„A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt.” (Latinovits Zoltán)
Van egy mondat, amely úgy hatol belénk, hogy utána már nem egyszerűen „idézet” marad, hanem mérce. Az ’Az igazat mondd, ne csak a valódit” is ilyen mondat. József Attila fogalmazta meg a Thomas Mann üdvözlése című versében, és első hallásra is érezni, hogy nem egyfajta irodalmi dísszel, hanem paranccsal állunk szemben. A „valódi” lehet puszta tény: ami megtörtént, ami látszik, ami dokumentálható. Az „igaz” viszont – a vers logikájában – több ennél: a dolgok belső értelme, súlya, iránya. Az igazság nem csak leír, hanem megvilágít.
Eperjes Károly estjének ereje éppen ebből a különbségből fakad. Nem irodalomtörténeti bemutató akar lenni, hanem lelki esemény, ahol a költészet mint emberi sors és lelkiismeret van jelen. Amikor egymás mellé kerül Ady Endre, Babits Mihály, József Attila és Pilinszky János, akkor nem négy „különböző stílusú szerzőt” kapunk, hanem négy állomást ugyanazon az úton. És gondolatokat, hogy hogyan lehet a modern világban – zajban, tragédiákban, lelki törésekben, félelemben – Isten felé kérdezni úgy, hogy közben ne hazudjunk sem magunknak, sem másnak.
Latinovits Zoltán – Verset mondok világából indulunk, ezzel előre jelezvén, hogy a versmondás nem „előadás”, hanem sorsközlés. Latinovits számomra is origó: az a pont, ahol a kimondott vers egyszerre lesz gondolat, ima és vádirat, és ahol a hang nem csak díszít, hanem felelősséget vállal. Ehhez a mércéhez hozzátartozik Latinovits „valódi” élete is; a meg nem értettség, a belső feszültség, az a sokszor átélt tapasztalat, hogy egy diktatúra levegője összenyomja a lelket, az ember hiába mond igazat, kiterítik úgy is. Így a nyitány nem nosztalgia, hanem kulcs. Latinovits példája előre jelzi, hogy ezen az estén nem elég szépen mondani — az igazat kell mondani, akár fáj, akár kockázatos, akár magányos, akár lesznek sokan akiknek nem tetszik.
A 20. század költészete sokszor válságtudatból beszél. Háborúk, diktatúrák, széteső közösségi formák, személyes traumák közepette a vers nem puszta „szép szöveg”, hanem tanúságtétel: mit bír el az ember, és mi tartja meg. Eperjes estjének címe így nem csak egy József Attila-sor, hanem program. A költő feladata nem az, hogy „valódit” mondjon – adatot, leírást, tudósítást –, hanem hogy kimondja azt, ami mögötte van: a félelmet, a bűntudatot, a vágyat, a reményt, a megcsömörlöttséget, a kegyelem hiányát vagy épp annak felvillanását.
A versest közegében – különösen, ha a szöveget zene kíséri – ez a különbség szinte tapinthatóvá válik. A zene (mint tegnap egy cselló hangja) nem csak kísér, hanem teret nyit; így a vers kevésbé „irodalomóra”, inkább tükör. Ha bele merünk nézni, a saját kérdéseink néznek vissza belőle.
Ady: a perlekedő istenkereső
Ady Endre istenes versei gyakran nem a békés áhítat hangján szólnak. Sokkal inkább perlekedés, vitatkozás, lázadás és mégis ragaszkodás: mintha a hit nem nyugalom, hanem sebesült kapcsolat lenne. Adynál Isten nem mindig vigasz – néha ellenfél, néha hiány, néha váratlanul megérkező Valaki, aki felkavar. Jelen korunkban az ember sokszor bizonytalanul érzi magát a világban, mert a régi kapaszkodók (vallás, hagyomány, közösség, „mindenki tudta a helyét” rendje) meggyengültek vagy vitatottá váltak. Ez az „otthontalanság” érzése, mely nem feltétlenül fizikai hontalanság, hanem lelki–szellemi állapot, amikor az ember nem tudja biztosan, mihez tartozik, mi ad értelmet, mi az irány. Egyszerre vágyik tekintélyre, de fél is tőle. Ady ezt az ambivalenciát nem elsimítja, hanem kimondja – és ezzel közel kerül ahhoz a paradoxonhoz, amit sokan ismerhetnek. Akkor is Istent szólítjuk, amikor épp haragszunk rá. Ady „igazsága” nem a higgadt rend, hanem a szenvedélyes őszinteség. Aki Adyt hallgat egy ilyen esten, annak talán ez a legfontosabb felismerés: az istenkeresés nem mindig szép, de lehet igaz. Nem mindig felemelő, de lehet tiszta, mert nem pózol, nem kegyeskedik, nem menti fel magát.
Babits: a lelkiismeret rendje, a felelősség hite
Babits Mihály hangja más: fegyelmezettebb, intellektuálisabb, sokszor klasszicizáló. De épp ebben az önfegyelemben van a drámája. Babitsnál az istenkeresés gyakran erkölcsi kérdés: mit tehet az ember a rossz közepette, hol van a felelősség határa, mi a kötelességünk egymás felé. Nála a hit nem csak érzelem, hanem rend: a lélek rendje, amiért újra és újra meg kell küzdeni. Babits világa sokszor „mértéket” kíván – de közben megmutatja, hogy a valóság mértéktelen. Babits istenkeresése ezért különösen időszerű. Ma sokszor könnyű belesodródni a cinizmusba („úgysem számít semmi”), vagy a gyors ítéletekbe („mindenki hibás, csak én nem”). Babits – akár a biblikus motívumokon át, akár a lelkiismeret belső beszédében – egyszerű kérdést tesz fel- meg tudok-e maradni embernek? És ha igen, miből? Mi az a belső igazság, ami nem engedi, hogy a puszta „valódi” (tények, erőviszonyok, túlélési reflexek) írja a teljes történetet?
József Attila: az igazság ára, a szeretet hiánya
Nála az igazság gyakran fáj. A szegénység, a kiszolgáltatottság, a szeretethiány, az önvád és a világ igazságtalansága nem „esztétikai téma”, hanem személyes tapasztalat. József Attila nem azért kérdez Isten felé, mert minden rendben van, hanem pont azért mert mert szerinte semmi sincs rendben. De ennek ellenére a rend utáni vágy mégis végig megmarad. Az ő istenkeresése sokszor a hiány nyelve. Ha van Isten, miért ilyen az élet? Ha nincs, akkor kihez beszélek? De épp ebben a kétségbeesett, mégis pontos beszédben történik valami csodálatos. A vers nem engedi, hogy a szenvedés néma maradjon. József Attila igazsága a kimondás bátorsága. Nem a botrány kedvéért, hanem mert a hazugság – még a szépített hazugság is – elviselhetetlen.
És itt ezen a ponton ér össze a a négy költő: mindegyikük tudja, hogy az igazság nem steril. Az igazság „fény”, ahogy a versben is áll. Világít – de a fénye éles, és kíméletlenül mutatja meg sebeinket is.
Pilinszky: a csönd teológiája
Pilinszky Jánosnál a világ elnémul. A kérdések bár nem tűnnek el, csak sűrűsödnek. A válaszok nem érvelések, hanem pillanatok: kegyelemfoszlányok, csöndek, üres terek. Pilinszky istenkeresése sokszor a „nem tudom” kimondásának bátorsága. Nála a hit nem diadalmenet, hanem túlélés: a szenvedés, a bűn, a történelmi trauma árnyékában is nyitva marad-e egy rés, ahol Isten közel jöhet. Nála az igazság nem a válaszokban, a sok beszédben, a magyarázatban, hanem a lecsupaszított, minimális megszólalásban, néha a csöndben található. A költészet itt már nem „mond”, inkább tart. Megtartja a kimondhatatlant annyira, hogy az elviselhető legyen. És egy verses-zenés esten ez különösen erős- a zene nem tölti ki a csöndet, hanem megmutatja, hogy a csöndnek is óriási súlya van.
A 21. században rengeteg „valódi” vesz körül minket: információ, adat, hír, komment, magyarázat, narratíva. De az igazság – az, ami valóban eligazít – sokszor hiánycikk. Eperjes Károly estje abban segít, hogy újra különbséget tudjunk tenni. Nem minden igaz, ami valós; és nem minden valós, ami igaznak látszik. A költészet nem azért fontos, mert „régi szövegek”, hanem mert az emberi létezés legnehezebb kérdéseit nem hagyja elhazudni.
Ady megtanít perlekedni úgy, hogy közben ne szakadjunk el teljesen. Babits megtanít felelősséget hordozni úgy, hogy közben ne váljunk kővé. József Attila megtanít igazat mondani akkor is, amikor az igazság szégyenletesen fáj. Pilinszky pedig megtanít hallgatni – nem menekülésből, hanem azért, mert vannak dolgok, amelyekhez a csönd a legpontosabb nyelv.
A versest végén ezért nem az volt a kérdés számomra, hogy „tetszett-e”, hanem hogy miben mozdított meg. Közelebb vitt-e ahhoz, hogy ne csak a „valódit” mondjuk: ne csak leírjuk a világot, hanem megértsük a súlyát; ne csak beszéljünk, hanem felelősen szóljunk; ne csak vallásos szavakat használjunk, hanem merjünk Isten felé kérdezni– akár hitből, akár annak hiányból.
Mert ezek a költők – és a tolmácsolásukra épülő est – végső soron ugyanazt a feladatot adják a kezünkbe: az igazságot nem lehet végleg megszerezni, és zsebre tenni. Az igazság nem birtokolható tárgy, hanem egyfajta út. És aki elindul ezen az úton, az ha nem is kap gyors válaszokat, de kap valamit, ami ritkább és értékesebb- tisztább tekintetet, mélyebb hallást, és a bátorságot, hogy a lényeg felé fordulhasson.
(fotó: Lepsényi Petőfi Sándor Művelődési Ház és Könyvtár facebook oldala)
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás