“Kiterítenek úgyis”?

Vannak filmek, amiket érdemes időnként újranézni. Így vagyok az Ötödik pecsét című filmmel is. Tegnap egy véletlen folytán botlottam bele és néztem újra. Minden percében, színészi alakításában, rendezésében utánozhatatlan. A filmet szinte tényleg felesleges dicsérni, mert egyben van, zseniális és ami talán szomorú, hogy kortalan. Mert a történelem órája körbe jár. A nyilas uralom elmúlt. A kommunizmus és Kádár is mára a múlté. És még is itt kísért mindkettő. Másként, valami furcsa elegyben, egy elrontott és elhazudott rendszerváltást követő több mint 30 év után is. És nem változunk. Nem változik az ember, a jellem- már ha van. Mert ugyanazok az apró önfelmentések, félrenézések, „most ezt kell túlélni, majd később tisztázzuk magunkat” típusú mondatok járják át ma is a közbeszédet. A film „azért fáj” ennyire, mert jól mutatja: a történelem nagy szörnyűségei nem valami tőlünk független, idegen erőből születnek, hanem ezekből a kicsi, kényelmes, sunyi kompromisszumokból. Abból, hogy mindig akad egy „csak a munkámat végzem” figura, és mindig akad körülötte néhány, aki bár nem üti meg a haldoklót – de nem is áll közé és a pofon közé. A film központi kérdése – Tomóceusz vagy Gyugyu, zsarnok vagy megalázott – ma is ugyanúgy visszhangzik, csak más díszletek között. Ma nem nyilasházba visznek, hanem irodába, tárgyalóba, kommentmezőbe. És mégis: újra és újra eljön az a pillanat, amikor eldől, hogy beleállunk-e valamibe, vagy inkább elfordítjuk a fejünket, mert „nem az én dolgom”, „nem éri meg a bajt”. Fábri kegyetlensége az, hogy nem engedi elhinni: mi biztosan Gyugyu helyére állnánk. A kamera közelről, kegyelem nélkül mutatja az arcokat, és közben halkan kérdez: tényleg olyan biztos vagy benne?

Az Ötödik pecsét azért is kortalan számomra, mert az alapanyag, amiből a történelem építkezik, ugyanaz maradt – az ember. A jellem, „már ha van”, nem a nagy szavakban, hanem a pillanat törtrészében meghozott, sokszor láthatatlan döntésekben mutatkozik meg. A film nem vigasztal, nem ígér feloldozást. Csak tartja elénk a tükröt, és ránk bízza, hogy elfordulunk-e, vagy végre belenézünk.

„Halottakat könnyű produkálni tanár úr, de olyan halottakat, akik esznek, isznak és úgy tudják befogni a szájukat, mint egy valóságos kádáver, az már nehezebb, de ez az igazi feladat….A tömegek korát éljük, tanár úr. Az undorító tömegek korát! Amely tömeg soha nem táplált még olyan illúziót saját magáról és önnön szerepéről, mint éppen ma. Hányingerlően undorító, amit a tömeg önmagáról hisz ebben a században! Sztrájkok, tüntetések! Hát hol élünk?! Ami ezt a négy fickót illeti, természetesen nem végezzük ki. Akkor miért hoztuk be őket, kérdezi talán. Tisztában van azzal kedves tanár úr, hogy vélekednek ezek önmagukról és a világról?….Magának egy kicsit lomha a fantáziája, kedvesem. Nem gondol arra, hogy ezek önmagukat fogják becsülni, azért mert felemelték az öklüket, mikor Maczák beléjük rúgott? Vagy amikor maga ringyónak nevezte a feleségüket? Nem idegesíti ez magát? Protestálni, lázadni, tiltakozni csak az olyan ember tud, aki becsülheti önmagát. Kiengedne innen embereket, akik félni fognak tőlünk, gyűlölni fognak bennünket, de jogosan becsülik önmagukat? Elkövetne ilyen hibát? Amíg az önérzetnek nyoma van bennük, addig hiába veri a félelmet agyuk tekervényeibe, tanár úr. Mi következik ebből? Mi lehet a maga teendője? Meg kell őket utáltatni őket önmaguk előtt, világos? Amíg ezt nem tette meg, addig nem csinált semmit. Az égvilágon semmit! Abból kell kiindulni, hogy egy: az ember nagyon ragaszkodik a nyomorult életéhez, kettő: az ember végtelenül gyenge, szégyenteljesen vacak, és gyáva teremtés.”

Fábri Zoltán 1976-os filmje, Az ötödik pecsét Sánta Ferenc azonos című regényének hátborzongatóan pontos és vizuálisan letaglózó adaptációja. A magyar filmtörténet egyik legintenzívebb és legmélyebb filozófiai drámája: nem csupán történelmi tablót fest az a nyilas terror idejéről, hanem időtlen erkölcsi kérdést szegez a nézőnek.

A film az 1944-es Budapest kocsmájába zár néhány „átlagembert” – órást, könyvárust, ügynököt, pincért –, hogy egyetlen kérdéssel szétfeszítse a hétköznapi túlélés látszólag szilárd morális kereteit.

A cselekmény magja a Tomóceusz Katatiki–Gyugyu-parabola: az órás Gyuricza azt kérdezi barátaitól, ha választaniuk kellene, inkább lennének-e a kegyetlen, de saját korának erkölcsei szerint „ártatlan” zsarnok, vagy az a megalázott rabszolga, aki minden szenvedése ellenére tiszta lelkiismerettel hal meg. A kocsmai beszélgetés még biztonságos, „elméleti” tér: dohányfüstben úszó, meleg tónusú belső térben folyik a vita, ahol a férfiak hol viccelődve, hol indulatosan próbálják racionalizálni, hogy kinek mennyit ér az élete, a becsülete, a fájdalomhoz való viszonya. A következő este, amikor a nyilasok letartóztatják őket, a kérdés testet ölt: a szabadulás ára egy pofon egy haldokló fogoly arcán. A filozófiai feladvány hirtelen hús-vér döntésként tér vissza.

Itt lép a képbe Latinovits Zoltán alakítása: civilruhás, jó modorú, kiszámíthatatlanul kegyetlen nyilas tisztként. Nem üvöltöző vadállatként jelenik meg, hanem hideg logikával működő, intelligens kínzóként – ez teszi igazán nyomasztóvá a jelenlétét. A kihallgatás során nem információt akarnak.

Nem tudniuk kell valamit – lelkeket akarnak megtörni. A férfiakat verik, kínozzák, megalázzák, de mindez csak előjáték. A végső próbatétel egyetlen, látszólag „egyszerű” feladat: egy halálra gyötört, ártatlan ellenállót kell arcul csapniuk – nyilvánosan, a kínzók jelenlétében. Ha megteszik, szabadon elmehetnek, „minden meg van bocsátva”, szabadulhatnak. Ha nem, tovább kínozzák őket, vagy megölik. Itt válik a Tomóceusz–Gyugyu-dilemma kézzelfoghatóvá. A kérdés immár nem így hangzik: „Kit választanál elméletben?” Hanem így: Mit teszel, amikor egyetlen mozdulatod árán életben maradhatsz – vagy meghalhatsz?

A próbatételnél a négy férfi egymás után kerül sorra. Béla, Király és Kovács nem tudják megtenni, hogy megüssék az ártatlan foglyot. Nem azért, mert nincs bennük félelem – a film nagyon világosan mutatja, mennyire rettegnek –, hanem azért, mert úgy érzik: ha most megteszik, összetörik bennük valami véglegesen. Ők a halált választják. Nem szónoklatokkal, nem nagy gesztusokkal, hanem a nem cselekvéssel: azzal, hogy nem hajlandók elárulni saját emberségük minimumát. Döntésük hősi: hétköznapi, esendő emberek, akik a legvégén mégis a vértanúság útját választják. És ekkor kerül sorra Gyurica. Az a Gyurica, aki az egész dilemmát elindította, aki cinikusan, fáradt iróniával kommentálta a világot; aki mintha mindenkiből és mindenből kiábrándult volna.

A film csúcspontja az a néhány másodperc, amikor Gyurica előtt megáll az idő. Arcán átrobban minden, amit eddig tudtunk és még nem tudtunk róla: eszébe jutnak a szenvedő emberek, Bosch pokoli víziói (Bosch A gyönyörök kertjére utaló szürreális álomképsor mintegy előre vetíti a közelgő morális apokalipszist: a groteszk, széttartó képek az emberi világ széthullását, az értékrend relativizálódását jelzik), és – ami döntő – az otthon reá váró gyerekek. Mert Gyurica nem „magányos kisember”.Ő az, akiről a filmből kiderül: zsidó árva gyerekeket bújtat. Ő az, aki rejtegeti, eteti, neveli őket, miközben saját életét is kockára teszi. Nem elvont elveket őriz, hanem konkrét, hús-vér gyerekek életét. Amikor Gyurica előtt felcsapódik a pillanat, valójában nem azt kell eldöntenie, hogy „akar-e bűnössé válni”, hanem azt, hogy: hajlandó-e meghalni úgy,hogy az általa bújtatott gyerekek védelem nélkül maradjanak egy gyilkos rendszer közepén. Gyurica végül megüti a foglyot. Nem jellemgyengeségből. Nem azért, mert ő „rosszabb” volna a többieknél. Hanem azért, mert rá várnak otthon. És ebben a döntésben nem feladja emberségét, hanem olyan terhet vállal magára, amelyet a többieknek nem kellett: ő lesz az, aki tovább él – egy olyan tett emlékével, amelyet mégis vállal, mert mások életét védi vele.

Az egyik legfontosabb félreértés a film kapcsán az, ha úgy látjuk: Gyurica „elárulja” azt, amit a többiek képviselnek, és így „erkölcsileg alacsonyabb szinten” áll. Valójában más a helyzete. A többiek döntése a saját életükről szól: vállalják a halált, hogy megőrizzék integritásukat. Gyurica döntése mások életéről is szól: ha meghal, a gyerekek is jó eséllyel halálra vannak ítélve. Ez nem gyávaság, hanem felelősség. Nem arról van szó, hogy „nem bírja ki a szenvedést”, hanem arról, hogy nem engedheti meg magának a mártírhalál luxusát, mert vannak, akik csak rá számíthatnak.

Az Ötödik pecsét nem akar okosabb lenni a nézőnél: felteszi nekünk a kérdést, aztán csöndben hátralép. Idővel legfeljebb az derül ki, ki változott többet – a film, vagy mi. Nem pusztán egy jól sikerült magyar klasszikus, hanem egy olyan „kötelező darab”, amelyhez időről időre érdemes visszaülni. Ha valaki pedig ez idáig nem látta, annak csak ajánlani tudom.