Ma, 28 éve annak, hogy Wass Albert a floridai Astorban végleg letette a tollat (és azt az örök belső készenlétet), amit mi, olvasói folyamatosan érzünk a mondatai mögött. Az azóta tartó csend viszont nem üres, hanem tele van hegyekkel, fenyőillattal, köddel, és azzal a különös erdélyi fénnyel, amit ő oly csodásan tudott odavarázsolni egy-egy mondat végére, ami által az ember egyszerre érezheti a hazát közelinek és fájón távolinak. Wass Albert számomra ablak is. Nemcsak képzeletben. Úgy olvasom, mintha egy nagy, osztott üvegű, régi villaablakon át néznék ki. Kint erdélyi dombok, fenyvesek, hegygerincek; a távolban egy tó szürke fénye; ősz van, a levegőben pedig különös csend, ami tele van kimondatlan nevekkel és hazajáró emlékezéssel. Bent, az asztalon pedig rend, fegyelem, papír, írógép és tinta – a munka komolyságával. Mert bármennyi líra van is a soraiban, nála a haza sosem irodalmi kép volt csupán, hanem teher és kötelesség, amit hordozni kell.
A Mire a fák megnőnek volt az első nagy találkozásom vele. Egyszerűnek tűnt, mégis úgy éreztem, mintha visszaadna valamit abból az elveszett otthonérzésből, amit az ember csak későn ért meg igazán. Aztán jöttek sorban a művek, és én szépen lassan úgy pakoltam őket egymás mellé, mintha egy ösvényt építenék kövekből magamnak. A kastély árnyékában, A funtinelli boszorkány, a Tizenhárom almafa, Átoksori kísértetek, Adjátok vissza a hegyeimet!, és a Kard és kasza által olyan belső térképet kaptam, ahol Erdély nem csak hangzatos díszlet, hanem sors; nem „téma” csupán, hanem otthon, amit hordozni kell akkor is, ha elszakították tőlünk.
És persze eljött az Elvész a nyom is. Az a könyv nekem nemcsak történet volt, hanem kijózanodás: megértettem, miért lett Wass Albert sokak szemében „kényelmetlen”. Nem azért, mert ne lehetne vitatkozni vele – hanem mert amit számonkér (hűség, felelősség, gerinc, a közösség megtartó ereje), az mindig terhes volt minden olyan korszaknak, amely inkább felejteni szeretett volna. Nem véletlen, hogy a kommunista diktatúra idején Romániában és Magyarországon is sokáig „elhallgatott” szerzőként kezelték. Sokan mondják, hogy Wass “tiltott” volt. A pontos megfogalmazás talán az, hogy a kommunista évtizedek hivatalos nyilvánosságában nem volt jelen úgy, ahogy a helye lehetett volna, és a rendszerváltás után robbanásszerűen tért vissza az olvasókhoz – ami sajnos újabb vitákat szült.
Wass Albert alakja körül azonban nemcsak irodalom van, hanem makacs történelmi vita is. Tény, hogy a kolozsvári népbíróság 1946-ban távollétében halálra ítélte, és a román legfelsőbb bíróság 2008-ban jogerősen elutasította a perújrafelvételt. A vita egyik ismert hangja Ungváry Krisztián ( mára számomra hitelét vesztette; és mintha egy ideje valami eltört volna benne), aki írásaiban amellett érvel, hogy a háborús bűnösség kérdését nem lehet lesöpörni az asztalról, és kritizálja az „ártatlanság-legendák” terjedését. Ugyanakkor levéltári alapú feldolgozások is születtek, amelyek a népbírósági eljárás iratait elemezve elég meggyőzően vitatják az ítélet megalapozottságát, illetve az eljárás körülményeit.
Egy írót lehet szeretni úgy is, hogy az ember nem csinál belőle „szentképet” – de azt is látni kell, milyen könnyen válhat jelképpé, célponttá, „üggyé” valaki. Sokszor érzem, hogy nem is a mondataival vitatkoznak, hanem azzal, amit jelképez: Erdély emlékezetével, a veszteséggel, a megmaradás makacsságával. Wass Albert körül nemcsak “irodalmi ízlés” dolgozik, hanem identitásharc, és sokszor az dönti el a hangnemet, ki melyik oldalra akarja tolni a jelentését.
Nekem Wass Albert már rég nem „vitaanyag”, hanem egy távoli, tiszta hang: egy ablaknál ülő emberé, aki – akárhol is volt a földön – lélekben mindig hazafelé tekintett. A mai életünkben, amikor sokszor érzi úgy az ember, hogy minden szétesni készül, őt olvasva jó pár dolog a helyére kerül. Könyvei tartást adnak; mert igenis lehet hűnek maradni úgy, hogy közben az ember nem tagadja el a világ bonyolultságát. És hiába vitatják, hiába támadják, hiába próbálják “üggyé” tenni; az irodalmat kedvelő olvasó szívében nem az iratok és vádak, hanem a mondatok döntik el, ki marad meg. És a remény, hogy – bármennyire is szeretnék sokan – a nyom nem vész el…
Nyugodjon békében.
“Ahogy így látta szemei előtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő, munkával, rendre. S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek.”(részlet a Mire a fák megnőnek című műből)
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás