A szavazati jog mint nemzeti minimum

Választások idején, egyre többször jön szembe velem a határon túli magyarok voksolását megkérdőjelező, azt megtiltani áhító bejegyzések sora. Szomorú, hogy ez a kérdés is a pártpolitika mocsarába lett lerángatva, ahelyett, hogy a nemzeti minimumok közé tartozna.

Aki ma elvenné a határon túli magyarok szavazati jogát, az ne tegyen úgy, mintha ez ártatlan „választástechnikai aktus” vagy „rendszerfinomítás” lenne, hanem kirekesztést. Magyar állampolgárokból – kettős állampolgárokból – akar másodrendűt csinálni. És itt húzódik az a bizonyos vörös vonal.

A modern demokráciában a választójog alapja az állampolgárság. Nem a lakcím, nem a pillanatnyi adófizetési státusz, nem az, hogy kinek mennyire “kényelmes” a részvétele. Ha valaki például az adófizetésre hivatkozva akar jogot elvenni, akkor mondja ki őszintén: hol húzza meg a határt? A diák is kevesebbet adózik. Sok nyugdíjas is. Az alacsony jövedelmű is. Ők is “kevesebbet érnek”? Vagy ez az egész csak ürügy arra, hogy bizonyos magyarokat ki lehessen írni a politikai közösségből?A határon túli magyarok ráadásul sok esetben nem “külföldre mentek” – a határ ment át rajtuk. A szülőföldjükön élnek, csak a történelem tette őket kisebbséggé. Kettős állampolgárságuk nem trükk és nem ajándék, hanem annak a kimondása, hogy a nemzethez tartozás nem áll meg a térképen rajzolt határoknál. Aki ezt megkérdőjelezi, valójában azt üzeni: „rossz oldalon születtél, ezért kevesebb jog jár.”

Kérem ne jöjjön senki azzal, hogy “nem viselik a döntések következményeit”. Ez féligazság, hazugság. A magyar állampolgárság következményei és ügyei őket is érintik: nemzetpolitika, támogatási rendszerek, oktatási és kulturális ügyek, állampolgári és konzuli védelem, külpolitikai érdekképviselet, áttelepüléshez kapcsolódó szabályok – és még sorolhatnám. Nem ugyanúgy élnek itt, de a közösséghez tartoznak, és vannak közös ügyeink. A jog nem attól jog, hogy mindenkinek mindenben ugyanakkora a terhe, hanem attól, hogy a közösség tagjának jár.Számomra a legcinikusabb érv pedig a „csalás” meg a „nem ellenőrizhető” mantra ismételgetése. Ha a lebonyolításban van kockázat, akkor tessenek bele garanciákat építtetni, vagy a meglévőket szigorítani: regisztrációt, azonosítást, átlátható eljárást, ellenőrzést stb. Jogot nem úgy védünk, hogy elvesszük, hanem úgy, hogy biztonságossá tesszük. Aki a biztonságra hivatkozva jogot venne el, az valójában nem a választást védi, hanem a saját kényelmét vagy a saját politikai érdekeit.

És talán érdemes lenne nem elfelejtenünk: ha egyszer elfogadjuk, hogy például a szavazásból, politikai érdekből ki lehet zárni egy állampolgári csoportot, akkor tegyük fel a kérdést- holnap ki lesz a következő? A külföldön dolgozó magyar? A „nem elég lojális”? A „nem megfelelően tájékozott”? Ez az unalomig harsogott demokrácia kiüresítésének kezdete lenne. A hatalom nem válogathatja meg a választóit. Ez nem bal- vagy jobboldali kérdés, hanem alkotmányos minimum. Lehet vitázni a részletekről. Lehet beszélni arról, milyen forma a legigazságosabb, hogyan legyen arányos, milyen garanciák kellenek, milyen képviseleti modell a legjobb. De a kiindulópont nem lehet a jogelvétel. Aki ezt követeli, az nem reformot akar, hanem kirekesztést: azt, hogy bizonyos magyarok szava ne számítson.

A kérdés tehát egyszerű, és erre egyszerű választ kell adni azoknak, akik a szavazat elvételt támogatják:
Melyik ponttól lesz valaki „nem elég magyar” a szavazatához?
Ha a gond a rendszerrel van, miért nem a rendszert javítják, miért a jogot veszik el?
Tényleg azt akarjuk, hogy precedens legyen: politikai érdekből szűkíteni a választók körét?

A határon túli magyar kettős állampolgár magyar állampolgár. Pont. Nem vendég a nemzetben, hanem része. A szavazati joga nem szívesség, hanem jog. És aki ezt elvenné, az ne a demokráciáról papoljon képmutatóan állandóan, hanem vállalja fel, hogy kirekesztést hirdet.

És mivel mindegyik politikai oldal oly szívesen emlegeti Bíbó Istvánt, magát amolyan szellemi örökösének beállítva, kicsit eljátszottam a gondolattal, vajon ő, hogyan vélekedne erről a kérdésről. Az ő „demokrácia képébe” illeszkedne e, és hogyan ez a vita. Bibó demokrácia felfogása sajátos; és bár több pontjával részleteiben nem tudok azonosulni, mégis a XX. század egyik legmeghatározóbb politikai gondolkodójának tartom. Természetesen nem írt konkrétan a mai értelemben vett „külhoni kettős állampolgárok országgyűlési szavazati jogáról”, viszont több alapelvéből levezethető annak támogatása.

Bibó egyik kulcsgondolata, hogy a modern nemzet „par excellence politikai fogalom”, és a nép demokratikus módon akarja „birtokba venni” az állami keretet. Ebből levezethető egy inkluzív érv: ha az állam egyszer állampolgárnak ismeri el a határon túli magyarokat, akkor a politikai közösséghez tartozás nem csak szimbolikus, hanem demokratikus jogokban is kifejezhető. Hangsúlyozza továbbá, hogy a demokrácia egy adott közösségben valósul meg, és ez a közösségi kötődéseket is felerősíti. Bibó-szellemben ez számomra úgy fordítható, hogy a külhoni magyarok ügye ne csak „külpolitikai kérdés” legyen, hanem kell, hogy legyen mögötte belső demokratikus felelősség is – úgy, hogy közben ne legyen belpolitikai zsarolás vagy identitásfegyver. Bibó (Ortegát idézve) külön is beszél arról, hogy a közösséget a közös jövő perspektívája is összetartja. Azaz, ha Magyarország a határon túli magyarokat nem revíziós mítoszokkal, hanem jövőképpel, intézményekkel, jogvédelemmel köti magához, akkor a szavazati jog egy nem-területi, integrációs eszközeként értelmezhető.

Van egy erős figyelmeztetés részéről arra is, hogy a konszolidáció kényes emberi erőfeszítés a félelem, ostobaság, gyűlölködés ellen, és könnyű visszazuhanni a rossz mintákba. A szavazati jog Bibó-kompatibilis olvasata ezért az lehet: a nemzeti összetartozás kifejezése határmódosítás nélkül – feltéve, hogy nem lesz belőle hergelés és „külső ellenségkép”.A magyar jogban van egy nagyon erős „kompromisszumos” elem: a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgár csak pártlistára szavazhat. Ez Bibó felől olvasva pont egy józan fék a szavazati kérdésben. Ad egyfajta a „mi” része vagyok, nem csak „kívülről támogatott” érzést, de kevésbé avatkozik bele a helyi, közvetlen képviseleti viszonyokba.

Amire viszont fontos lenne jobban figyelni ( politikai oldalaktól függetlenül), hogy a „politikai közösséghez tartozás” intézményesülése, ne váljon belpolitikai trükké, mert annak súlya előre látható és korlátos. Ugyanígy érdemes megemlíteni Bibó egyik fő félelmét a politikai hisztériák és torz tömegérzelmek manipulálhatósága kapcsán. Ennek megfelelően a határon túli magyarok szavazati joga tekintetében a „jól működés” feltétele: átlátható, ellenőrizhető eljárások; a szavazat titkosságának erős védelme; párt- és állami erőforrások szétválasztása a külhoni szavaztatás körül. Ez nem technikai „hogyan csináld” kérdés, hanem intézményi tisztaság, a Bibó által oly sokszor emlegetett lélektani és politikai konszolidáció része.

Amit viszont nem szabad elfelejtenünk. A külhoni közösségek biztonsága elsősorban helybeni szabadság- és joggaranciák kérdése, és Magyarország felelőssége az, hogy ezt jogvédő, intézményes módon képviselje. A szavazati jog nem pótszer, hanem politikai akaratképző eszköz kell, hogy legyen, aminek erősítenie kell Magyarország következetes jogvédő fellépését. Összegezve: az, hogy a külhoni magyarok a politikai közösség részesévé tétele nem-területi módon is erősítheti a demokratikus nemzetfogalmat és a közös jövő-építést – de csak akkor, ha a rendszer beépít arányossági és tisztasági fékeket, és nem váltja ki a helyben érvényesítendő kisebbségi joggaranciákat.