‘Nagy-Románia a tantermekben’

Remek könyvre akadtam a hetekben.

Vannak témák, amiről mindenki úgy érzi, hogy „már mindent tud”, közben nem tudnak szabadulni a féligazságok, előítéletek és politikai szlogenek szorításából. Számomra ilyen a Lex Apponyi körüli vita és az a kérdés, hogyan lett az iskola és a nyelv a tárgyalt térségben identitásharcok eszköze. A könyv végére érve számomra egyértelmű: hiánypótló munka Köő Artúr Nagy-Románia a tantermekben című könyve.

A kötet legnagyobb erénye, hogy nem legendákat ismétel, hanem tág összefüggésben, rengeteg forrásra támaszkodva bontja ki, milyen bel- és külpolitikai erők mozgatták az oktatáspolitikai döntéseket, és hogyan épültek rájuk később kész narratívák. Be kell vallanom, nem „kényelmes” olvasmány abban az értelemben, hogy nem engedi meg az olvasónak a lustaságot. Folyamatosan kényszerít rá a mérlegelésre, a részletek megértésére, és arra is, hogy különbséget kell tennünk a propaganda és dokumentálható valóság között.

Magyar szemmel olvasva, különösen fontos, hogy ez a tisztánlátás ne csak önvád vagy önfelmentés legyen. A könyv segít kimondani: lehetnek vitatható magyar döntések és hibák, de ettől még nem kötelességünk elfogadni azt az egyoldalú román értelmezési keretet, amely a teljes korszakot kizárólag „magyar elnyomásként” címkézi, miközben más időszakok és más állami gyakorlatok nyelv- és iskolaügyi szigora gyakran láthatatlan marad a közbeszédben. A román nemzeti narratíva automatizmusait igenis meg lehet – és meg kell – kérdőjelezni, tárgyszerűen, adatokra támaszkodva, higgadt kommunikációval.

Szerintem a könyv nem egyszerűen történeti munka, hanem szellemi eszköztár. Megmutatja, hogy hogyan beszéljünk a múlt konfliktusairól úgy, hogy ne váljunk sem naivvá, sem cinikussá. Ha valakinek fontos a magyar nézőpont, a román–magyar viszony valós megértése, és az, hogy ne jelszavak alapján ítéljen, akkor ezt a könyvet érdemes elolvasnia. Köszönet a szerzőnek, hogy számomra a zajból értelmezhető képet csinált, és kapaszkodót adott a józan beszédhez.