Énekelsz (még) Cseh Tamást?

Január 22. Van valami sajátos komolysága ennek a napnak. Az a fajta téli nap, amikor a fény nem siet: megáll az ablak előtt, és csak vár. Ma lenne 83 éves Cseh Tamás. Ilyenkor nem az „évforduló” szó jut eszembe, hanem az az emlék, ahogy valaki mellém ül — anélkül, hogy helyet kérne. Mert ilyen volt. Megadatott, hogy Kővágóörsön párszor találkozzak vele. Persze akkor, fiatalon nem sokat tudtam róla. Aztán 2009-ben ő elment; de hozzám azután „érkezett meg”.

Cseh Tamás sosem nagy bejelentéssel érkezik. Egyszer csak azon kapom magam, hogy már ő szól. Mintha valaki óvatosan a vállamra tenné a kezét, és nem mondana semmit — csak jelezné: itt vagyok. A dalai nem háttérnek valók, nem az idő kitöltésére. Inkább rendet tesznek a zajban. Teret nyitnak. Levegőt engednek be. Olyanok, mint amikor az ember végre kinyit egy beszorult ablakot, és bár a szoba nem lesz ettől szebb, de élhetőbb. Néha ennyi is elég: egy fotel, egy lassú este, az üvegen csorgó pára. Vagy egy vidéki kisvendéglő terasza, ahol a bor mellé már nem kell sok beszéd; elég a jelenlét. Cseh Tamás zenéje ilyen: nem harsány, nem sürget, nem rángat. Nem akar „helyre tenni”. Nem magyaráz föléd. Csak ott marad melletted, amíg újra a saját hangod nem leszel.

Talán ezt szeretem benne a legjobban: nem szépíti meg az életet, mégis elviselhetőbbé teszi. Nem tagadja le a nehezet, kimondja emberi hangon, sallang nélkül. Nála a nagy dolgok nem nagy szavakban mutatkoznak meg, hanem hétköznapi helyzetekben: egy megállóban, egy presszóban, egy tárgyban a fiók mélyén, egy arcban, ami a semmiből villan be a múltból. Aztán egyszer csak rájövünk: ezekből áll össze minden — nem elméletből, hanem apró, makacs részletekből.

Pl. a „Budapest” is így működik. Nem képeslap-városdal, nem turisztikai hangulatkép, hanem sűrű életérzés: a ’maradás és a menés’ kérdése. Az, amikor az ember nemcsak azt mérlegeli, hol lakik, hanem azt is, hol jut levegőhöz. A helyszín nem díszlet, hanem állapot. Budapest nem dekoráció, hanem egy nagy, hol szorító, hol szerethető közeg. Egyszerre tart meg és nyom össze — és épp ezért lehet ismerős.

A „Presszó” másfajta menedék. Nem akarom idealizálni, mégis kell. Nem romantikus kávéház, hanem a valóság: ragacsos asztallap, hamutál, füstszag a kabát ujjaiban, félmondatok a szomszéd asztaltól. Az ember beül, leteszi a kezét a pohár mellé, és végre nem kell szerepet játszania. Szünet ez. Az a néhány perc, amikor nem kell erősnek látszani, csak jelen lenni — saját magunkhoz képest is.

És akkor ott vannak a „Fehér babák”. Nálam ez nem „téma”, inkább visszatérő kép, mint amikor a szemem sarkában megmozdul valami: fehérség, ami nem ünnepi, inkább furcsán tiszta. A fehér babák nekem a gyerekkor és a felnőttkor határán állnak — ahol már nem hittem el mindent, de még nem mertem mindent kimondani. Egyszerre ártatlanok és nyugtalanítók. Mintha azt kérdeznék: mi lett abból, amit akkor még biztosan tudtál? Melyik mondatod lett később hallgatás? Melyik mosolyod lett később fáradtság? A fehér babák nem vádolnak. Csak ott vannak — és ettől súlya lesz annak, amit könnyedén elfelejtenék.

Az „Apa kalapja” pedig a legegyszerűbb módon talál el. Mert milyen kevés kell ahhoz, hogy valaki hiánya egyszerre nagyon közeli legyen. Egy tárgy, egy mozdulat, egy jellegzetes szag, egy régi kabát gyűrődése. Ez a dal nem emel emlékművet, és épp ezért igaz. Nem patetikus, nem akar könnyet kicsikarni. Megmutatja, hogy az emlékezet sokszor nem ünnep, hanem hétköznapi találkozás valamivel, ami már nem a miénk — mégis velünk marad.

A „Szétszéledtünk” olyan fájdalmat hoz elő, ami nem drámai, csak nagyon ismerős. Nem veszekedésről szól, nem nagy törésről, hanem arról, ami velünk a leggyakrabban megesik: egyszer csak nem vagyunk együtt. Barátok, társaságok, régi „mi”-k lassan eltávolodnak egymástól. Utólag sokszor azt sem tudjuk, mikor kezdődött. Csak azt vesszük észre, hogy ritkábban csörög a telefon, rövidebbek a beszélgetések, kevesebb a közös mondat — és egyszer csak már emlék az egész

Az „Utolsó villamos” számomra a lehetőségek elmúlásának zenéje. Vannak esték, amikor még meg lehetne tenni valamit. Még fel lehetne hívni valakit. Még oda lehetne menni. Még ki lehetne mondani. Aztán egyszer csak elmegy, mint az utolsó villamos, és nem történik semmi látványos. Csak késő lesz. Késő úgy, hogy közben a világ megy tovább. Cseh Tamás egyik alaphangja ez a halk késés: nem tragédia, inkább finom figyelmeztetés. Az idő nem kérdez, csak halad.

A „Jobbik énem” pedig nekem mindig a belső iránytű hangja. Nem nagy, ünnepélyes elhatározás, inkább egy csendes, makacs emlékeztető arra, hogy lehetne egy fokkal tisztábban, egy fokkal emberségesebben élni. Olyasmi ez, ami nem ítélkezik, csak visszaterel. Nem azt kéri, hogy tökéletes legyek, csak hogy ne adjam fel magamban azt, ami jobb: a türelmet, a tartást, a józan derűt, a szerethetőbb változatomat. Ebben a dalban nekem nincs póz és nincs magyarázkodás. Csak az a felismerés, hogy a „jobbik” nem távoli cél, hanem apró, mindennapi mozdulatok sora — és néha már az is elég, ha az ember észreveszi, merre is tart.

Ha azt kérdezi valaki, milyen Cseh Tamás világa? Talán három dolgot mondanék neki. Az első: történetekben látja az életet, nem magyarázatokban. Nem tanít és nem mond ki végső válaszokat. Egyszerűen elmondja, hogyan van. Aki hallgatja, egyszer csak pontosabban lát bizonyos dolgokat a saját életében is. A második, hogy nála a szabadság nem jelszó. Nincs látvány, nincs hangoskodás. Nála a szabadság apró döntésekből áll össze. Abból, hogy nem hazudja el a napjait. Abból, hogy nem tesz úgy, mintha minden rendben lenne, amikor nincs. Abból, hogy néha elmegy, néha marad, és vállalja a következményt. A harmadik: Cseh Tamás dalainak szépsége a pontosságban él. Egy félmondat, egy kép, egy hétköznapi jelenet képes megvilágítani valamit, amit addig csak éreztünk, de nem tudtunk megfogalmazni. Nem díszít túl, nem akar csillogni. És ezért tud nagyon mélyre nyúlni.

Sokat számít az is, hogy ez az életút nem egy emberből nőtt ki. Bereményi Géza szövegei nélkül Cseh Tamás egészen más arcot mutatna. Párosukban ritka összhang dolgozott: a kimondott, mégis költői hétköznap. A legmagyarabb helyzetek — város, barátság, elhallgatás, szégyen, vágy, fáradtság — úgy kerülnek elénk, hogy nem lesz belőlük póz. Csak ember marad bennük az ember.

Ma, január 22-én nem úgy akarom „megünnepelni” őt ahogy a szokás diktálná. Nem nagy szavakkal. Inkább visszafogottan, a figyelem felől. Ő is így működik: a hallgatásból. Nála a hiány sem kiabál. Csak súlya van. Olyan súlya, amit az ember nem akar lerázni magáról, mert hozzátartozik ahhoz, hogy komolyan vegye a saját életét.

És a legfontosabb, hogy Tamás dalai nekem nemcsak emlékek. Inkább belső útvonalak. Olyan ösvények, amelyeken bármikor végig tudok menni, amikor elfáradok, amikor túl sok a gondolat, amikor túl hangos a világ. Ilyenkor kell valami, ami nem rángat, csak kísér. Egy dal, ami nem ígér könnyű megoldást, csak ennyit mond: igen, ilyen is van. És attól, hogy ilyen, még nem maradsz egyedül.Január 22-én így köszöntöm: egy nyugodt szobában, és engedem hadd szóljon a dal, és közben hadd legyen helye bennem annak, ami igaz. Mert aki ilyen dalokat hagy maga után, nem tűnik el egészen. Átkerül oda, ahol egyetlen dallam is elég ahhoz, hogy a világ — legalább egy kicsit — újra a helyére billenjen.

(U.i.: A felvétel 1991-ben az Egyetemi Színpad bezárásakor készült. Búcsúest volt, meghívtak mindenkit, aki ott valaha is fellépett. “Van egy különös jelenet erről az estéről a Cseh Tamás filmben: elkezdtél énekelni, és közben egy lány fölment a színpadra. Egészen közelről néz, lassan körbejár téged, majd hátul kiment a színpadról. – ‘Éppen a Fehér babák takarodóját énekeltem. És ő úgy döntött, feljön a színpadra. A közönség elhűlve figyelte, én meg közben féltem, hogy valami botrányt csinál. Egy gyönyörű színésznő volt, nem ismertem meg, Gézától tudtam meg hogy ki volt. Zsíros Ági. Nem ismertem fel, pedig néhányszor randevúztunk, udvarolgatni próbáltam… Persze éneklés közben, zavaromban hogy ismerhettem volna fel, már nem volt az a karcsú nádszálvékony…'” Ma már ő is örök álmát alussza. Zsíros Ágnes fiatalon,kegyetlen körülmények között, rejtélyes módon vesztette életét. )