Sajnos az elmúlt napok felemásra sikeredtek, így elég késve értesültem csak róla, hogy 74 éves korában elment ő is…
Mivel szeretek vezetni, ami zene nélkül elképzelhetetlen számomra, így elég gyakran hallgattam a számait. A lejátszási lista mely a The Road to Hell, The Blue Café, Winter Song és a A Driving Home for Christmas dalokkal kezdődik, a napokban is pörgött.
Kicsit olyan most mintha valaki lejjebb tekerte volna a világ hangerejét. Nem lett teljes csönd – csak más lett a csend. Nehezebb, mélyebb. Pont olyan, mint az a rekedtes hang, amit nem lehet összekeverni senki máséval. Chris Rea nekem mindig az utak zenésze volt. Nem a nagy, látványos filmes országutaké, hanem a hétköznapiaké: amikor későn érek haza, amikor túl sok minden kavarog bennem, amikor a gondolataim ’csomagtartója’ tele van és amikor már nem akarok mást csak menni előre.
Ilyenkor a The Road to Hell nem fenyegetés, hanem valami furcsa kapaszkodó. Nem szépít, nem altat, csak őszintén kimondja: igen, van ilyen szakasz. És attól, hogy sötét, még át lehet rajta jutni. Nem simogat, csak a vállamra teszi a kezét, és azt mondja: „menjünk tovább.”
Vagy a The Blue Café, mely mintha mindig egy menedék lenne. Egy képzeletbeli hely, ahová akkor is be lehet ülni, ha a nap túl nehéz volt. Van benne valami nyugalom, valami lassú türelem. És életünk során mennyi ilyen „kávézóval” futottunk össze már, csak az ajtót nem találtuk. De Chris Rea ezt kinyitotta, miközben annyit üzent: most nem kell megfelelni, nem kell sietni. Elég csak megérkezni.
A Winter Song pedig pont azt tudja, amit a tél tud. Nem díszít, nem siettet, csak megmutatja a valóságot. A hidegebb napokat, a befelé fordulást; azt az időszakot, amikor az ember csendesebben él, és közben mégis többet érez. Nekem ez a dal mindig azt üzeni, hogy a tél nem ellenség — csak egy állomás. És egyszer majd újra enyhül az idő.
És ne felejtsük el, az unalomig ismert Driving Home for Christmas című számot se. Mely nekem sosem a csillogásról szólt. Inkább arról a nagyon is valóságos, már nem gyermeki karácsonyról, amikor a hazafelé út a lényeg. A párás ablak, a fűtés szaga, a fények, ahogy csíkokat húznak az éjszakában… És az, hogy közben nem ajándékokra gondol az ember, hanem arcokra. Ez a dal nem tesz úgy, mintha minden tökéletes lenne – csupán finoman hazakísér. Nem csillog, nem akar nagy szavakat, csak halkan megmutatja, miről is szól részben a karácsony: nem a tökéletes díszletről, hanem a hazatérésről. Arról, hogy útközben eszedbe jutnak azok is, akik várnak… és azok is, akik már csak velünk jönnek, emlékként, ezen az úton.
De a dalai valahogy nem csak emlékek. Inkább útvonalak. Ha valaki ilyen zenéket hagy maga után, akkor igazából nem tűnik el teljesen — csak átköltözik abba a részbe bennünk, ahol egyetlen szám is elég ahhoz, hogy újra elinduljunk…mondjuk hazafelé. Most, hogy elment, furcsa mód nem a hiányt érzem. Inkább azt, hogy milyen jó, hogy volt. Hogy volt valaki, aki nem szépítette meg az életet, mégis tudott benne dallamot találni. A hangja, a lassúsága, az a bluesos csúszás a gitáron — mind azt mondta: nem baj, ha fáradt vagy. Nem baj, ha sok. Menj tovább, lépésről lépésre. Mert az út, bármilyen is, mindig járható, ha van hozzá egy dal, ami velünk jön közben…
Nyugodjon békében.
Szubjektív vélemény 
Hozzászólás