Ma az emlékezés napja van.
Nagyapám is megjárta a frontot. Közel három esztendőt töltött hadifogságban. Amikor végre hazatért a falujába, már semmi sem volt úgy, mint előtte. A malom gazdáját – akinél inasként dolgozott, és aki gyermek híján nagyapámat szánta örökösének – halálra verték. A malmot államosították, és vele együtt odalett a régi élet ígérete is. Szeretett édesanyját sem találta már az élők között. A “felszabadító” katonák többször meggyalázták, ő pedig a ránehezedő szégyent és fájdalmat nem tudta elhordozni, saját kezével vetett véget az életének. A hadifogság szenvedéseiről nagyapám keveset, a háború borzalmairól szinte soha sem beszélt. Hallgatása azonban mindennél többet elárult. Ilyenkor tekintete, mozdulatai sokat „mondtak” arról a nemzedékről, amely nemcsak a fronton, hanem hazatérve is veszteségeket, romokat és kimondhatatlan sebeket talált.
1943. január 12. – A 2. magyar hadsereg tragédiája a Don-kanyarban. A korabeli veszteség-nyilvántartási részadatok alapján 127-128 000 főre tehető a 2. hadsereg egyéves harctéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma. Közülük közel 50 000-en estek el, és közel ugyanennyien is sebesültek meg.
A hadifoglyok száma szovjet források alapján 27-28 000 főnyi volt. A pontos számok még ma sem ismertek teljesen.
Ma, az emlékezés napján a Don-kanyar hősei előtt hajtunk fejet: azok előtt a magyar katonák előtt, akiket a történelem kegyetlen sodrása oly messze, a befagyott földre, a jeges szélbe, a reménytelenség peremére vetett. A Don partján nemcsak egy hadsereg roppant meg – hanem emberi sorsok tíz és százezrei fagytak csendben bele az örök télbe. Tízezrével maradtak ott fiúk, apák, testvérek, akiknek neve sokszor csak egy megkopott fényképen, egy régi tábori lapon, egy kimondatlan vagy csak félve, halkan elsuttogott családi sóhajban él tovább. A hó alá temetett utakon, a fagyott lövészárkok árnyékában a magyar ember kitartása, bajtársi hűsége és a hazavágyás habár sokszor kézzel fogható volt –mégis, az esetek nagy számában a végzet erősebbnek bizonyult. A Don-kanyar tragédiája nem ér véget a harctéren. Aki hazatért, sokszor egy másik romhalmazt talált: a háború utánit, a lelkekben tovább égőt. És ezt a sebet hordozza magában minden család, amelynek történetében ott van a front, fiak és apák szenvedése vagy elvesztése, a fogság és a hallgatás. Ezt a kibeszéletlen, sokszor hamis narratívákkal megszégyeníteni próbált sebet, mely csak nehezen gyógyul. Számunkra, az ott nem lévők, a későbbi generációk számára a Don-kanyarban történtek szinte elképzelhetetlenek.
Kísértetiesen hidegrázós számomra Keglovics István honvéd szeretteihez írt utolsó levele:
„Irénkém, én csak arra kérlek, imádkozzatok nagyon sokat, hogy ebből a földi pokolból csak még egyszer haza tudjak jönni. 15 napban egyszer mosakodtam, csupa rongy és piszok az ember. Lajcsinak megmondhatod, hogy egyáltalán nem érdemes az elvünkért a mellet fél téglával verni. Mert ami itt véghez megy, azt nem hogy leírni, hanem elmondani is nehéz volna. Itt minden van, csak ember és embernek lenni az megszűnt.”
Ugyanígy szinte felfoghatatlan, mégis mélyen megrendítő Vitéz Bányai József géppuskás szakaszvezető levele: „Drága Anyukám! Nagyon várt válaszlapotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagy sokára jött. Ne várjatok most már tőlem levelet és ti se küldjetek…Az orosz itt valami nagyra készül, mi meg a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg. Küldtem haza november 14- én 105 pengőt, abból Ágikának vegyetek keszkenőt. Remélem, hogy Pista öcsém derekasan átveszi a helyemet a családban, neki a zsebórámat hagyom örökül. Neked Anyukám, csak az örökké élő szeretetemet és az utolsó mosolyomat tudom adni. Nagyon szeretlek! Istentelen hideg van. Itt ülök a géppuskám mellett és a kezem az üres csajkához fagy. Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom és elmúlik az éhségem is. Itt halunk meg. Kérlek, hogy ne haragudj rám! Kezedet csókolja:Hű fiad: Jóska”
Ebben a néhány mondatban is benne van a Don-kanyar minden szenvedése, és a tragédia utóélete: az elmondhatatlan, a kimondhatatlan, a generációkon át öröklődő fájdalom. Ma értük gyújtunk gyertyát: az elesettekért, a túlélőkért, az otthon maradottakért. Nem dicsőséget keresünk a veszteségben, hanem igazságot a feledés ellen. Emlékezünk – mert tartozunk nekik a névvel, az imával, a csenddel. És azzal, hogy soha többé ne legyen olyan tél, amelyben ennyi magyar sors fagy meg egyszerre.
“A Don-kanyar felől, halál szele söpör.
Fülem mellett golyó sziszeg: hideg, hideg, hideg!
A bunker oldalát ma bomba törte át.
S ha rád kiált a cimborád: tovább, tovább, tovább!
A szél, hordja széjjel, álmunk az éjjel: megfagyott.
A hóban süppedünk el. Miért jöttünk el? – már nem tudom.
Ha vannak angyalok, nem járnak erre most.
Csak ördögök tüzelnek ránk: vivát, vivát, vivát!
Ha élne még anyám, s volna házam, s hazám?
Ha várna még a kedvesem: minek? minek? minek?
A szél, hordja széjjel, álmunk az éjjel: megfagyott.
A hóban süppedünk el. Miért jöttünk el? -már nem tudom.
De messze még a nyár, a fagyhalál kaszál.
A szívemben csak jégcsapok: talán ma meghalok.
A Don-kanyar felől halál szele söpör.
Fülem mellett golyó sziszeg: hideg, hideg, hideg!”
(Krulik Zoltán-Makám)
(A témában számomra leghitelesebb dokumentumfilm Sára Sándor tabudöntőnek számító 1978-as Pergőtűz című filmje.)
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás