Egy kis Kissinger….

A Diplomácia, a Világrend, és az amerikai külpolitika korszakváltásáról szóló könyve után végre időm és lehetőségem nyílt újra Kissingert olvasni.

Tudom sokan kicsit megbotránkoznak ezen; dacára a jó pár erkölcsileg és geopolitikailag is aggályos lépéseinek, csodálattal próbálom megismerni munkásságát. A világról és politikáról alkotott véleménye pedig sokszor mai napig időtálló. Talán ez annak is köszönhető, hogy számomra mindig is izgalmas történelmi korszaknak számítottak a II. világháború utáni amerikai és világpolitikai történések. Az Eisenhower, Kennedy, Johnson, Nixon, Jimmy carter, Reagan és Bush korszak.

Megérteni? Nem könnyű feladat. Lehet szeretni, lehet gyűlölni Henry Kissingert, sőt még magának az ördögnek beállítani is. Egy dolgot viszont nem lehet: figyelmen kívül hagyni. Persze örök vitának tűnik, hogy ő e a felelős az Egyesült Államok „világcsendőri” szerepéből fakadó minden szörnyűségér. Mind ahogy az is, hogy az amerikai külpolitika 21. századi külföldi fiaskói és a jelenlegi, első világháború előtti időszakot idéző nemzetközi légkör annak köszönhető, hogy a washingtoni politikai elit teljesen „letért a kissingeri útról”. Volt-e ilyen “kissingeri út”? Létezik-e a Kissinger-jelenség.

Szóval a nagybetűs realizmus, az nekem Kissinger, és főleg a politikából való visszavonulása utáni írásai. “Kívülállósága” pedig valahogy mindig közel állt hozzám. „A lényeg abból a tényből fakad, hogy mindig is egyedül cselekedtem. Megengedhetem magamnak azt a szabadságot és önállóságot, hogy azt mondjam és tegyem, amit gondolok. (…) A kívülállóság a függetlenségemmel együtt, még ha magánnyal is járt, mindig is stílusom, ha jobban tetszik, egyenesen a technikám volt.”