két modernitás között. Az egyik az egyéni jogok, a pluralizmus és a nyitottság nyelvén beszél, de gyakran gyenge az államképességben, a stratégiai önvédelemben és a közös célképzésben. A másik hatékonyabb lehet a végrehajtásban, fegyelmezettebb az elitkiválasztásban és erősebb a kollektív önértelmezésben, de hajlamos a szabadság korlátozására és a vita beszűkítésére. A 21. század döntő kérdése így nem az, hogy a szabadság vagy az önkény jobb-e. Az világos kell legyen mindenki számára azt hiszem. A kérdés az, hogy létezik-e olyan politikai forma, amely a szabadságot össze tudja kötni a kormányzási kompetenciával, a társadalmi lojalitással és a közös jelentéshorizonttal.Én tehát nem azt vitatom, hogy a kollektív mítosz lehet pusztító. Azt vitatom, hogy ebből máris következne a liberális rend történelmi győzelme. Nem azt állítom, hogy a pluralizmus értéktelen, hanem azt, hogy önmagától nem bizonyult győztesnek. Nem azt mondom, hogy a nem liberális rendszerek kívánatosak, hanem azt, hogy puszta fennállásuk is megingatja a liberális önbizalom mélyebb történetfilozófiai alapját. És nem azt tagadom, hogy az egyén felszabadítása civilizációs eredmény, hanem azt, hogy ez lezárná az ember politikai drámáját.
A történelem ma nem a liberális diadalmenet utolsó, zajos szakaszának tűnik. Inkább új politikai versenynek. Olyannak, amelyben már nem elég erkölcsileg igaznak lenni. Kormányozni is tudni kell. Államot is kell tudni építeni. Elitet is kell tudni kiválasztani. Közösséget is kell tudni szervezni. Olyan jelentéshorizontot is kell tudni kínálni, amelyben a polgár nemcsak szabadnak, hanem fontosnak is érzi magát. Ha a liberalizmus erre képes lesz, akkor van jövője. Ha nem, akkor nem a kollektív mítosz lázadása lesz a fő történet, hanem a liberális önkép lassú szétesése.
Források:
Atzél András: A kollektív mítosz lázadása — Válasz Online
Freedom House: Freedom in the World 2026
V-Dem Institute: Democracy Report 2025
Pew Research Center: a demokráciával való elégedettségről szóló nemzetközi felmérés (12 magas jövedelmű ország)
James D. Fearon: A háború racionalista magyarázatai
Dan M. Kahan: az identitásvédő megismerésről szóló tanulmányai
Chris Bail és szerzőtársai: az ellentétes politikai nézeteknek való online kitettség polarizációs hatásáról szóló kutatás
Daron Acemoglu és szerzőtársai: Jövedelem és Demokrácia
Világbank (World Bank) — Kína GDP- és növekedési adatai (2024)
IMF: Szingapúrról szóló 2025-ös országjelentés / értékelés
Freedom House — Kína országértékelése
Freedom House — Szingapúr országértékelése
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás