A mai esős délután alkalmas volt újranézni a Jiří Menzel rendezésében készült Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmet. Az apropó, hogy 111 éve született a film alapjául szolgáló művet szerző, a sör ízű és rakoncátlan dialektikájáról híres Bohumil Hrabal. Persze a név hallatán sokan már sorolják is: Őfelsége pincére voltam, Sörgyári capriccio, Búvópatakok. Míg a film (talán Menzel rendezése miatt nekem jobban tetszett mint a könyv), kedvenc művem Hrabaltól még is a Túlságosan zajos magány. Csak ajánlani tudom annak, aki nosztalgikusan szereti a magával ragadó mágikus realizmust, fűszerezve a rendszeresre zagyvált, s mégis lenyűgöző Hrbali életfilozófiával. Habár élete bővelkedett fordulatokban, halála az mely hosszú időre találgatásoknak, ellentétes véleményeknek ad táptalajt; ezzel is emléket állítva az ő szeretni való, fanyar iróniájának.
Huszonnyolc éve meghalt Bohumil Hrabal. Ez biztos. Halála körülményeiről is szinte mindent ugyanilyen bizonyossággal tudunk, csupán a legfontosabbat nem: kiugrott-e vagy kiesett a prágai Bulovka Kórház ötödik emeleti ablakából galambetetés közben? Ami biztos, hogy a nyolcvanharmadik születésnapját már nem várta meg. Az is bizonyos, hogy 1997-re Hrabal már meggyötört, magányos, idős ember, akit szinte minden kínoz, és sem alkotni, sem élni nem akar már tovább.
Az életét és életművét egy kétértelmű eseménnyel, nyitott műként hagyta hátra. Hrabal esetében ugyanis az élet és az életmű annyira összemosódik, hogy szinte lehetetlen nem abba a hibába esni őt olvasva, hogy az egyikből magyarázza a másikat. Sőt, Hrabal maga biztatat művein keresztül minket erre az interpretációs eretnekségre. Én is azok közé tartozom, akik öngyilkossága mellett teszik le voksukat, és ezt az életművének motívumaira visszamutatva, a kiemelkedő fontosságú műveire figyelemmel teszem. (Ezekben zavarba ejtően sokszor foglalkoztatta a szuicidum.)
Az öngyilkosság tényének elutasítása mellett lényegében nem szól más érv, mint az, hogy ez a tett olyan komoly társadalmi tabu, hogy egyértelmű bizonyítékok híján az áldozatnak jár az ártatlanság vélelme. Hrabal munkásságából kitűnik (-és ezt csupán egy fátyol vékony réteg választja el az életrajzától) : egyszerre mozgatta, hogy az ilyen „társadalmi tabukkal szembemenjen, és hogy a kispolgári táptalajt, amelyből ezek a tabuk kinőnek, gúnyos humorral vegyített tisztelettel és együttérzéssel megőrizze. Ezt az ellentmondásos hozzáállást, amelyet élete kései szakaszában a „hominizmus” szóval írt le, saját irányzatának tartotta.”
Véleményem szerint , hogy halála nyitott kérdés maradjon, éppen ezek az érvek szólnak. Hanzelik Gábor mutat rá jól, hogy „írói életművében Hrabal korántsem áll meg ott, hogy életrajzi elemeket emeljen be az irodalmi munkába. Jellemzőbb, hogy az életrajzot stilizálással és szelekcióval alakítja át irodalmi életművévé, miközben az író–olvasó, nagyember–kisember ellentétpárokat is összemossa. Szövegeiben fáradhatatlanul keresi az ellentétpárokat, sokszor éppen ezek szembeállításából adódik művei groteszksége és sajátos humora. Ez a látszólagos káosz, amely igazából az írás és olvasás játékossága fölött érzett öröm szeretne lenni, a hetvenes-nyolcvanas évekre abban tetőzik, hogy már nemcsak ellentmondásos motívumok állnak egymás mellett, hanem egyes szövegek egészen ellentmondásos kiadásai is, a szemantikai káosz után megszületik a filológiai káosz is, ebben azonban Hrabal egyik „játszótársa” már maga a kommunista diktatúra. Annak ellenére, hogy a szerző életművét végigkíséri egyfajta megfelelési kényszer, hiszen eleinte bizonyos avantgárd körök esztétikájának próbál önszántából megfelelni, később kevésbé önkéntesen a cenzúrának, Hrabal a művei nyitottságát illetően egészen következetes marad, pontosabban fél évszázadot felölelő alkotói tevékenysége alatt idővel egyre következetesebb.”
Számomra tényleg olyannak tűnik, mintha Derrida előtt kísérletezne a dekonstrukcióval, Barthes előtt temetné a szerzőt, és Eco előtt nyitná meg a művet, s ebben az értelemben szinte „ideális” körülmények között zárja le földi pályafutását. Abban az értelemben ideális, hogy így örök vita övezheti, hogy vajon tényleg öngyilkos lett-e, vagy csak szerencsétlen baleset miatt fejezte be negyedszázaddal ezelőtt a végtelennek tűnő anekdotázást,, „önvilágámítást”. Azt hiszem Hrabalnak az életmű utolsó szálát is sikerült bevarrni az irodalom szövete alá. Akár így akarta, akár nem.
(forrás: Hanzelik Gábor – Az önvilágámító halála, Tomáš Mazal: Bohumil Hrabal zajos magánya (ford. Kocsis Péter))
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás