„Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok”

– Harminchat éve, ezen a napon kezdődött Marosvásárhely fekete márciusa

Erdélyben 1990 tavaszán még sokan hitték, hogy a diktatúra bukásával együtt egy igazságosabb világ is megszülethet. De Marosvásárhelyen nagyon gyorsan kiderült, hogy a szabadság önmagában nem oltja ki a gyűlöletet. A Ceaușescu-korszak tudatos betelepítési politikája addigra alaposan átformálta a város etnikai arányait: míg 1977-ben a magyarok még kétharmados többségben voltak, 1985-re ez az arány nagyjából felére olvadt. A rendszerváltás után pedig egymás után jöttek létre azok a magyarellenes szerveződések, amelyek azt sulykolták, hogy az erdélyi magyarság Erdély elszakítására készül.

Erre válaszul az erdélyi magyarság 1990 februárjának elején csendes, fegyelmezett tömegmegmozdulásokat szervezett. A legnagyobb Marosvásárhelyen volt, ahol több mint százezer ember gyűlt össze. Ez nem fenyegetés volt, hanem méltóságteljes kiállás: annak kimondása, hogy egy közösség anyanyelvet, iskolát, jogot és becsületet akar. A légkör azonban közben egyre feszültebb lett, és március közepére elég volt néhány szándékosan felkorbácsolt indulat ahhoz, hogy elszabaduljon az erőszak.

A fekete március közvetlen előzménye egy látszólag egyszerű, valójában jelképes ügy volt: 1990. március 16-án egy gyógyszertárra, a román mellé magyar felirat is kikerült. A kétnyelvűség természetes gesztusa néhány óra alatt indulatok célpontjává vált. Álhírek kezdtek terjedni, a feliratot leverték, magyar embereket bántalmaztak. Időközben a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar nemzetiségű hallgatói ülősztrájkkal követelték a magyar nyelvű oktatás visszaállítását. A sztrájkot március 19-én felfüggesztették, mert a városba érkezett a kormány delegációja. A tárgyalások alatt a Vatra (egy 1990 februárjában, Marosvásárhelyen létrejött román magyarellenes, nacionalista mozgalom volt, amely saját meghatározása szerint a román identitást és a románok érdekeit akarta védeni Erdélyben) által toborzott tömeg magyarellenes jelszavakat skandált, délután több ezer, jórészt ittas, a környékről beszállított román csatlakozott hozzájuk és vandál pusztításba kezdett. Megostromolta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség helyi székházát. A padlásra felszorult magyarok kimenekítésére csak órák múlva érkeztek katonák, akik tétlenül nézték végig, amint az épületből kilépőket brutálisan összeverik. Sütő András író ekkor szenvedett súlyos fejsérüléseket, bordatöréseket, s vesztette el fél szeme világát. A tömeg este és éjszaka is bántalmazta az utcán tartózkodó magyarokat, számos sérültet kellett kórházba szállítani.

Másnap reggel a magyar munkások sztrájkba léptek, a városháza elé pedig több tízezer ember vonult. A tömeg azt követelte, hogy Ion Iliescu azonnal menjen Marosvásárhelyre, Kincses Elődöt ( erdélyi magyar jogász, ügyvéd és közíró , Marosvásárhely egyik ismert közéleti alakja, aki 1989-ben Tőkés Lászlót védte a temesvári kilakoltatási perben, majd 1990 elején a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke lett) helyezzék vissza tisztségébe, és végre derüljön ki, ki és hogyan sodorta vérbe a várost. Ez nem egyszerű tüntetés volt, hanem segélykiáltás is: annak a közösségnek a kiáltása, amely előző nap megtapasztalta, milyen az, amikor a hatalom jelen van, de nem véd meg senkit.Délután újra megérkeztek a Görgény völgyéből a teherautókkal, buszokkal szállított, felfegyverzett román csoportok és fejszékkel, botokkal, dorongokkal próbálták kiszorítani a magyarokat a főtérről. A magyarok szétszedett padok darabjaival védekeztek. A kormány által a rend helyreállítása miatt a helyszínre vezényelt tankok és katonák csak álltak a téren, és meg sem próbáltak közbeavatkozni. A késő esti fordulatot az hozta, hogy a megtámadott magyarok mellé odaálltak a környék magyarul beszélő romái (köztük a később sokszorosan meghurcolt, Magyarországra menekült Puczi Béla), majd megérkeztek a székelyek is. Ez a szolidaritás akkor nem jelkép volt, hanem nagyon is valóságos segítség.

A rendkívüli állapot kihirdetése után csak március 21-re virradóra állt helyre valamiféle nyugalom. A bukaresti parlamenti vizsgálat 190 román és 88 magyar sebesültről, valamint 3 román és 3 magyar halottról beszélt. A jelentés mindkét felet felelőssé tette, de arra nem adott egyértelmű választ, kik robbantották ki valójában a véres eseményeket. A későbbi ítéletek is sok kérdést hagytak maguk után: több mint negyven embert marasztaltak el, de közülük mindössze kettő volt román. A legsúlyosabb büntetést Cseresznyés Pál kapta.

A marosvásárhelyi vérengzés hatása messzire nyúlt. Romániában sokan ezzel igazolták az új hírszerző szolgálat létrehozását, az erdélyi magyarság körében pedig újabb kivándorlási hullám indult el. Sokan ekkor értették meg igazán, hogy a diktatúra összeomlása után sem múlt el egy csapásra a félelem, és hogy a kisebbségi lét kiszolgáltatottsága a szabadság hajnalán is nagyon is valóságos maradt.

Harminchat év telt el azóta. Főhajtással tartozunk a halottaknak, a sebesülteknek, a megalázottaknak, és azoknak is, akik a legrosszabb pillanatban sem fordították el a fejüket. Álljon itt emlékül Szarka Tamás (Ghymes együttes) Fekete március, avagy a kopott pulóver titka című írása.

“Honnan is tudná az, hogy milyen egy tömegverekedés, aki még soha abba bele nem

sodródott?

Furcsa a recept:

Másodpercek. Szemvillanások. Nyögések. Tompa puffanások. Talpak csattanásai. Egy

szakadt mondat. Elugró árnyékok. Ököl. Hülyén színes kabát. Vér. Vas. Haj. Bőr.

Ezekkel is dolgozik bizony gyakran a történelem.

… és a zúgó terméskövek…

Mert a terméskő zúg, amikor repül. Kettő-, három-, négykilósak. Kisebbekkel is lehet

ölni, ha úgy dobja az ember, és kisebbektől is meg lehet halni, ha úgy kapja az ember.

És komoly szikrát vet, ha betonoszlopnak ütközik, és émelyítő, égett kő szaga van.

Semmi mással össze nem keverhető. Ahogy Nyitrán is pattant a szikra, és bevillant az a

szörnyű szag. Este. Novemberben. Az utcán, ahol azért kellett rohannunk lefelé a kövek

elől, mert magyarul beszéltünk. Tizenöten lehettünk. Ők harmincan talán. – Ez nem

olyan nagy túlerő, ha az embernek igaza van.

Lejtett az utca. Kapkodtuk a lábunkat. De belül, legbelül csak a szívdobogást lehetett

hallani. Olyankor úgy szól, mint az üstdob. Marosvásárhelyen is szólt sok ezer dob. A

főtéren. A torkokban. 1990-ben. Sok száz részeget hoztak buszokkal magyart verni. A

Lelkükből folyt a genny. A magyarok fejéből meg a vér. És az összefolyt. Micsoda

ocsmány történelmi koktél!

Csak az ember képes ilyet kikeverni!

Amit aztán a mai napig iszunk.

A vasbotok a kabátok alól kivillantak Nyitrán és Marosvásárhelyen. Akkor – tudjátok –

kinéz az ember egy pillanatra. Valami segítségért, valami csodáért. De nekünk Nyitrán,

1985-ben nem volt.

Valaki elkiáltotta magát:

– Várjuk be őket!

És már ugrott is be a bokorba. Mi is. Nekik vashusángjaik voltak. Nekem hegedűm.

És odaértek. És kiugrottunk. És surrogtak a botok. És néhányunknak már csupa vér volt

az arca, a haja. Alig lehetett megismerni már. Ám csak a fejbőre szakadt fel.

Marosvásárhelyen a koponya is betört. Többnek, több helyen. A téren megjelent a halál.

Kinéztünk. Mi is. Segítségért. Máskor is. Egy nyitrai szálloda előtt este. Ketten rontottak

ránk, mert a bátyámmal magyarul beszéltünk az utcán. Pár száz méterre onnan, ahol

később Malina Hedvig is kinézett egy pillanatra …

Tudtam, hogy ha nem rúgok azonnal, a következő pillanatban úgy letaglóz a kétméteres

hegyomlásszerű ember, mint a marhát, ha megütik a vágóhídon.

És a jelenetet arrébb egy sötét autóból két rendőr végignézte.

Egy lány, aki velünk volt, odarohant hozzájuk:

– Segítsenek! – kiáltott rájuk.

– Minket ne utasítgasson, mert bevisszük! – mondták halkan, de biztosan.

Marosvásárhelyen is voltak rendőrök. Ugyanúgy néztek, mikor rátört a csőcselék Sütő

Andrásékra.

Nagyon erős, célzott ütés kell ahhoz, hogy valakinek kiverjék a szemét. Nem annyira

könnyű az. Honnan az az erő?? A pokolból kell hogy jöjjön!

Utána lehet méltatlankodni. Politikusok mértéktartóan interpellálgattak itt-ott, de azokról

a percekről, amikor a kétségbeesés ráül az ember mellére, hogy szaggatottan veszi a

levegőt is, azokról ki beszél??

Mert jó lenne több levegőt venni! Még! Még többet! Ez kevés! Ez nem lesz ide elég!

Amikor melletted még a halottat is ütik?!

És olyankor igen.

Kinézel az őrületből egy hosszú pillanatra.

Nem látod, világ?!

Nem sikoltotok, égiek?!

Csoda kell már ide!

Oly ritka, annyira szokatlan, annyira valótlan, de néha mégis megtörténik. Ott,

Marosvásárhelyen megtörtént.

A szomszéd utcából cigányképű angyalok futottak be a térre. Élükön Puczi Béla

felkiáltott:

– Ne féljetek, magyarok! Megjöttek a cigányok!

Ki tudja, hány magyart mentettek meg, de hogy pár nap múlva a rendőrségen félholtra,

vagy holtra verték őket ezért, azt tudjuk.

Mi

Volt

Ez??

Bátorság? Vakmerőség? Igazságérzet? Vehemencia? Őrültség? Együttérzés?

Emberség? Ösztön? Minden logikát félredobó érzelemvihar?

Kedves Béla!

Tudnod kellett, hogy mi jár ezért. És mégis tetted. Ettől vagy te a 20. század egyik

legnagyobb magyarja. Én már tudom. Aki ezt vitatja, azt még nem akarták magyarsága

miatt leölni!

Így az hallgasson, és tanuljon!

Ember! Életedben nem kaptál elégtételt. A földi bíróságok mind leszerepeltek ez

ügyedben. Dehát úgyis az égi igazságnak áldoztál, hiszen később azt mondtad, hogy

újra megtennéd.

Hát akkor most megkövetlek. Én, aki tudom, hogy akkor mit jelentett a segítséged, a

segítségetek.

Láttam egyszer, hogy tarlóégetéskor egy akácfasor félig megperzselődött, s kínjában,

május után augusztusban is újra kivirágzott! Mintha magunkat látnám:

Végső elkeseredésünkben a legszebb arcunkat mutatjuk.

Mert a fájdalom utolsó gyógyszere: az igaza.

Úgy megölelnélek Puczi Béla! Csak hogy titokban megsimogathassam a hátadon a

kopott pulóvered alatt azokat az erős szárnyakat … Tudod …”