“A zubbony, uraim, a zubbony!”

Talán ez az egy mondat lenne, amit a mai politikusoknak üzennék.

Csak nekik. Mert oldalaktól függetlenül, az egykor volt értelmiségi réteg „illegalitásba vonult”, helyét átadván a zubbony nélküli influenszereknek, vélemény-vezéreknek, akikkel azt hiszem felesleges a diskurzus.

Az elmúlt évek politikai nihiljében, az erkölcsi irány tartása miatt ismét Csengey Dénes, Csoóri Sándor és Csurka István újra olvasásába kezdte. Egyik kedvencem -mely sajnos a mai napig aktuális- Csengey ’Mezítlábas Szabadság’ című válogatásában található Levelek itthonról egyik, 1989-es írása. Keserű pontosságú kép a késő Kádár-korról: a „levert szabadságharc országában” bujdosó, képzeletbeli ’48-as tisztek játéka, a titkos rangokkal, a kimondatlan parancsokkal, s azzal a magunkra erőltetett honvédtiszti becsülettel, amely – ha már hazát nem lehetett szolgálni – legalább az embert tartotta egyben. A műben, amikor valaki kimondja: „A zubbony, uraim, a zubbony!”, az nem a szabadság felsóhajtását jelenti, hanem figyelmeztetést. Egy jel, hogy valami finoman, szinte észrevétlenül elcsúszott. A zubbony felső gombja nyitva maradt. Nem a bátorság jele, hanem a lazításé ott, ahol nem lehetne lazítani. Aki így jár, az vagy már vétett, vagy épp készül rá. A zubbony most nem ruhadarab, hanem mérce: a tartásé.

A rendszerváltás után sokáig abban a félreértésben éltünk, hogy a szabadsággal együtt a tartás is megérkezett. Mintha a politikai fordulat önmagában erkölcsi fordulat lett volna; mintha a történelem nemcsak a külső kényszereket vette volna le rólunk, hanem egyúttal készen adta a polgári élet belső fegyelmét is. Voltak akik már akkor is érezték, mára pedig azt hiszem mi is beláthatjuk, hogy nem ez történt. És nem, nem azt a képzeletbeli zubbonyt vetettük le, hanem inkább csak lassan hozzászoktunk ahhoz, hogy egy-egy gomb kigombolva maradjon rajta. Előbb csak kényelmesebb lett így, aztán természetesebb, végül meg már föl sem tűnt. Intézmények, pártok, piaci viszonyok, új nyelv, új címkék – mindez kétségtelenül történelmi fordulatnak tűnt. De volt egy mélyebb kérdés is, melyre elfelejtettünk válaszolni. Az, hogy mit is hoztunk át magunkkal a félelemből, az alkalmazkodásból, a hallgatásból, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” alkuból? Túl sok mindent. Az a bizonyos zubbony nem külső kényszer, hanem belső rend. S ez a rend vagy megerősödik az emberben, vagy lassanként kikopik belőle. Eközben pedig szokássá lesz a félrenézés, reflexszé a mentegetés, közérzetté az elnézés. Ahol pedig a belső mérték meglazul, ott a legszebb alkotmányos mondatok is csak díszletként maradnak meg. Valahogy így lett papíron rend, a valóságban pedig így lettünk „Európa huzatos előszobája.”

Csengey, Csurka, Csoóri, Krassó – különböző hangok, sok tekintetben néha összeegyeztethetetlen világlátások – mégis egy közös pontban futnak össze. Abban, hogy a rendszerváltás nem lett volna szabad, hogy csak egy jól sikerült átszerelés legyen, hanem szembenézés: erkölcsi és közösségi próbatétel. A szabadság nem csupán lehetőség, hanem munka: felelősség a szóért, az igazmondásért, a következmények vállalásáért. Mert a régi „rend” nem csak a pártállam intézményeiben volt jelen, hanem a kiskapuk kultúrájában, a lojalitásért osztott előnyök logikájában, a „mindenki tudja, de senki nem mondja” közmegegyezésében. Ők érezték és jelezték is, hogy ha ezt nem nevezzük nevén, akkor a szabadság nem épülhet fel, csak elhasználódhat. S egy kicsit így is lett. Mert hosszú évtizedek óta lengetjük a zászlót az egyik kezünkkel, míg a gombot bontjuk sorba a másikkal.

Emlékszünk még a rendszerváltás egyik nagy ígéretére, mely az volt, hogy a polgár többé nem alattvaló. Hogy a közös ügyek többé nem „fentről” érkező rendelkezések, hanem alulról, a felelős állampolgári belátásból táplálkozó rend. De az elmúlt évtizedekben gyakran úgy alakult, mintha a polgár szerepét két, egyaránt kényelmes póz váltotta volna fel. Az egyik a cinikus belenyugvás, a másik a táborlogika. Az egyik azt suttogja: „úgyis mindegy, mindenki ugyanaz”; a másik azt harsogja: „a miénknek mindent szabad, a másik oldal pedig eleve bűnös”. Mi a közös ezekben? Mindkettő ugyanazt az önvizsgálatot kerüli meg. Nem mertük, vagy csak lustaságból spóroltuk meg? Ki tudja. Viszont így önvizsgálat nélkül nem kell kimondanunk, hogy a közös dolgainkban mi is részesek vagyunk. Szavazóként, hallgatóként, tapsolóként, félrenézőként – vagy épp fáradt túlélőként, aki már csak annyit kér: „hagyjanak békén”.

Észre sem vesszük, hogy miközben fáradunk, a közélet lassan megtanítja: a kigombolt zubbony ügyesség. Ha valaki még is lebukik „a mi embereink” közül, nem azt nézzük, mit tett, hanem hogy „kinek az embere”. Ha szabályt sért, nem azt vizsgáljuk,hogy mi a mérce, hanem hogy „megírta-e a sajtó”, s ha megírta, akkor „melyik”. A közpénz és a magánérdek határa elmosódott; a pályázatok, megrendelések, kinevezések körül a bizalom helyét a gyanú foglalta el; és az intézményeink jelentős részéből sokszor nem a közszolgálati szellem, hanem zsákmányösztön árad. A nyilvánosság pedig – amelynek „tisztító tűznek kellene lennie” – gyakran szurkolótáborrá válik. A tény már nem igazságot keres, hanem fegyverré válik. Aki pedig még a tisztesség nyelvén próbál beszélni, azt könnyen megbélyegzik és kinevetik. Pedig ő csak a zubbonyt gombolná be, és nem mások kedvéért, hanem azért, hogy legalább önmaga előtt el tudjon számolni.

Ismerős tapasztalás? Valahol Bibóval és Németh Lászlóval találkozó gondolat. Hisz Bibó makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a demokrácia nem trükk, nem színjáték, hanem félelem nélküli beszéd, joguralom, mértéktartás – és az a képesség, hogy a nemzet ne önsajnálatban vagy gőgben keresse a menekülő utakat, hanem a valóságban. Márpedig nálunk a félelem nélküli beszéd helyét sokszor a következmények nélküli beszéd vette át: hangos, sértő, harcias, s közben felelőtlen. A kimondott szó nem kötelez, a cáfolat nem szégyen, a nyilvános tévedés nem tanulság – legfeljebb taktikai kellemetlenség. Mennyire igaz Németh László gondolata mely szerint a politikai fordulat önmagában semmit sem ér, ha nem követi a minőség forradalma. Az igény önmagunkkal szemben; a munka, a tudás, a fegyelem és a közösségi felelősség kultúrája. Mert ha ez elmarad, a szabadság hamar piaccá és sértődöttséggé silányul; ahol csak adok-veszek, nyerek-vesztek – de nem építek.

Ha így visszagondolunk, Krassó radikalizmusa épp abban volt zavarba ejtő, hogy nem engedte el a kérdést: kinek a szabadsága, kinek a hangja, kinek a méltósága lett valódi? Csurka és Csóóri sokszor a nemzeti önazonosság, a kulturális önvédelem felől fogalmazták meg ugyanazt a gyanút; hogy a rendszerváltás könnyen válhat személycserés igazgatássá, ahol a külső formák változnak, de a közérdek nem lesz úr. Csengey pedig – a „zubbony” visszatérő jelével – azt kérdezte, ami ma még mindig igaznak bizonyul, bár kellemetlenül hat: nem lehet, hogy már régóta nyitva van a gomb, csak mi szoktunk hozzá? Hogy a botrányok már nem botrányok, csak epizódok? Hogy a szégyenérzetet felváltotta a „miért pont én?” sértett felháborodása – s a közösségi lelkiismeret helyén csupán jogi okoskodás maradt?

Ha ma körbenézek, akkor keserűen azt kell mondanom: ‘Talán nem az történt, hogy „elveszett” a rendszerváltás, hanem az, hogy félúton valahol elhagytuk.’ Nem volt erőnk végigcsinálni. A zubbony gombjait hol itt, hol ott kigomboltuk – mindig „indokkal”, mindig „kényszerből”, mindig „átmenetileg” –, aztán csodálkoztunk, hogy egyszer csak huzat csapta meg a mellkasunkat. Hogy hideg lett a közéletben. Hogy elfogyott a bizalom, s vele együtt az a finom belső kontroll, amely nélkül sem törvény, sem intézmény nem élhet sokáig csak vegetálva. És amíg ez így van, addig mindig lesz valaki, aki megígéri, hogy „ő majd megoldja helyettünk”. Ő majd rendet tesz, ő majd kiosztja a bűnösöket, ő majd megvédi a „mieinket”. Mi pedig hálásan átadjuk neki a saját „nagykorúságunkat”, mert a felelősség terhesebb, mint a düh, s a begombolt zubbony szorít, tartást kér, nem tapsot.

Pedig figyelnünk kellene! Mert a kiút nem egy új jelszó, hanem ugyanaz a régi, nehéz, mára már elfelejtett szavunk: önvizsgálat. Nem szelfis erkölcsi póz, nem „jóemberkedés”, hanem a legelemibb kérdés. Hol és mikor hagytam nyitva a gombot? Hol és mi mellett mentem el szó nélkül? Hol fogadtam el az elfogadhatatlant, csak mert „a mi oldalunk”? S ugyanez közösségi szinten is. Milyen ország az, ahol a tisztesség magyarázkodik, a cinizmus pedig csak röhög? Ahol a mérték nem közös, csak táboronként változó? Ahol a közszolgálatból karriertechnika lesz, a nyilvánosságból pedig „indulatüzem”?

Mára a zubbony kényelmetlenné vált számunkra. De a megoldás nem a zubbony cseréje. Nem is az, hogy új szavakat keresünk hozzá. Nem a zubbonnyal van baj, hanem a viselőjével – azzal, hogy elfelejtettük, hogyan kell viselni. A zubbony attól lesz méltó, hogy begomboljuk: hogy komolyan vesszük a mércét, és nem engedjük, hogy a „majdcsak” lassan „úgyse”-vé romoljon. Mert a romlás többnyire nem nagy árulásokkal kezdődik, hanem egy nyitva felejtett gombbal, egy elhallgatott szóval, egy félrenézéssel, amelyet még éppen meg tudunk magyarázni magunknak. Begombolni annyi, mint tartást adni magunknak; kigombolva járni pedig annyi, mint lassanként leszokni róla. S ha már a tartás terhesebb nekünk, mint a megalkuvás, akkor a szabadságból sem marad más, csak a külsőség. Félig nyitott zubbony, félig kimondott igazság, félig vállalt élet. A végén pedig nem a történelem foszt meg bennünket a méltóságunktól, hanem mi magunk szokunk le róla – lassan, szinte észrevétlenül.