A davosi beszéd vakfoltjai

Mark Carney davosi beszéde erős benyomást akarta kelteni. Kimondja, hogy „törésben (rupture) vagyunk, nem átmenetben”, hogy a „szabályalapú rend” halványul, és hogy a nagyhatalmak a gazdasági összefonódást egyre inkább kényszerítő eszközként használják. A beszéd kulcsszava az „őszinteség”- azaz vegyük le a kirakatból a jelmondatot, és nevezzük nevén a valóságot. ( Utalás Václav Havel a Kiszolgáltatottak hatalma című esszéjében használt „zöldséges” példára.) Egy olyan szuverenista (ne politikai címkeként hanem módszerként tessék értelmezni!), politikailag középen álló, a globalizációt elfogadó, de nem kedvelő személy mint én, nem vitathatja, hogy a beszéd több fontos tünetet jól azonosít. Ugyanakkor éppen ez a pozícióm amely rámutat néhány tévedésre és kockázatos következtetésre is. Nem elsősorban a beszéd irányultsága a vitás, hanem a keretezése: több ponton túl abszolút, és néha olyan választási kényszert sugall, amely végül épp azt gyorsíthatja, amitől óv. Csakhogy éppen ez a nézőpont teszi láthatóvá a beszéd gyengéit, azaz a túlzott végletességet, a hamis választási kényszert, és azt a kockázatot, hogy az „őszinteség” jelszavával végül egy új blokkosodás lesz legitimálva.

„Nincs korlát, nincs kényszer” – de a történelem mást tanít

Carney egyik legerősebbnek szánt mondata, hogy a nagyhatalmi geopolitika „nincs alávetve korlátoknak, kényszereknek”.

Retorikailag értem – de szerintem rossz leírása a jelenlegi helyzetnek. A nagyhatalmakat ma is fogják kényszerek. Gondoljunk csak a nukleáris elrettentésre, a belpolitikai ciklusokra, a társadalmi tűréshatárra, a költségvetési realitásra, a szövetségi függésekre, a technológiai és pénzügyi kölcsönhatásokra.

És persze történelmi ellenpéldát is hozhatok. A hidegháború csúcspontján, 1962-ben a kubai rakétaválság pont azt mutatta meg, hogy még a „mindent vivő” logika közepén is léteznek korlátok: az önpusztítás kockázata visszarántja a feleket. Ugyanez a kényszer később a fegyverzetkorlátozásban is testet öltött –igaz nem erkölcsi megvilágosodásból, hanem túlélési ösztönből. Véleményem szerint, ha a korlátokat tagadjuk, könnyen önbeteljesítővé tesszük a cinizmust: „úgyis a nyers erő számít”. Helyesen szerintem így kellene hangoznia: a korlátok nem tűntek el, csak megváltoztak – és ezeket a kényszereket kell okosan használni de-eszkalációra, minimumszabályokra, válságkezelő csatornákra. Nem illúziókat kell gyártani, hanem kalkulálható fékeket.

„Kellemes fikció volt a szabályalapú rend” – vagy mégsem csak az?

Carney azt mondja, a szabályokon alapuló nemzetközi rend története „részben hamis” volt, amolyan hasznos fikció, amelynek rituáléiban részt vettünk. (Itt Carney egy Václav Havel-féle képet használ, mely szerint a rendszerek néha úgy maradnak fenn, hogy az emberek/államok eljátsszák, mintha minden úgy lenne, ahogy a hivatalos szövegekben áll.)

Itt viszont kicsit fel kell szisszenem. Hiszen a szabályok sosem voltak tökéletesek – de nem is voltak puszta díszletek. Nézzünk egy történelmi párhuzamot. A II. világháború után létrejött intézményrendszer (kereskedelmi szabályok, vitamechanizmusok, szakosított nemzetközi rezsimek) sokszor igenis csökkentették a kiszámíthatatlanságot. Nem szüntették meg az erőpolitikát, de kereteket adtak hozzá. Az 1975-ös Helsinki záróokmány például nem „megváltotta” Európát, de hozzájárult ahhoz, hogy az emberi jogi hivatkozás később politikai munícióvá váljon – épp a gyengébbek kezében. Én úgy látom, hogy a közepes országoknak a szabálynyelv nem szalonretorika, hanem pajzs. A helyes kritika nem az, hogy „vegyük le a kirakatból a feliratot”, hanem hogy ne hazudjunk magunknak a kettős mércékről, és tegyünk a szabályok kikényszeríthetőségéért. A szuverenitás nem a szabályok ellen van, hanem a kiszámíthatóságért: mert önrendelkezni csak olyan térben lehet, ahol nem naponta írják újra a játékszabályokat.

„Törés, nem átmenet” – ez a végítéletszerűség ismerős?

„We are in the midst of a rupture, not a transition” – mondja Carney. Lehet, hogy igaza van a hangulatot illetően. De stratégiai tanácsnak veszélyes, ha mindent korszakhatárként kezelünk. Ellenpéldaként mondhatjuk, hogy a világrend az elmúlt hetven évben is többször “megtört”. Bretton Woods feladása, olajválságok, a Szovjetunió összeomlása, 2008-as pénzügyi válság stb. Mégis, a rendszer sok eleme alkalmazkodott, újraszabályozódott, és részben visszarendeződött. Nem lett belőle automatikusan a „mindenki mindenki ellen” szituáció. Következtetés? A szuverenista-közép olvasatnak inkább úgy kell fogalmaznia, hogy nem új világ születik, hanem a régi világ stressztesztje zajlik. Ez más politikát jelent. Nem forradalmi újratervezést, hanem redundanciát, célzott önvédelem-képességet kritikus ágazatokban – miközben ott ahol nem élet-halál kérdése, a nyitottságot megtartjuk.

„A gazdasági integráció fegyver”.

Igen, de ez nem tegnap kezdődött. Carney szerint a nagyhatalmak „gazdasági integrációt használnak fegyverként: vámot, pénzügyi infrastruktúrát, ellátási láncot”.

Ebben sok a realitás. Csakhogy nem „új jelenség”, legfeljebb ami más az a nagyobb sebesség és az új alkalmazott technika. Párhuzamként állítható, hogy a 20. század tele van gazdasági kényszerítéssel – blokádokkal, embargókkal, energianyomással. A különbség ma az, hogy a globális hálózatok bonyolultsága miatt a kényszerítés könnyebben láncreakcióvá válik, és gyakran civil szereplőkön is(bankokon, platformokon, logisztikán) keresztül fut. Erre a helyes válasz nem az autarkia, hanem a kitettségek okos csökkentése. Ott ahol egyetlen csomópont lekapcsolása térdre visz, ott diverzifikáció kell. Ahol viszont, a piac sokszereplős, ott az állam „rezilienciája” könnyen csak drágább, gyengébb minőségű belpiaci kartelleket jelent. A szuverenitásra itt nem falként, hanem mozgástérként kell tekinteni.

„Erődök világa”

Carney jogosan figyelmeztet: „a világ erődökkel szegényebb, törékenyebb, kevésbé fenntartható lesz”. Ezzel a problémám az, hogy közben ő maga is új, 1,5 milliárdos kereskedelmi blokkot, vásárlói klubokat, koalíciókat vázol. A két világháború közti védővám- és blokklogika (birodalmi preferenciák, zárt zónák) nemcsak szegényebb, de politikailag is agresszívebb világot hozott. A blokkosodás mindig identitást gyárt: „mi és ők”, és ezzel együtt jön a kísértés, hogy a belső vitákat külső ellenségképpel fedjük el. Szuverenista-közép szemmel azt kell mondanom, a megoldás nem a „jobb blokk”, hanem a rétegzett nyitottság. Kritikus javaknál minimum-kapacitás és tartalék, minden másban verseny és többirányú kereskedelem – lehetőleg úgy, hogy a műszaki szabványok (pl. milyen protokollt, biztonsági előírást, kompatibilitási követelményt kell követni) és köz-/nagyvállalati beszerzések (kitől veszünk hálózati eszközt, szoftvert, vonatot, gyógyszert, fegyvert, akkumulátort stb.) ne politikai lojalitás alapján dőljenek el.

„Ha nem ülsz az asztalnál, az étlapon vagy”

Örök igazság. De ne felejtsük el, hogy a koalíciók belülről is széteshetnek. A beszéd egyik legemlékezetesebb mondata: „ha nem vagyunk az asztalnál, az étlapon vagyunk”. De a közepes hatalmak koalíciója nemcsak a nagyoktól, hanem a saját belső ellentéteitől is elvérezhet.

Igen emlékszünk, hogy a „harmadik utas” próbálkozások gyakran belső érdekütközésen buktak el. (Exportőr és importőr, energiafelesleg és energiahiány, védelmi kultúrák különbségei.) A nem elég szoros, de túl hangzatos szövetségek a válság pillanatában hajlamosak feloldódni – és akkor marad a bilaterális alkudozás, amitől Carney ha csak verbálisan is de óv.

Én megint óvatosabban közelíteném a témát. Azt mondom, hogy koalíció igen, de modulárisan. Kevesebb nagy szó, több kis, ellenőrizhető megállapodás. És a legfontosabb: a külpolitikai „asztalnál üléshez” belpolitikai felhatalmazás kell. Ha a társadalom azt érzi, hogy a döntések a sok kis „Davosban” születnek, és otthon csak végrehajtják, akkor a koalíciók legitimációja elpárolog – és vele a stratégia is.

Az „őszinteség” tesztje

De tudjuk-e, hogy a kijózanodással mit is kezdjünk? Carney a beszéd végén kimondja: „a régi rend nem jön vissza… a nosztalgia nem stratégia”. Rendben, ismerjük el, hogy van némi bátorság ebben. De a kijózanodás kétfelé irányba is vihet; vagy a cinizmus felé („mindenki kényszerít”), vagy egy pragmatikus, demokratikusan (bár lassan ezzel a fogalommal is foglalkoznom kellene) felhatalmazott szuverenitás felé, amely csökkenti a sebezhetőséget, de nem épít új vasfüggönyöket.

Az én szuverenista közép kritikám tehát nem az, hogy Carney téved mindenben. Inkább az, hogy a beszéd – miközben a valóság kimondását hirdeti – túl könnyen csúszik át egy új „korszakhatár-mítoszba”, ahol a szabályok helyett koalíciós logikák, a nyitottság helyett blokk-építkezések, a kiszámíthatóság helyett „változó geometria” tűnik fel mint norma.

A valódi kérdés nem az, hogy visszasírjuk-e a régi rendet, hanem az, hogy az új rendet kinek a felhatalmazásával és milyen fékekkel építjük. Mert szuverenitás ott kezdődik, ahol a nemzet nemcsak alkalmazkodik a világhoz, hanem érti is: miért, mennyiért, meddig – és milyen áron.

( Havel A kiszolgáltatottak hatalma című esszéjének első része itt olvasható: https://library.hungaricana.hu/…/IrodalmiSzemle_1991/… )