A sírkő igazsága

Nemrég a kezembe került Teleki Pál 1939-es beszédeinek gyűjteménye: A nevemben ne ígérjen senki címmel. Olvasás közben újra és újra az volt az érzésem, hogy ezek a szövegek ma is „dolgoznak” bennem. Nemcsak a korszak nyelve szól belőlük, hanem egy politikus gondolkodásmódja, önigazolása, félelmei és felelőssége is. Ma Gödöllőn át vezetett az utam, így úgy éreztem meg kell álljak gróf Teleki Pál sírjánál. A hóesésben, a temető csendjében az ember óhatatlanul is lassabban gondolkodik. Be kellett vallanom magamnak, hogy az általam nagyban tisztelt Telekiről nem lehet úgy beszélni, hogy csak azt mondjuk el, ami jól illik a saját narratívánkhoz. Az igazságok kimondása vele kapcsolatban nem tiszteletlenség – éppen ellenkezőleg. A tisztelet minimális feltétele, hogy nem hazudunk magunknak. Miközben a közéletben gyakran szobrokká vagy jelszavakká merevedik személye, a sír józanítólag hatott. Mert ott nem voltretorika, csak következmény. Lehet ott kellett volna régen is kezdenem. Mert a végpontot, a sírt nézve, nehezebb hazudni magunknak az odavezető útról. Lehet Telekiben teljesítményt, gondolkodót, szervezőt látni – és közben ki kell mondani azt is, ami vállalhatatlan: a jogfosztás, a kirekesztés, az antiszemita politikai döntések terhét.

Az a pillanat, amikor egy hivatalban lévő miniszterelnök tragikus körülmények között meghal, és a történeti mérleg döntően öngyilkosságként tartja számon, ritkán marad puszta életrajzi adat. 1941 tavaszán Teleki Pál halála nemcsak egy ember sorsát zárta le, hanem egy korszak önképének is tükröt tartott. És közben mintha fájó kérdéseket szegezne nekünk. Mennyit bír el egy ország? Mennyit bír el egy vezető? Meddig lehet erkölcsi póz nélkül lavírozni a kényszerek között? Telekiről mindmáig úgy beszélünk, mintha egyszerre lenne példa és vádirat. A valóság azonban – mint általában – zavarba ejtően összetett.

Teleki egyszerre volt gondolkodó és hatalmi szereplő, intézményépítő és kirekesztő törvényekhez kötődő politikus, modernizációra fogékony szervező és a saját határaiba ütköző, beteg ember. Aki ebből csak egyet akar látni, az nem Telekiről beszél, hanem saját magáról.

Teleki Pál különös alakja a magyar történelemnek, mert nem a klasszikus pártpolitikai karrierívből érkezett. Mindvégig megmaradt benne a „szakértő” és a „szerkesztő”: az a típus, aki adatokkal, térképekkel, emlékeztetőkkel, memorandumokkal gondolkodik, és a politika mögött rendszereket akar látni. Trianon után ez a szemlélet óriási szerephez jutott. A területi veszteség sokkoló tapasztalatát sokan érzelmi nyelven beszélték el; Teleki a maga módján racionalizálni próbálta: térben, népességben, gazdasági összefüggésekben. A revízió ügye így nála nem csak jelszó, hanem elméleti és propaganda-szintű program is lett.

Ebben volt valami modern – és volt valami veszedelmes is. Tudom, a modernség nem garancia a méltányosságra. A szakértelem képes finomítani a döntést, de képes „tökéletesíteni” a kirekesztést is. Teleki esetében a történelmi mérleg éppen ezért nem lehet pusztán intellektuális elismerés: mindig mellé kell tenni azt is, hogy mire és kik ellen fordult ez a gondolkodás.

Sokszor esünk abba a hibába, hogy szinte csak „politikai emberként” emlegetjük, holott legalább ennyire volt társadalomszervező. Olyan közegekben mozgott otthonosan, ahol nem a napi parlamenti csatározás, hanem a hosszú távú formálás volt a lényeg. (Ifjúsági mozgalmak, elitképzés, egyetemi struktúrák, nemzetközi hálózatok stb.) Teleki cserkészvezetői szerepe nem csak dísz volt: a cserkészet akkoriban tömegeket mozgatott, és azon keresztül fiatalok ezreinek–tízezreinek értékrendjére is hatással volt. A mozgalmon át egy egész nemzedék gondolkodását formálta. A kollégiumi és egyetemi világban pedig nem egyszerűen „jelen volt”, hanem befolyásolt, irányt jelölt, intézményi kereteket igazított.

Ez a Teleki-kép segíthet megérteni, miért tért vissza újra és újra a politika centrumába. Nem a hatalom íze volt a hajtóerő, inkább a küldetéstudat. Amikor válság van, „szükség van rá”. Csakhogy a küldetéstudat önmagában még nem erény. Különösen akkor nem, ha a küldetés definíciója már eleve hierarchikus, kirekesztő vagy ideologikus.

Teleki első miniszterelnöksége rövid volt, de meghatározó. A háború utáni káosz, a forradalmak élménye, a területi összeomlás és a társadalmi feszültségek közepette az állam „rendet” akart. Teleki kormányzása ennek a rendteremtésnek egyik csomópontja lett. Ebbe a korszakba illeszkedik a földreform, amely ugyan nem radikális földosztás, mégis jelentős társadalompolitikai jelzés: a rendszer próbál valamit adni, hogy feszültségeket csillapítson. Ezzel párhuzamosan azonban megszilárdul a kor autoriter logikája is, azaz a rend védelme erős állami eszközökkel, törvényekkel, szigorral. És ide tartozik a numerus clausus is – az a lépés, melyet a magyar polgári jogegyenlőség egyik legfájdalmasabb megbicsaklásának is tekinthetünk. Lehet vitatkozni a későbbi címkéken, de a lényegen nem: a törvény és végrehajtási gyakorlata diszkriminatív volt, elsősorban a zsidó hallgatók arányát célozta, és más csoportokat is hátrányosan érintett. Ha valaki kizárólag pozitív, „nagy politikus” szerepben akarja bemutatni, akkor nem hallgathatja el, hogy kormányzása alatt (és részben az ő akaratából/felelősségével) olyan törvény született és működött, amely jogegyenlőséget sértett. Lehet benne a politikai teljesítményt látni, de a kirekesztő politika terhét nem lehet „leválasztani” róla. A Teleki-portré egyik nehéz kérdése itt kezdődik. Hogyan lehetséges, hogy egy intézményépítő, modern eszközökkel gondolkodó ember ilyen mélyen része lesz a jogfosztásnak? A válasz részben a korszak ideológiájában, részben Teleki saját világképében rejlik. Az antiszemitizmus nála nem puszta taktika volt, hanem politikai meggyőződés, amely az 1918–19 utáni törések közegében különösen felerősödött.

A két miniszterelnökség közti időszak nála egyáltalán nem politikai tetszhalál. Egyetemi vezetői szerepek, társadalmi feladatok, nemzetközi jelenlét jellemezte. Ez azt is mutatja, hogy ő a Horthy-korszak elitjének egyik állandó „szervező csomópontja” volt. Ugyanakkor ezek az évek azt is jelzik, hogy Teleki körül nem csak nemes célok keringenek.

A frankhamisítás ügye – bármennyire is kellemetlen a Teleki-kultusz számára – arra emlékeztet, hogy az „államérdek” jelszava alatt a korszak elitje képes volt olyan módszerekhez nyúlni, amelyek a jog és a politikai tisztaság határait feszegették. Ha Teleki ebben nem is a klasszikus értelemben vett „bűnöző”, a politikai felelősség kérdése nem söpörhető le az asztalról ebben a kérdésben . És, ha szigorúan vesszük ezzel össze is omlik az a naiv kép, hogy Teleki valamiképp mindig „fölötte állt” a rendszer sötétebb ügyeinek.

Második miniszterelnöksége a legnehezebb mérleg. Mert itt a történelem különös módon egymás mellé rakja a szociális állam csíráit és a jogfosztás elmélyülését.

Van Teleki-kormányzati örökség, amelyet egy modernizációra fogékony konzervatív ember programjaként lehet leírni. Gondolok itt a családpolitikai és szociális intézkedések, földreform-szándékok, az alapfokú oktatás kiterjesztésének ambícióira. Ez nem propaganda, hanem valós kormányzati irány: a társadalom alsóbb rétegeinek integrálása, a demográfiai és szociális gondok kezelése, az állam „gondoskodóbb” arca. De ugyanebben a kormányzásban mélyülnek a zsidóellenes törvények. Ráadásul nem csupán adminisztratív korlátozásokról van szó; a jogalkotás egy ponton eljut a családi és intim élet szabályozásáig is. Ezt nem lehet relativizálni azzal, hogy közben épült valami. A modernizáció nem felmentés a jogfosztásra – és a jogfosztás nem teszi nem létezővé a modernizációt. A kettő együtt adja az egész korszak tragikus képét.

Teleki személyes paradoxonai – hogy voltak zsidó származású kollégái, tanítványai, akiket akár segíteni is próbált – itt sem felmentések. Inkább azt mutatják, milyen könnyen élhet együtt személyes lojalitás és politikai kirekesztés. Az antiszemita politika nem mindig „személyes gyűlöletből” táplálkozik; sokszor ideológiából, félelemből, status quo-védelemből, vagy a rendszer logikájának követéséből. Ez a kettősség csak még nyugtalanítóbb.

A Teleki-legenda egyik gyakori eleme a „semlegesség” romantikus képe. A valóság viszont itt is prózaibb. Magyarország a tengelyhatalmi erőtérben mozgott, és a mozgástér évről évre szűkült. Teleki külpolitikájának értelme inkább a halogatás, a lehetőségek nyitva tartása, a „nem hadviselő” státusz fenntartása volt, ameddig csak lehet. Ebben a képben a lengyel menekültek befogadása nem mellékszál, hanem egyfajta jelzés; Teleki és kormánya bizonyos határokig képes volt emberséges, szuverenitást őrző döntésekre. Ugyanakkor a szuverenitás fogyását nem lehet és nem is szabad elhazudni. Ami 1939-ben még visszautasítható volt, az 1941-re már kényszerré vált. A lavírozás nem hősi balett volt, hanem egy egyre szorosabbá váló kötél.

Történetének egyik legemberibb – és legkellemetlenebb – rétege a testi-lelki teher. Súlyos, krónikus vesebetegség, műtétek, évtizedes mindennapi megaláztatás és szenvedés; amihez depresszív hajlam társult. Idegösszeomlás emléke, és korábbi önpusztító gondolatok árnya. Persze óvatosnak kell lennünk, hiszen történelmi szereplőkről utólag diagnózist adni könnyű és felelőtlen is egyben. De ugyanilyen felelőtlenség lenne azt kijelenteni, hogy a krónikus betegség és a depresszió-szerű tünetek nem számítanak.

A helyes állítás valahol középen lehet: ezek a terhek nem mentik fel Telekit a jogfosztó döntések alól, de magyarázzák, miért volt sérülékenyebb, miért lehetett krízisekben „összeomló”, miért nem volt amolyan „hosszútávfutó” a politikában. Egy beteg, önmagával küzdő ember másképp bírja a nyomást – különösen, ha a nyomás erkölcsi önképét is szétfeszíti.

1941 tavaszán a jugoszláv kérdés olyan helyzetet teremtett, ahol Teleki számára az állami döntés és a személyes erkölcsi önazonosság keményen ütközött. Friss szerződés, majd a megszegés felé sodródó politika. Ez nem pusztán diplomáciai manőver volt, hanem egy olyan pont, ahol Teleki úgy élhette meg, hogy elveszítette a kontrollt – nemcsak az események, hanem saját szerepe felett is. Ehhez társulhatott a vezetésen belüli kettős beszéd, a párhuzamos üzengetés, a „kétfelé játszás” érzete. És ehhez társultak magánéleti terhek, családi tragédiák, és a magány érzete.

A történelmi pillanat, a politikai kényszer és az emberi törékenység itt egyetlen sűrű, kibogozhatatlan csomóba kötődött. Aki ezt a véget puszta mártíromsággá emeli, az elveszi belőle a tanulságot. Aki puszta „gyávaságnak” bélyegzi, az elhazudja a korszak és az ember drámáját.

A legfontosabb kérdés talán az, mit kezdjünk Telekivel ma?

Gróf Teleki Pál nem alkalmas arra, hogy kényelmes emlékművet állítsunk belőle – sem dicsőségből, sem elutasításból. Az ő története véleményem szerint inkább arra lehet alkalmas, hogy magunkat vizsgáljuk általa. Lehet úgy a haladás nyelvén beszélni, hogy közben csoportokat szorítunk ki a lehetőségekből? Lehet ‘nemzeti ügyekre’ hivatkozni úgy, hogy közben megfeledkezünk az egyenlő méltóság elvéről?

Ha korrekt képet szeretnénk, akkor a teljes mondatok kimondásával kell kezdenünk. Teleki korszakos tehetségű szervező és gondolkodó volt – és olyan politikus, aki a jogegyenlőség megbontásában és a zsidóellenes törvénykezésben is szerepet vállalt. Külpolitikája egy ideig képes volt mozgásteret nyerni – és végül belesodródott egy erkölcsi csapdahelyzetbe, amelyet nem bírt el. Emberileg sebezhető, beteg, depresszióval küzdő ember volt.(És ettől a felelőssége nem lesz kisebb, csak a róla kialakított képünk lesz igazabb.)

Teleki nem arra való, hogy felmentsük vagy eltöröljük. Arra való, hogy megértsük: a történelem legveszélyesebb pillanatai nem akkor jönnek, amikor nincsenek tehetséges emberek, hanem amikor a tehetség egy olyan ideológia és kényszerrendszer szolgálatába áll, amely a méltányosságot „mellékesnek” tekinti. Teleki Pál élete – minden ellentmondásával – erről beszél. És ha már emlékezünk, legalább ennyit érdemes meghallanunk történetéből. A nap végére talán megtaláltam a régóta keresett pontosabb, kényelmetlenebb képet. Azt a képet, amelyben a munkásság tisztelete nem takar el semmit, és a bírálat sem válik leegyszerűsítő ítélkezéssé.