Kövessük a szandált?!

Van az a jelenet a Brian életében, amikor a tömeg kétségbeesetten szeretne hinni valamiben, már majdnem mindegy, miben, csak lehessen rámutatni, körbehordozni, félremagyarázni, és azt mondani: na végre, itt van. A jel. Az irány. A megoldás. A szandál.

És itt ülök 2026 Magyarországán, nézem ezt a régi filmet, és egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem nevetek. Vagy már nem úgy. Úgy érzem, hogy ez már nem is vígjáték, hanem korrajz. Rólunk. Mert van valami hátborzongató abban, amikor az ember néz egy negyvenvalahány éves szatírát, és azt érzi: ezek nem poénok voltak, hanem előre megírt jegyzőkönyvek. A Monty Python ott bohóckodott a porban meg a tömegpszichózisban, én meg itt ülök Magyarországon, és azt látom, hogy mi ezt az egészet nem megértettük, hanem bevezettük a mindennapjainkba.

A Brian élete legnagyobb poénja az, hogy a tömeg mindenáron hinni akar valamiben, teljesen mindegy, miben, csak lehessen köré gyűlni, zászlót csinálni belőle, és utána agyonverni vele egymást. Ha nincs tanítás, jó a félmondat. Ha nincs félmondat, jó a hangsúly. Ha az sincs, jó a szandál. Rá kell jönnöm, hogy mi magyarok, tényleg különös nép vagyunk. Nekünk nem elég egy szandál. Nekünk rögtön kettő kell, és mellé három magyarázat, négy értelmező műsor, öt szakértő, és hat olyan ember, aki elmondja, hogy ő már a szandál előtt is megmondta. Aztán megalakul a Szandálhívők Országos Szövetsége, abból kiválik a Valódi Szandált Követők Fóruma, majd a fórum radikális szárnya, amely szerint a szandál nem is szandál volt, hanem papucs, és ezt a nemzeti sorskérdést végre nevén kell nevezni. Tébolyda.

Ha most körülnézek az országban, mit látok? Ugyanezt, csak magyar kiadásban, több sértettséggel, kevesebb humorral, és feltűnően több önelégült hülyével.

Nálunk mindenből tábor lesz. A táborból áruló. Az árulóból elemző. Az elemzőből műsorvezető. A műsorvezetőből jelenség és celeb. Azokból pedig póló. A pólóból identitás. Nálunk mindenből ügy lesz, minden ügyből jelkép, minden jelképből hadállás, és minden hadállásból erkölcsi magaslat, ahonnan aztán büszkén köphetjük le a másikat. Mi nem beszélgetünk, mi állást foglalunk. Nem gondolkodunk, hanem oldalt választunk. Nem megértjük a másikat, hanem azonosítjuk. Mint valami belső ellenőrzésen. Méricskéljük egymást, ki hová tartozik, kinek tapsol, kinél húzza fel a szemöldökét, mire hallgat, mikor hallgat, és miért hallgat. És közben persze mindenkinek szájában ott vannak a szavak: haza, nép, szabadság, igazság, rend, tisztesség. Csak sajnos ezek a szavak már úgy le vannak lakva, hogy az ember szinte már csak zsebkendővel nyúlna hozzájuk. Olyan lett a közbeszéd, mint egy rosszul szellőző öltöző. Mindenki benne izzad, senki se mer ablakot nyitni, és egyre kevesebben merik kimondani, hogy baromira büdös van.

A magyar ember régóta nem a valóságban él, hanem a valóság magyarázatában. Nálunk nem az számít, mi történik, hanem hogy melyik tábor szerint, minek kell látszania. A híd nem híd, hanem üzenet. Az iskola nem iskola, hanem frontvonal. A kórház nem kórház, hanem kommunikációs csatatér. A kenyér nem kenyér, hanem inflációs metafora. A szomszéd nem szomszéd, hanem gyanús elem, mert furcsán hallgat, és nem posztolt semmit például március 15-én.

Valaha voltak tények. Ma már csak álláspontok vannak. A tény nyersanyag lett, amit a véleményipar feldolgoz. Mint a disznót. Semmi nem vész kárba. Megfűszerezik nekünk egy kis indulattal, és kész is a napi menü. Fogyasztható, megosztható. Ha ma valaki azt mondja: „emberek, talán gondolkodjunk egy percet”, arra rosszalló gyanakvással nézünk. Miért akar gondolkodni? Kinek dolgozik? Kit akar ezzel relativizálni? Ebben az országban a nyugalom már majdnem provokáció.

A Brian élete egyik legnagyobb igazsága az volt, hogy az emberek nem azt hallják, amit mondanak nekik, hanem azt, amit hallani akarnak. Ha valaki azt mondja: „Ne kövessetek!”, abból nálunk percek alatt országos mozgalom lesz, Kövessük a Ne Kövesseteket! néven. Lesz hozzá logó, dal, matrica, meg valaki, aki a végén elviszi a pénzt.

Ne csodálkozzunk. Ez nálunk már társadalmi rutin.

A közéletünk olyan, mint egy családi ebéd, ahol mindenki megsértődött valamikor 1998 táján; de azóta is ugyanahhoz az asztalhoz ül le. Van, aki a levest hibáztatja, van, aki a szakácsot, van, aki Brüsszelt, van, aki a történelmet, de abban valahogy mindenki egyetért, hogy a másik miatt ehetetlen az egész. Ettől én már mára egyre kevésbé vagyok dühös. Inkább fáradt. Mert az ember egy ideig még élvezi a szellemi birkózást, csak aztán észreveszi, hogy itt már régen nem eszmék csapnak össze, hanem sérülések. Hiúságok. Törzsi reflexek. Betanult mondatok. Úgy csapkodjuk egymást naponta a nyilvánosságban, mint a szőnyeget; csak épp por helyett az ész hullik ki közben.

A magyar közéletben ma mindenki Messiást keres, de lehetőleg olyat, akit aztán nyugodtan meg is lehet kövezni, ha nem az történik, amit beleképzeltünk. Az a politikus jó, akitől egyszerre várhatjuk a rendet, a szabadságot, az olcsóbb sajtot, a nemzeti méltóságot, az európai pénzt, a tisztességet, a fejlődést, a szigorúságot, a kedvességet, aki ezt hangosabban tudja megígérni, de fontos, hogy lehetőleg közben ne legyen politikus. Ebből aztán rendszerint az lesz, hogy kapunk egy politikust. Az ellenzék a kormányt hibáztatja. A kormány az ellenzéket. Az ellenzék egy része a másik ellenzéki részt. A sajtó a közönséget, a közönség a sajtót, mindenki mindenkit.

Itt a közélet nem egyszerűen megromlott. Inkább elirodalmasodott. Minden gesztus túl van írva. Minden mondat túl van tolva. Minden ügyben végveszély van, sorsforduló, történelmi felelősség, végső ütközet, utolsó esély. Nálunk még egy rohadt parkoló automatából is úgy vesz az ember jegyet, mintha Trianont revideálná. Aki ma Magyarországon él, annak két élete van. Az egyik a valóságos: munkába megy, sorban áll,gyereket nevel, tankol, telefonál, megpróbál nem ideges lenni. A másik a nemzeti-lélektani: ebben folyamatosan eldől a haza sorsa a telefon képernyőjén, kommentek, címek, megosztások és felháborodások formájában. Az ember reggel fél hétkor még csak kávét főzne, de addigra már megtudja, hogy diktatúrában él, vagy aranykorban, attól függően, melyik oldalt görgette végig.

Magunknak is hazudunk. Észre sem vesszük, hogy vannak, talán egyre többen akik már rég nem gyűlölködni szeretnének, csak megpihenni. De nincs hol. Mert a nyelvünket is elfoglalták. A szavaink már nem arra valók, hogy megértsük egymást, hanem hogy beazonosítsuk: melyik karámba tartozunk. Ha azt mondom „rend”, már gyanús jobboldali vagyok. Ha azt mondom „szolidaritás”, akkor gyanús kommunista. Ha azt mondom „haza”, rögtön fasisztának néznek. Ha azt mondom „szabadság”, akkor meg liberálisnak. A magyar ember ma már nem beszél, hanem aknamezőn lépked.

Pedig a valóság többnyire prózaibb. Lehet egyszerűen a tanár csak tanítani szeretne. Az orvos gyógyítani. A vállalkozó túlélni. A szülő remélni, hogy a gyerekének talán valamivel könnyebb lesz. Az „öreg” meg szeretné, ha békén hagynák végre. Ezek nem forradalmi igények. Ezek civilizációs minimumok. De nálunk a minimum is azonnal ideológiai maximummá dagad.

Mintha az ország egy végtelenített Monty Python-jelenetben élne, csak nálunk a poén után nincs vágás. Nem jön a következő skicc, nem oldódik föl a feszültség, nem neveti ki magát a társadalom. Itt a tréfa bent marad az intézményekben, a fejekben, a szófordulatokban, a reflexekben. A groteszk nálunk nem műfaj, hanem alap üzemmód.

És mégis, a legfrusztrálóbb az egészben nem az, hogy mennyit veszekszünk és gyűlölködünk. Hanem az, hogy közben titokban mind ugyanarra vágyunk. Valami kevésbé hamisra. Valami kevésbé zajosra. Valami emberibbre. Egy mondatra, amelyik nem kampány. Egy hírre, ami nem manipuláció. Egy vezetőre, aki nem megváltó akar lenni. Egy ellenfélre, akit nem kell ellenségnek hazudni. Egy országra, amelyik végre nem szerepet játszik, hanem csak él.

De ehhez először talán abba kellene hagyni a szandál végeláthatatlan körmenetét.

Mert nem a szandál a fontos. Nem a jelkép, nem a jelszó, nem a törzsi üvöltés, nem a napi politikai szertartás. Hanem az a filmből ismerős szerencsétlen mezítlábas ember, aki után vonszoljuk a saját képzeteinket, és aki már ezerszer elmondta, hogy hagyjuk végre békén.Magyarország ma tele van ilyen Brianokkal. Intézményekkel, emberekkel, ügyekkel, amelyekre rárakódott a hisztéria, a propaganda, a remény, a csalódás, a düh, a megváltás-várás és a bosszúvágy. S mi ott állunk fölöttük, szakértjük, címkézzük, követjük, árulónak nevezzük vagy szentté avatjuk őket, miközben ők talán csak működni szeretnének.

Szóval igen, nevetek a filmen. De már másképp. Olyan magyarosan. Kicsit keserűen, kicsit úgy, mint aki sejti, hogy az egész „poén” végén megint ő fizeti a cechet. Aki látta a filmet tudja, hogy végén felcsendül az a bizonyos dal, hogy nézzük az élet napos oldalát. A magyar ember ezt is tudja. Külön művészete van nálunk annak, hogyan lehet reménykedni összeszorított foggal. Nálunk a derű nem temperamentum, hanem túlélési technika. Csak a baj az, hogy egy ország nem élhet örökké túlélési technikából.

Egyszer majd talán felnövünk annyira, hogy ne kelljen minden héten új Messiás, új áruló, új jelkép, új szandál. Egyszer majd el is tudjuk hinni, hogy a valóság önmagában is elég komoly tud lenni. Hogy nem kell mindenből hitvita. Hogy lehetne végre normálisan is élni ebben az országban, nagy szavak nélkül, örökös riadó nélkül, egymás állandó leminősítése nélkül.Addig persze, marad a magyar változat. A szandál ,a szandálok követése. Csak könyörgöm, ne csodálkozzunk folyamatosan, hogy mezítláb maradtunk.