Márai Sándor életútja fordulatosabb és kalandosabb volt, mint sok más 20. századi magyar íróé. Kassán született 1900-ban Grosschmid Sándor néven. Már fiatalon élete meghatározó részévé vált a trauma, hiszen első emlékei között szerepelt, ahogy látta, hogy újszülött húga kiesett a dada kezéből és meghalt. Problémás és öntudatos gyermek lett belőle. Írói tehetsége hamar megmutatkozott, ám az irodalmi pályázatokon csak álnéven vehetett részt, mivel „nem hozhatott szégyent” a Grosschmid névre. Huszonévesen már Németországban dolgozott újságíróként, a harmincas éveire pedig korának legismertebb magyar írói közé tartozott. Számos országban élt, átélte Trianont és a második világháborút is, 1948-ban pedig végleg elhagyta Magyarországot.
Gyermekkori zsenitudat
“Gyakran váltott iskolákat. Hat és kilenc éves kora között még otthon tanult, házitanító járt hozzá. Harmadiktól a Kassai Főgimnáziumba járt, 14 éves korában azonban az intézményt el kellett hagynia, valószínűleg azért, mert egyszer elszökött otthonról. Szülei Budára küldték egy katolikus gimnáziumba, a szigorú szabályokhoz azonban ott sem tudott alkalmazkodni, így egy évvel később ismét Kassán találta magát. Aztán újabb iskolaváltásra került sor. A szigorú tiltások ellenére ugyanis álnéven benevezett egy novellapályázatra és meg is nyerte. Egy anekdota szerint, amikor emiatt kicsapták Kassáról, az osztály előtt azt mondta a tanárnak: „Fognak maguk még rólam tanítani a magyar irodalomban”.
Feleségének megszöktetése
Lola ( azaz felesége Matzner Ilona) és Márai családja feltehetően ismerték egymást valamennyire. A lány apjának ugyanis újságja volt, amibe Márai is írt. A házasságuk ötletét azonban nem nagyon támogatta a család. Éppen ezért csak maguk voltak az esküvőn, plusz a két tanú. A naplójában meg is említi Márai, hogy ők voltak az „első hippik”, akik nem tartottak esküvőt, csak aláírtak valami papírt. Ennek ellenére házasságuk több mint hat évtizedig, Lola haláláig kitartott.
Thomas Mann fogadása(1935)
Az írónak megmutatta budai Várat és egy vezércikket is írt róla, amelyben köszöntötte őt. Thomas Mann erről az eseményről még a naplójában is megemlékezett, sőt, azt is megjegyezte, hogy a legjobb cikket a látogatásáról Márai írta.
II. világháború alatti évek
Az újságírást a németek bevonulását követően abbahagyta, a diktatúra elől Leányfalura költöztek, ahol állítólag embereket is bújtattak. 1945-ben lebombázták a Mikó utcai házat, amely gyakorlatilag teljesen elpusztult. Ezután kénytelenek voltak Budapest egy másik kerületébe, a Zárda utcába költözni, itt éltek egészen 1948 augusztusáig.
A kultúrharc kereszttüzében
A Szabad Nép egy cikkében élete egész munkásságát kártékony irodalomnak minősítette. Utolsó itthon megjelent két kötetét bezúzták. Még időben döntött úgy, hogy elmegy, így kapott útlevelet. A család végül 1948 augusztusában hagyta el az országot. Először Svájcba mentek, később Olaszországban telepedtek le. A kommunizmus alatt nem engedte művei kiadását Magyarországon és nem is tért vissza.Útlevelében viszont megőrzött egy gesztenyefa levelet, amely valószínűleg a Mikó utcai otthona előtti fasorból származhatott. „Magyar író akartam lenni és otthon, magyarul akartam írni, a nép nyelvén, amelyhez tartozom. De az író, – ha lelkében ellenállt, – a kommunista társadalomban hamarosan eretnekké változott.”
Örökbefogadás
A döntést egy 1939-es tragédia előzte meg. Abban az évben született egy fiúk, azonban alig pár hetesen vérzékenységben meghalt. Márait ez nagyon megviselte. Gyászáról az Egy kisgyermek halálára című versében írt. Babócsay Jánoskával Leányfalun találkoztak először, akkor még csak hároméves volt. Amikor az emigráció mellett döntöttek pár évvel később, őt örökbe fogadták és magukkal vitték külföldre. Márainak van három lányunokája: Lisa, Sarah és Jennifer Márai. Ők az Egyesült Államokban élnek, de sajnos nem tudnak magyarul, így nem értik nagyapjuk műveit sem. A nyelv elvesztésétől Márai egyébként komolyan félt. Erről és az emigráns lét nehézségeiről a Halotti beszéd című versében írt, amelynek szövege az ’50-es évek elején az egyik első olyan szamizdat volt, amelyet titokban terjesztettek Magyarországon.
’56
Abban bízott, hogy Magyarország végre fel fog szabadulni a szovjet megszállás alól. November 6-án repülőre ült, ám mire 7-én megérkezett Münchenbe, már eldőlt minden. Mérhetetlenül nagyot csalódott amiatt, hogy a nyugati hatalmak nem segítettek a magyaroknak. A forradalom leverése után nem ment rögtön vissza Amerikába, hanem útba ejtette Olaszországot, ahol megpróbált közben járni XII. Pius pápánál a magyar helyzet rendezése érdekében, de nem ért el eredményeket.
1967-es végrendelet
A felvételt Lolának és Jánosnak szánta, és azt is részletesen elmondta benne, hogy mihez kell kezdeni halála után a műveivel és a kézirataival. Ekkor még nem tudhatta, hogy sem felesége, sem fia nem fogja túlélni őt. A végrendeletét fennmaradt, ma is meg lehet hallgatni. ‘Őrizd meg a kéziratokat. És ha egyszer Magyarországról elmentek az oroszok, titkos választásokat tartottak, helyreállt egy alkotmányos helyzet, akkor, de nem előbb kapcsolatot kell keresni a Magyar Tudományos Akadémiával és ott letétbe helyezni az összes kézirataimat azzal, hogy őrizzék meg, amíg te, az örökös – természetesen elsősorban Mami mint örökös – valamilyen formában rendelkezni kívánnak vele. Ezt Janikám fogadd meg és csináld meg.’ ” (forrás: ekor-lap.hu)
A halál…
Márai Sándor 89 éves korában, majdnem vakon, az öregségtől végsőkig legyengülve és rettenetes magányban lett öngyilkos. Eddigre már minden közeli rokona, pályatársa, barátja meghalt, nem maradt senkije.
“Márai egyéni tragédiája az volt, hogy túl sokáig élt, „szinte illetlenül soká” – írta többször ő maga is, és a halál, amit az utolsó időben már megváltásként vett volna, sehogy sem akart magától elérkezni. Utolsó naplóját (Napló 1982-89) nem lehet megrendülés nélkül olvasni: egy öregember halál felé vezető stációit írja le, ahogy sorban elveszíti testvéreit, feleségét, végül fiát is, teljesen egyedül marad, fokozatosan leépül fizikailag, de szelleme ép és retteg a kiszolgáltatottságtól, az élőhalott-léttől. Márai nem volt beteges ember, hosszú élete során egyszer-egyszer kórházba került ugyan, de volt olyan eset, ahol még azt sem tudni, milyen betegséggel, mert ő maga sem tartotta lényegesnek, nem írta le még a naplójában sem. Szervezete egészséges volt, saját vegetatív működése az írót nemigen foglalkoztatta.
1980-ban feleségével, Matzner Lolával Olaszországból Amerikába költöztek, San Diegóba, hogy közelebb lehessenek fogadott fiukhoz, Jánoshoz, aki a családjával csak egyórányi autóútra élt tőlük. Máraiék hajlott koruk ellenére is ragaszkodtak az önállósághoz, saját háztartást vittek, minden nap sétáltak, olykor kirándultak az óceánpartra, néha vendégeket fogadtak vagy vendégségbe mentek. Márai nagy hangsúlyt helyezett az ápoltságra, megtartotta a mindennapos tisztálkodás és borotválkozás szokását, hogy ne árassza „a vénség szagát”. Ekkoriban még szerencsésnek érezte a helyzetét: „A rajtaütésszerű vénség pillanata elmaradt az életemből, organikusan vénültem. Velem történik valami, a fogammal, hajammal, szememmel, más szerveimmel. De én a változó feltételek között nem változtam, ugyanaz maradtam. Ha nincs zord betegség, nem rossz az öregség.” 83 évesen, amikor véletlenül bezárta magát a mosókonyhába, még képes volt a magasan lévő és szűk ablakhoz felhúzni magát és kimászni rajta – ez a teljesítmény érthető meglepetéssel és büszkeséggel töltötte el. De ugyanebben az évben a saját születésnapját már némi malíciával kommentálja: „Nyolcvanon túl a születésnap, mintha egy vízbefúlónak még egy malomkövet tennének a nyakába. És akik a parton állanak, nyájasan integetnek és biztatják, fulladjon meg daliásan.”
Rengeteget olvasott, nappal és éjszaka is több órát, többféle nyelven, olvasmányélményeit pedig rendszeresen rögzítette naplójában. Sokszor a feleségének is felolvasott, aki fokozatosan elvesztette a látását, végül teljesen megvakult és megsüketült. Lola aggasztó leépülése nyomán kezdte foglalkoztatni Márait az öngyilkosság lehetősége, először mint kettős öngyilkosságé: egyikük sem akart egyedül maradni, a másik nélkül tovább élni.
(Az egykori magyar miniszterelnök, Teleki Pál fia, a szintén Amerikában élő Teleki Géza ugyanígy lett öngyilkos: felesége és ő maga is gyógyíthatatlan beteg volt és a férj 1983-ban mindkettejük életét kioltotta. Ez az eset nagyon foglalkoztatta Márait és szóba jöhető megoldásnak látta saját helyzetükre is.) „A halál kettesben, egy időben, a legnagyobb ajándék lenne mindkettőnknek. (…) Nincs bennem semmiféle tiltakozás az elmenés ellen, csak a meghalás módja nyugtalanít. Rá kell bízni a sorsra. Megéltük a teljes életet.”– írja ’84 szilveszterén.
1985 tavaszán Lola már napi ápolásra szorult. Márai nyolc hónapon keresztül teljesen egyedül, panasz nélkül, önfeláldozón ápolta feleségét és vezette a háztartást, de nagyon kimerült. Amikor Lola kórházba került, minden nap taxival ment be hozzá és órák hosszat ült mellette, fogta a kezét. Az orvosokat nem szerette, nem bízott bennük, nemegyszer „diplomás sintérek”-nek nevezte őket. „Évek óta orvosokat járatunk, förtelmes lények, kereskedősegédek, akik gyomrot, szemet, szívet árulnak, ritka egy emberies élőlény közöttük.” A kórházban tapasztaltak, a tolószékbe ültetett, sokszor öntudatlan aggok látványa őszinte rémülettel töltötte el: „A halál-áruházban a vevők tolókocsiversenyt rendeznek a folyosókon. Egyes hullák kiöltöztek. Mindent inkább, csak ezt nem, ezt a konzumhalált.”
A közös halál kegyelme nem adatott meg nekik: Lola 1986. január 4-én halt meg a kórházban. Az előző évben Márai két testvérét, Gábort és Katót is elveszítette és ’86-ban az utolsó élő testvére, Radványi Géza filmrendező is meghalt. Testvérei mindannyian fiatalabbak voltak nála. A sorozatos családi tragédiák és különösen az, hogy már a nála fiatalabbak is kezdenek elmenni, az önvád és a szégyenkezés érzését ébresztették fel az íróban. De ő még mindig élt, bár egyre gyengébben, egyre nagyobb küzdelemmel. Az öngyilkosság gondolata állandó társa lett. Lola halála után egy hónappal vásárolt egy revolvert és amikor az eladó átadta neki a fegyverhez járó 50 töltényt, Márai finom humorral jegyezte meg, hogy „ez a tölténykészlet talán több is, mint amennyire föltétlenül szükségem lesz”. Lőgyakorlatra is elment, nem akart hibázni. A fegyvert ezentúl az ágya mellett tartotta, megnyugtató volt számára a tudat, hogy „egy pillanat alatt véget lehet vetni a megalázó lefele menésnek, és nem kell attól félni, hogy az intézményes szemétgödrök valamelyikébe, kórházba vagy öregházba kerülök. De ehhez is szerencse kell, egy szélütés megakadályozhatja a szökést.”
1986 késő nyarán prosztata-műtéten esett át, két hetet töltött kórházban. A szövettani vizsgálat eredménye kedvező volt: nem mutatott rákos elváltozást. Az író napközben Lola kézírásos naplóit olvasgatta (az asszony 299 kéziratos füzetet hagyott hátra!) éjjel, félálomban Lolával beszélgetett. A legnagyobb csapás végül 1987 tavaszán érte, amikor fogadott fia, János is meghalt, váratlanul, 46 évesen, szívrohamban. Az 1987-es naplójegyzetek tanúsága szerint Márai belső válsága egyre mélyült, szinte minden kapcsolata megszakadt a külvilággal. Hetente egyszer jött hozzá egy takarítónő, ő volt az egyetlen ember, akivel személyesen tudott szót váltani.
Közben rendszeresen hívták haza, Magyarországról sürgették műveinek újabb kiadását, de ő a végsőkig ragaszkodott korábbi feltételeihez, hogy csakis akkor járul hozzá művei hazai kiadásához, ha a megszálló orosz csapatok az országból kimennek és demokratikus választásokat tartanak. 1988 májusában így írt: „Két éve és öt hónapja tart ez a »magánzárka, életfogytiglan«, nap mint nap. Felkelés déli egy óra, lámpaoltás éjjel három. Napokon át nem borotválkozom. (…) Néha írok egy levelet. Irodalom, könyvolvasás, minden messze.”
Ekkor a fél szemére már vak volt, a másik szemével pedig annyira gyengén látott, hogy csak a fejére erősített reflektor és egy nagyító segítségével tudott olvasni, de csak 10-15 percig. „A magány körülöttem már olyan sűrű, mint a téli köd, tapintani lehet. A halálszag már a ruhából is árad.” – írta ’88 nyarán. Az utolsó évben, 1989-ben már csak egyetlen bejegyzés olvasható a naplóban, január 15-ei keltezéssel, kézírással: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.”
Február 21-én, a heti rendszerességgel érkező bejárónő ágyban fekve, nagy fájdalmak között találta az idős írót. Márai elküldte az asszonyt gyógyszerért és mentőt hívott. Mire kiérkeztek, főbe lőtte magát. Valószínű, hogy azért hívta ki a mentőket, hogy a látvány ne a bejárónőt, vagy esetleg valamelyik betérő ismerősét fogadja. Asztalán a legfrissebb napilapok voltak, utolsó percében is érdekelte, mi történik a világban. Hamvait két nappal később a Csendes-óceánba szórták, ahogy korábban Loláét és Jánosét is. A magyarországi rendszerváltást már nem érte meg, de nem sok híja volt.” (forrás: Dávid Andrea -irodalomtörténész)
(források eredeti linkjei : https://www.ekor-lap.hu/ , https://www.gyogyhir.hu/ )
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás