A demokrácia illúziója?

Elnézve a hazai és nemzetközi politikának nevezett „valamit”; egyre kevésbé tudok úgy tenni, mintha a folyton emlegetett „demokrácia” az lenne, aminek nevezni szeretjük. Nem a közélet iránti közöny mondatja ezt velem, hanem épp az ellenkezője: az a benyomás, hogy ami ma demokráciaként működik, sokszor inkább a legitimáció nyelve és a hatalom gyakorlásának technikája, mint a nép tényleges önkormányzása.

A demokrácia eszményében ott van egy hallgatólagos feltétel, hogy a közös döntés a közös belátásból születik. Csakhogy a modern politikában a belátás ritka. Kevés a valódi megértés és önkritika. Nem gyakori, hogy valaki tényleg utánajár, mérlegel, és hajlandó akár módosítani is a véleményén. A figyelem szűkös, mert az embereknek kevés idejük és türelmük van hosszú, összetett ügyekre. Rövid hírek, szalagcímek, videók, kommentek között „szétaprózódik” a figyelem, így a politika is egyre inkább rövid, egyszerű üzenetekre áll rá. És ne felejtkezzünk meg az ösztönzőkről sem, amik pedig félrevisznek. A rendszer jutalmazási logikája (választási ciklus, lájkok, kattintások, népszerűség, botrány, kampány) sokszor azt díjazza, ami hatásos és népszerű, nem azt, ami igaz, árnyalt vagy hosszú távon jó. Ma aki hatalmat akar, annak nem az igazságot kell keresnie, hanem többséget kell szereznie. Többséget pedig ma jellemzően nem türelmes érveléssel, hanem hangulatokkal, félelmekkel, identitásokkal és gondosan leegyszerűsített történetekkel lehet építeni. Ilyenkor a választás nem a valóság mérlegelése, hanem verseny a valóság értelmezéséért. A „népakarat” pedig gyakran nem kiindulópont, hanem végeredmény: a napirend, a keretezés, a kampány és a média együtt formálja meg, aztán később áhítattal hivatkozik rá.

És itt jön az a pont, amit sokan nem szeretnek kimondani: a többségi akarat önmagában nem garancia semmire. Ha a többségi döntés tájékozatlanul, felületesen, belátás nélkül születik, attól még „többség”, csak épp a demokrácia lényegét sérti. Hiszen nem közös bölcsesség, hanem közös sodródás lesz belőle. Platón szerint – és valljuk be, igaza volt- a nép könnyen vezethető, és ha a közösség ítélete nem a jó megértésére, hanem benyomásokra és vágyakra támaszkodik, akkor a demokrácia könnyen saját ellentétébe fordul.

Ezzel párhuzamosan ott működik a demokráciában egy nehezen feloldható belső feszültség is. Mert miközben a szabadságot ünnepli, könnyen átcsúszik a többség nyomásába, ahol nem a bilincs szorít minket, hanem a kórus hangja. A közvélemény sokszor nem vitázik, hanem fegyelmez; nem megért, hanem címkéz; nem kérdez, hanem ítél. A vélemények sokfélesége (pluralizmus) nem mindig úgy tűnik el, hogy „felülről” megtiltják, hanem úgy, hogy a közeg olyan lesz, hogy túl nagy ára van annak, ha valaki másként gondolkodik. Napjainkban ezt sokan megtapasztaljuk. Így lesz a politikából morális törzsharc, ahol a kompromisszum gyanús, a kétely árulás, a tisztázás gyengeség.

És ha mindez nem lenne elég, ott van az a józan, keserű felismerés is, amire Michels „az oligarchia vas törvényeként” utalt. Robert Michels, 20. század eleji német–olasz szociológus és politológus szerint a demokrácia sokszor csak elvben népuralom: a valóságban inkább szervezett elitcsoportok versenye, ahol a többség többnyire csak jóváhagy. Pártok, apparátusok, kampánygépezetek döntik el, mi kerül egyáltalán a választó elé. Választásokkor, gyakran nem a rendszer változik, csak az arcok — miközben a háttérben ugyanazok a kényszerek és rutinok mozgatják a döntéseket. Ezért érzem úgy, hogy „a demokrácia” inkább csak egy nem létező eszmény. Nem azért, mert rossz lenne a cél, hanem mert a forma, amelyre hivatkozunk, ritkán tudja betartani a saját ígéretét.

És így ebben a közegben számomra a politikai beszéd most nem tisztánlátást hoz, hanem zajt; nem szabadságot ad, hanem reflexeket kapcsol be. Ezért is érzem azt, hogy hátra kell lépnem a választásokig. Nem menekülésből, inkább önvédelemből. Hogy ne legyek része annak, ami bennem is felébreszti a törzsi készenlétet; hogy ne etessem a puszta látványt figyelemmel; és hogy megőrizzem a döntés szabadságát addig a pontig, amikor tényleg számít.

Így számomra is eljött a politikai elcsendesedés ideje áprilisig. Persze a választás másnapján is felkel a nap. És akkor majd szívesen beszélgetek az újfent csalódottakkal: nem gúnyból, hanem komolyan — hogy megint hogyan vezetett a „miértek” meg nem értése oda, amit majd kiábrándultan tapasztalnak. Talán ott, higgadtabban, kevesebb jelszóval és több kérdéssel, közelebb jutunk ahhoz, amit Platón óta sokan sejtünk: hogy a „népuralom” nem attól valóság, hogy kimondjuk, hanem attól, hogy képesek vagyunk hozzá felnőni.