180. március 17-én hunyt el Imperator Caesar Marcus Aurelius Verus Augustus, született Marcus Annius Catillius Severus; akit többnyire Marcus Aurelius császárként nevezünk.
Machiavelli szerint az “öt jó császár” közül az utolsó, ő a “római béke” időszakának utolsó császára is, a viszonylagos stabilitás időszakának utolsó császára, amely még Augustus uralkodása alatt kezdődött. Uralkodását katonai konfliktusok jellemezték. Keleten a Római Birodalom sikeresen harcolt az újjáéledt Pártus Birodalommal és a lázadó Örmény Királysággal. Marcus Aurelius legyőzte a markomannokat, a kvádokat, a szarmata jazigokat a markomann háborúkban. Ezek és más germán népek azonban továbbra is fenyegetést jelentettek a birodalom számára és a fegyverszünet ellenére nagyon gyorsan kiújultak a fegyveres konfliktusok. Ezenkívül 165-166 körül kitört az ún. „antoninusi pestis” néven ismert súlyos járvány, amely hosszú időn át pusztította a birodalom lakosságát.
Az uralkodása végén, 170 és 180 között született Elmélkedések című írásai jelentős forrásai az ókori sztoikus filozófia modern kori megértésének. Ezeket az írásokat filozófusok, uralkodók és politikusok méltatták még évszázadokkal a halála után is.
Marcus Aurelius császár családja Hispániából származott. Nagyapja többször viselt konzuli tisztséget, édesapja Marcus Annius Verus korán elhunyt, bár Antoninus Pius császár feleségének fivéreként szintén a római elit köreihez tartozott. A leendő császár nagyapja mellett Róma egyik előkelő negyedében kiváló nevelésben részesült.Marcust leginkább a filozófia, a görög nyelv és a jogtudományok érdekelték. A tehetséges, művelt és szorgalmas fiúra Hadrianus császár is felfigyelt. Marcus Róma városának és kikötőinek közigazgatási ügyeivel és vallási ünnepek megszervezésével indította karrierjét, majd később a pénzügyigazgatás terén is bizonyította rátermettségét. Hadrianus császár halála előtt utódjának, Antoninus Piusnak a lelkére kötötte, hogy a tehetséges Marcust és egy másik arisztokrata ifjút, Lucius Verust adoptálja. Pius császár Hadrianus végakaratának megfelelően 138-ban fogadott fiává tette mindkettőjüket, neve ekkor lett Marcus Aurelius Verus. Marcus Aurelius többször töltött be konzuli tisztséget, és miután 145-ben nőül vette Antoninus Pius császár lányát, Faustinát, még közelebb került a római uralkodói elithez.
Ez idő tájt elhagyta a retorikát a sztoikus filozófia javára (Junius Rusticus tanította neki), amely ettől kezdve döntő befolyást gyakorolt életére. Halálos ágyán, 161-ben Antoninus Pius ráruházta a császári hatalmat. Az új uralkodó, akit már eddig is elődje után Aureliusnak hívtak, most felvette az Antoninus nevet is, kérte a szenátust, hogy teljes jogú társává nevezzék ki Verust. Ekkorra az északi határvidéken azonban a valaha is látott legfélelmetesebb germán törzsek áttörték a Duna vonalát, amelynél most tíz római legió legénysége állomásozott, ahhoz képest, hogy a Rajnánál csak négy legió tartózkodott. Ez a népvándorlás események sorozatát indította el, ami maradandóan megváltoztatta a birodalmat. Ez volt az első alkalom, amikor rómaiak olyan törzsekkel kerültek összetűzésbe, amelyek a birodalom területén akartak letelepedni; ráadásul ezek a határvidéki népek is nyomás alatt voltak a messzi északról érkező felforgató népességmozgástól.
Először, 162-ben a nyugati germán chattusok törzse rontott be Felső-Germaniába. Velük megalkudtak, de kb. négy évvel később sokkal súlyosabb helyzet alakult ki, amikor a viszonylag romanizált boiohaemumi markomannok a langobardokkal és másokkal együtt átözönlöttek a Dunán. Ezek a támadások nem voltak váratlanok, de a Keleten zajló háború miatt túl keveset tettek az elhárításuk érdekében.
167-ben mindkét császár az északi határvidékre vonult. Lucius Verus két évvel később bekövetkezett halálát követően Marcus kötelességének érezte visszatérni a Dunához, hogy határozottabban menjen elébe a kihívásnak. A harcok sokkal súlyosabbak voltak, mint az eddig előfordult ilyen jellegű összecsapások, és a császár személyes irányítása alatt, élete hátralévő tizennégy évének legnagyobb részében folytatódtak.
A hadjáratok időrendje vitatott, de volt köztük két katasztrofális kudarc 170 körül vagy egy kicsit korábban. Az egyiket a markomannok és a kvádok okozták, akik áttörtek a felső és középső Duna-vidéktől délre eső alföldekre, felégették Opitergiumot és megostromolták Aquileiát. Majdnem ugyanakkor a Costoboci törzs, egy martalóc banda a Kárpátok vidékéről, lerohanta az alsó Duna-vidéket és mélyen behatolt Görögországba, ahol kifosztotta Eleusziszt. Aurelius hadtestei egy keletről visszahozott járványtól gyengítve lassan és nagy erőfeszítések árán, meghosszabbított hadjáratok során visszaszerezték az ellenőrzést.
A császár két fő megoldást látott a germán kérdésre. Az egyik az volt, hogy 171-ben engedélyezték számos germán törzs betelepülését a birodalomba, amint azok kívánták. Már korábban is csináltak ilyet, de Aurelius módszeresen terjesztette ki a folyamatot széles területekre Dacia, Moesia, Germania és maga Itália is sorra került , római tulajdonosokhoz vagy a császári birtokok bérlőihez osztva be a telepeseket, törvényesen lekötve őket ahhoz a földhöz, amelyet ettől kezdve birtokba vettek és megműveltek. Ezt a politikát akkor is és később is a római világ barbarizálásaként ítélték el; bár enyhítette a nyomást a határvidéken és földművelőket meg katonákat biztosított, akikre a későbbi uralkodóknak túlélésük érdekében szükségük volt.
Aurelius másik főbb törekvése egyesek szerint az volt, hogy az északi határvonalat előretolja és két új provinciát hozzon létre: a Duna-Tisza közére összpontosuló Sarmatiát, valamint Marcomanniát, amely Boiohaemumot és a későbbi Morvaország és Szlovákia bizonyos részeit foglalta volna magában. Ezzel megrövidítették volna a határt, amelynek mentén így leginkább hegyek húzódtak volna és nem folyók, és számos veszélyes germánt vontak volna birodalmi ellenőrzés alá.
Marcus Aurelius hódító törekvései nem bizonyultak oly sikeresnek, mint Augustus hasonló kísérletei. Az első hadjáratsorozatot a birodalom keleti részén kitört veszélyes felkelés miatt kellett megszakítania. Ezt Avidius Cassius, egy szíriai szónok fia vezette, aki miután kitüntetéseket szerzett a mezopotámiai háborúban, s akit 172-ben minden keleti provinciára kiterjedő különleges hatalommal ruháztak fel most, 175-ben magának követelte a trónt. Azt hihette, hogy Marcus Aurelius messze a Duna-vidéken meghalt és valószínűleg támogatta a császárné, ifjabb Faustina is, aki együtt volt a férjével és úgy látta, olyan beteg, hogy meg fog halni. Kettő kivételével (Kappadókia és Bithünia) az összes keleti provincia csatlakozott a felkeléshez. Amikor azonban híre kelt, hogy Aurelius nemcsak hogy él, hanem vissza is tért Rómába a Duna-vidékről és éppen úton volt a keleti provinciákba , a felkelés kevesebb mint száz nap után összeomlott, Avidius Cassiust pedig saját emberei gyilkolták meg.
A császár ezután kötelességének érezte, hogy Keletre induljon. Sőt, Faustina is elkísérte. Már négy éve, az északi hadjáratai során is társa volt, és a tiszteletére kibocsátott érméken a „táborok anyja”-ként (Mater castrorum) köszöntik; ha gyanúsították is az Avidius-féle lázadásban való bűnrészességgel, Aurelius, aki nagyon szerette, nem vett tudomást róla. A császárné azonban Délkelet-Kis-Ázsiában meghalt, és a császár kérésére istenné avatták. Ő maga 176 végén tért vissza Rómába, ahol diadalmenetet tartott. A következő évben már másodízben indult északra, hogy újrakezdje a germánok elleni hadműveleteket, és egyik hadvezére döntő győzelmet aratott a markomannok felett 178-ban, ami a terjeszkedést majdnem, de nem teljesen elérhető közelségbe hozta. Ezután azonban Aurelius ismét súlyosan megbetegedett, és miután fiáért küldetett, 180. március 17-én álmában békésen meghalt.
A polgári ügyekben a tárgyalásos rendezés alapelveit követte, amelyeket Antoninus Piustól örökölt. Elődjéhez hasonlóan mélységesen érdeklődött a jogi esetek iránt, és hasznát élvezte a kiváló jogász, Quintus Cervidius Scaevola tanácsainak, aki nemcsak igen keresett tanácsadó volt, hanem terjedelmes, tudós művek szerzője is. Bár Aurelius kormányzását is, elődjéthez hasonlóan, inkább a részletek reformja, mint a nagy újítások jellemezték, az ő uralmának leginkább megkülönböztető jellegét a birodalmi bürokrácia további kidolgozása adta, a római világ kormányzati, pénzügyi és katonai szervezete növekvő összetettségének megfelelően. Minden feladatát lankadatlan figyelemmel látta el, a szenátust pedig az elfogadás tiszteletteljes látszatával kezelte. Az elhúzódó hadviselés és hét nagy pénzosztás (amelyet a közhangulat szinten tartása érdekében ítéltek szükségesnek) költségei az állami pénzügyi tartalékokat szinte elviselhetetlen költségeknek tették ki amint azt a császári birtok kényszereladásai és az ezüstpénzek árulkodó rontása nyilvánvalóan leleplezik; mialatt a nem itáliai közösségek megbízottainak gyűlése csőddel fenyegetett, ami mutatta a municipális kezdeményezőkészségnek a korszakra jellemző teljes hiányát. Az őszintén magasztos elvű kormányzat homlokzata mögött a gazdasági nyomás és a bürokratikus beavatkozás együttesen folytatta annak az útnak a kijelölését, amely nem tudatosan, de a következő század félelmetes tekintélyelvűségéhez vezetett.
Életének utolsó éveiben Marcus Aurelius fokozatosan tolta előtérbe fiát, Commodust, akit 166-ban Caesarrá, 177-ben, tizenhat éves korában pedig társ-Augustusszá neveztek ki, és három éwel később egyedüli császár lett. A markomannok és kvádok ellen indított második hadjárata végén, talán pestisben halt meg Vindobona (a mai Bécs) vagy Sirmium városában (180. március 17.). Hamvait hazavitték Rómába és azokat Hadrianus mauzóleumába (a mai Angyalvár) temették el.
Meglehetősen ironikus, hogy az a császár, aki uralkodásának legnagyobb részét háborúban töltötte, lett a nyugati világban ismert legjobb megközelítése a filozófus-államférfiúnak. Marcus Aurelius egyike volt azoknak az uralkodóknak, akinek tetteit felülmúlta és túlélte az, amit írt. Legmélyebb gondolatainak ez a bizalmas kinyilvánítása, amelyet „magához” írt (a kiadói szerint) és később „Elmélkedések” címmel vált ismertté, a leghíresebb könyv, amit uralkodó valaha is létrehozott. Görögül írta, irodalmi formában, eredetileg azonban személyes feljegyzések sorozatának szánta; Aureliusnak nem állt szándékában, hogy legszemélyesebb önvizsgálatát és saját magának szánt intelmeit valaha is nyilvánosságra hozza. Mégis napvilágra került, és az ily módon fölfedett gondolatai fennkölt és friss mértékletességről tanúskodnak. „Vigyázz, el ne császárosodj, fel ne vedd szokásaikat mert ez könnyen megesik. Légy csak egyszerű, jó, tiszta, komoly, kendőzetlen, igazságszerető, istenfélő, jóindulatú, szeretetteljes, tántoríthatatlanul kötelességtudó. Arra törekedj, hogy az maradj, amivé a filozófia igyekezett tenni. Tiszteld az isteneket, segítsd embertársaidat. Rövid az élet. A földi lét egyetlen gyümölcse a tiszta érzésvilág és a közérdekű tevékenység.”
(források: romaikor.hu, mult-kor.hu, wikipedia.org, Marcus Aurelius – Elmélkedések, Michael Grant – Róma császárai /Borhy László fordításával/)
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás