Római farsang, magyar böjt

(gondolatok Herczeg Ferenc halálának évfordulóján)

Február 24-e van, Herczeg Ferenc halálának évfordulója. Az 1863-ban Versecen született író és drámaíró 1954. február 24-én hunyt el Budapesten. A századforduló és a két világháború között a kor egyik legsikeresebb, legtöbbet olvasott szerzőjeként tartották számon. Történelmi parabolái és polgári témájú regényei egyszerre voltak közkedveltek és gondolatilag terheltek. A szórakoztatás mögött mindig ott húzódtak a morális és közéleti kérdések. Irodalomszervezőként évtizedeken át az Új Idők című hetilap körül teremtett nyilvánosságot. 1945 után viszont a politikai fordulat az irodalmi nyilvánosság kapuit is bezárta előtte, és hosszú időre félretolták, elhallgatták. A vita helyett sokáig az elnémítás maradt az uralkodó gesztus. Éppen ezért üdvözölendő, hogy az elmúlt évek tantervi és érettségi követelményeiben a neve ismét megjelent. Ez a visszakerülés lehetőség is, hogy a jelszavak helyett megint az műveivel találkozzunk. Talán így kerülhet – sok évtizednyi elhallgatás után – az őt megillető helyre az irodalmi arcképcsarnokunkban is. Fő művének újraolvasása 1919 és a jelen Európája felől egyszerre , izgalmas vállalkozás.

Herczeg Ferenc Az élet kapuja című kisregénye első pillantásra a reneszánsz Rómáról szól: pápaválasztásról, bíborosok intrikáiról, pénzről, szépségről, s arról a különös légkörről, amikor a kereszténység központja egyszerre volt templom és színház. Valójában azonban a könyv legfőbb témája nem Róma, hanem a periféria kiszolgáltatottsága a centrumhoz viszonyítva – az a keserű tapasztalat, hogy a „világ közepe” ritkán nyitja ki úgy kapuját, ahogyan azt a szorongatott országok remélik.

A mű folytatásokban 1919-ben az Új Idők-ben jelent meg, könyv alakban pedig 1920-ban vehette kézbe az érdeklődő. A dátum fontos, hisz 1919 Magyarországára az összeomlás, a forradalom, a megszállottság-élmény, a proletár diktatúra, majd a közelgő Trianon árnya vetült. A regény „visszamegy” négyszáz évet, de a kérdése nagyon is jelen idejű maradt: ki ad kulcsot a magyar túléléshez – és mi történik, ha a kulcsot őrző kapuőr nem ugyanabban a veszélytérben él, mint mi?

A történet 1512–1513 körül, Rómában játszódik. A magyar főszereplő, Bakócz Tamás (esztergomi érsek, bíboros) a pápai trón közelébe kerül, és abban látja Magyarország esélyét, ha pápaként képes lenne európai összefogást kierőszakolni a török ellen. A regény tétje tehát nem egyéni hiúságként van megírva, hanem nemzeti „élet-halál” kulcskérdésként: a pápai „kulcsok” – jelképesen – az „Élet kapuját” nyithatnák ki egy fenyegetett országnak.

Ezzel párhuzamosan fut egy fiktív szál is. A Bakócz kíséretében érkező Vértesi Tamás beleszeret Fiamettába, a művelt, befolyásos római kurtizánba. A szerelem nem színes mellékszál, hanem a regény egyik legpontosabb állítása: a politika a legintimebb térben is dolgozik, a bizalom – és a hiúság – információvá, majd fegyverré válik. A pápaválasztási játszma (pénz, ígéretek, frakciók) végül Bakócz ellen fordul; Róma nem a magyar „küldetés” szerint dönt, hanem a saját kényelme, művészi pompája és hatalmi logikája szerint. A végkifejletben X. Leó kerül trónra, Bakócz pedig – bár a rangja megmarad – a történelmi esélyt elveszíti. A záró mondat (a regény egyik legkeményebb összegzése) így hangzik: „Vége a római farsangnak, kezdődik a magyar böjt.” Ezzel az egy mondattal jól kifejezésre jut a teljes geopolitikai különbség: hisz a centrum ünnepel, a periféria (meg)fizet.

1919 után olvasva mintha Mohács előérzete mint Trianon-élmény köszönne vissza sokakban. A 16. századi „török veszedelem” a regényben nem pusztán történelmi díszlet, hanem a végveszély archetípusa. Bakócz drámája ezért könnyen olvasható 1919 felől úgy, mint egy ország kísérlete arra, hogy a Nyugattól (a „központtól”) megszerezze a fennmaradáshoz szükséges politikai garanciát – miközben a Nyugat saját belső élvezeteivel, frakciók közötti harcaival és presztízsével van elfoglalva.

A regényben Róma nem „gonosz” – csak közönyösen önmaga. És ez a legfájdalmasabb felismerés. Mert nem a düh, nem a nyílt ellenségesség zárja a kaput, hanem az, hogy a magyar ügy nem elsőrendű szempont. Ebből a szempontból vizsgálva Az élet kapuja történelmi allegória. Mert ahogy 1513 után Magyarország a Mohácsi események felé sodródó pályán marad, úgy 1919 után is benne van a levegőben az a felismerés, hogy a nagyhatalmi Európa nem a mi kockázataink szerint mérlegel.

Különösen beszédes, hogy Herczeg a Tanácsköztársaság idején „ellenforradalmárként” őrizetbe is került: a korszak nemcsak külső, hanem belső fordulat is jelentett az életében. Így a regény „kapu”-élménye egyszerre jelenthet nemzetközi bezáródást (nincs külső garancia), és belső átfordulást (ahogy az addigi világrend elnémul). Herczeg Ferenc a két világháború között a konzervatív, nemzeti oldalon a kor egyik legnagyobb irodalmi tekintélye volt; az Új Idők meghatározó szerkesztője 1944-ig, intézményépítő és közszereplő. A második világháború után azonban a politikai rendszer „kapui” bezárultak előtte: a tudományos és irodalmi fórumokból kiszorult, nem publikált, és műveit Magyarországon hosszú ideig nem adhatták ki. Az MTA-tagságát 1949-ben megszüntették (később, 1989-ben állították vissza). 1954. február 24-én halt meg Budapesten. Ha ezt a pályát a regény fényében nézzük, a párhuzam szinte kínálja magát. Bakócz azt hiszi, a kulcsok megszerezhetők, a kapu „megnyitható” a megfelelő eszközökkel. Herczeg (a maga korában) azt hihette, hogy a kulturális tekintély és intézményi jelenlét tartós védettség. A történelem mindkettőre rácáfolt. Mert a kapuőr megváltozik – és vele a legitim nyelv is. Ami addig „államférfiúi realizmus” volt, egyszer csak „reakció” lesz. Ami addig kanonikus irodalom volt, egyszer csak „hallgatássá” válik.

Jelenkori olvasatban számomra a regény figyelmeztetés is egyben. A mai európai közegben Az élet kapuja könnyen „brüsszeli allegóriává” válik – nem azért, mert a regény konkrétan erről szólna, hanem mert ugyanazt a szerkezeti feszültséget írja meg: centrum és periféria, értéknyelv és érdeklogika, ünnep és böjt. Az Európai Unióban is erős a „közös értékek” nyelve (jogállamiság, intézményi normák), és ugyanilyen erős az a tapasztalat is, hogy ez a nyelv gyakran a politikai erőterében működik; eljárások, feltételek, pénzügyi eszközök, kölcsönös vétók és pressziók formájában. A jogállamisági feltételesség mint költség-vetésvédelmi mechanizmus létező uniós eszköz. (Lásd Magyarországgal szemben az Európai Parlament az elmúlt években többször is a „közös értékek” sérelméről beszélt.)

Ebből a nézőpontból Róma/Brüsszel a regényben nem „ellenség”, hanem önlogikájú központ, amelynek van saját szempontlistája, és a periféria akkor jár a legrosszabbul, ha naivan erkölcsi mesét vár a geopolitikától. Ugyanakkor – és ez fontos, mert konzervatív olvasatban is önkritikus – a regény nemcsak a központról mond ítéletet, hanem rólunk is. Bakócz rendszere simóniával, alkukkal, „római eszközökkel” operál. Hisz a túlélés reményében könnyű átvenni a központ cinizmusát. Tamás „barbár gőgje” pedig (a sértettség, a visszanézés megtagadása) azt üzeni: a bezárkózó büszkeség is lehet önsorsrontás.

Olvasatomban ezért a mű egyszerre ad muníciót és féket:

• muníciót, mert kimondja: Európa központjai nem automatikusan „megváltók”;

• féket, mert figyelmeztet: a saját ügyünk tisztaságát nem lehet pusztán sértettséggel vagy taktikázással megőrizni.

A „kapu” végül talán ott nyílik, ahol a regény a legkegyetlenebbül rámutat; azaz nem Rómában, hanem otthon/itthon – a belső tartásban, a józanságban, a saját erő felépítésében. „Róma” legfeljebb kinyitja vagy becsukja a kaput; de a kulcsot gyakran nekünk kell megkovácsolnunk.

Utóirat, avagy személyes reakció Farkas Attila Márton (FAM) megnyilatkozásai kapcsán.

Több (alábbi videón az egyik) megszólalásban FAM olyan fölényes tónusban beszélt a konzervatív olvasókról, mintha azok többnyire nem is olvasnának, legfeljebb „dísznek” tartanának könyveket a polcon. A mondandója csattanója az volt, hogy ez talán nem is baj, mert így legalább nem „fertőzik meg magukat” azokkal a szerzőkkel, akiket ő egyetlen mozdulattal szélsőséges politikai bélyegekkel, illetve irodalmi leértékeléssel sorolt egy kalap alá – Nyírőt, Wasst és Herczeget is. Nem a vita ténye volt megrázó, hanem a gesztus, a magabiztos, ítélkező rövidre zárás. Ismerjük azt a jellegzetes, kellemetlen „másodkézből jövő” szégyenérzetet? Nos valami ilyet éreztem. Mintha nem gondolatok hangzanának el, hanem előre gyártott jelzők. Az egészből az a benyomás maradt, hogy bizonyos körökben a „másik oldal”- mi jobboldaliak/konzervatívok/polgári gondolkodók- nem egyszerűen vitapartner, hanem eleve elítélt kategória, amelynek nem jár a minimum jóhiszeműség sem. És ez azért különösen kiábrándító, mert az ember többet várna annál, mint hogy valaki a vitát rögtön a megbélyegzés nyelvére fordítsa.

FAM Herczeggel kapcsolatban rendszerint nem vitatkozik, hanem elintézi. Amikor azt írja, hogy „a Napkelettel … nem lehet libsit pukkasztani … mint az uncsi Herczeg Ferenccel”, akkor a mondat – bármennyire szellemesnek szánja – valójában kritikai csődvallomás. Nem állít semmit Herczeg prózájáról, poétikájáról, mondatairól, karakterépítéséről, csak azt árulja el, hogy FAM fejében az irodalmi érték egy politikai performansz-függvény; azaz, hogy mennyire alkalmas „pukkasztásra”, mennyire jó muníció a törzsi adok-kapokban.

Ez nem „kemény vélemény”, hanem csak olcsó megúszás. Az „uncsi” nem érv, hanem hangulatjel – és pont ez az, ami FAM esetében jellemzően gyanúsan ismerős. A lekezelés nála sokszor nem következménye egy végigolvasott mű kapcsán megszületett, végiggondolt elemzésnek, hanem helyettesítése. A jó kritika kockázatvállalás ( amikor belemegyünk egy mű nyelvezetébe, szerkezetébe, motívumaiba stb.). FAm esetében csak gyáva kockázatkerülést láthatunk. Címkét dob elénk, mely mögé elbújva meg kívánja úszni állításának bizonyítási terhét.

A gond ráadásul szerkezeti. Az Arrobori-ban FAM maga is leírja (Ignotus ironikus hangját idézve és továbbvíve) azt a kánonharcos logikát, amely szerint „igaz jó magyar irodalom” az, amit „Tormay Cécile, Herczeg Ferenc vagy Rákosi Jenő művel”. Itt FAM nyilván a jelenséget bírálja – csakhogy közben Herczeget újra és újra jelvénnyé alakítja. Nem íróvá, hanem egy tábor jelképévé, amivel sajátos kultúr-vitáiban előszeretettel hadonászhat. Aki kánonpolitikai tünetként kezeli a szerzőt, az utána már könnyen mondja rá, hogy „uncsi”: hiszen nem a művel találkozik, csak a saját fejében lévő kulturális totemmel.

Ezért kell azt mondanom FAM kapcsán, hogy ez a fajta reflex, az intellektuális lustaság benyomását kelti. Nem azért, mert Herczeget „nem szereti” – hisz ez ízlésvita kérdése. Hanem mert a gúny nála túl gyakran válik módszerré. A gúnnyal rövidre zárja azt, amit egy kritikusnak kötelessége lenne kinyitni. És aki a törzsi gondolkodást ostorozza, miközben maga is törzsi szavakkal dolgozik, az végül nem kívülről írja le a jelenséget, hanem részt vesz benne – csak egy másik oldalról. Ez pedig hosszú távon teljesen elhitelteleníti mondandóját, és önmagát is.